KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Hetet-havat Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Bori Erzsébet: Leveskultusz Glamour
• Szőnyei Tamás: A filmeknek megvan az idejük Beszélgetés Gödrös Frigyessel

• Kriston László: Hadüzenet nélküli háború Eurofilm
• Galambos Attila: A kényszer zubbonya Dogma-variációk: Idióták; Mifune utolsó dala
• N. N.: Dogma-filmek
• Trosin Alekszandr: Újra szól a kalasnyikov Orosz maffiafilmek
• Kovács István: Az adósságtól a gyilkosságig Lengyel bűnfilmek
• Turcsányi Sándor: Szorul a hurok Magyar bűn, magyar rend
• Forgách András: Ügyelj a lépésedre A gyilkos csókja
• Zoltán Gábor: Maszkcsók Tágra zárt szemek
• Janisch Attila: Elhagyott pokol Hűtlen remekmű
• Varró Attila: Pinokkió Bádogvárosban AI
• Karátson Gábor: Rommező, fekete lukakkal Apu-trilógia
• N. N.: Satyajit Ray játékfilmjei
KRITIKA
• Báron György: Észak, északnyugat Balra a nap nyugszik
• Varga Balázs: Traktorral portugál partokra Portugál
• Hirsch Tibor: Az ördöglakat A Millió Dolláros Hotel
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Napsugár sétány
• Kézai Krisztina: Bajnokok reggelije
• Hungler Tímea: Én és én meg az Irén
• Tamás Amaryllis: Pénzt és életet!
• Harmat György: U-571
• Köves Gábor: Hibátlanok
• Varró Attila: Öld meg Rómeót!
• Pápai Zsolt: Krokodilok bölcsessége
• Tosoki Gyula: Az asztronauta
• Kömlődi Ferenc: Árnyék nélkül
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Az ember

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Az ember

Reményi József Tamás

A műsorban nincs kivetnivaló, a mögötte húzódó logika kétségbeejtő.

 

Keserves képpel jön haza a gyerek, az iskolában kinevették tájékozatlansága miatt: tudhatta volna előre, melyik a sokkal jobb csapat az esti tévé-meccsen. Nyilván nem tudta, ha azzal a szerencsétlen apjával együtt a másiknak drukkolt. Az esélytelennek, amelyik annak rendje és módja szerint ki is kapott. Márpedig az ember nem hülye, hogy az esélytelennek drukkoljon. Minek volna jól értesült akkor, ha kockáztatná majdani örömérzetét és magabiztosságát? Ezt egy gyerek is belátja.

Hajdan – elismerem, olyan kétséges hatások nyomán, mint a familiáris szokásjog, szülői presszió stb. – a fiú valamelyik csapat híve lett, és kitartott mellette. Vagy föllázadt, választott magának saját csapatot, és amellett tartott ki, új szokásjogot teremtve a családi históriában. Ma – a kemény mag futball-idegen szerencsétlenjeit nem számítva – többnyire a bajnoknak szurkolnak. Tavaly a tavalyinak, idén az ideinek. Nem a magyarnak, hanem a spanyolnak. Vagy az olasznak. Meccsre ugyanis nem járnak – minek is járnának –, a televízión át elsajátított (futball)világ diktálja a maga értékrendjét, a televízió pedig jobb áruval szolgál, mint az élet, igaz, tradicionális érzelmi megkötések nélkül.

 

*

 

Több mint kétórás dokumentumfilm Yves Montand-ról. Sajnos, ő maga instruálta, építette föl, azt látjuk a portréban, amit ő akart. Ő pedig azt akarta, hogy a film az ember giccsesen kerekké formált sorsát jelenítse meg. A derűsen könnyező ponyvák dramaturgiája szerint előadott csalódások, sikerek, esendőségek szépséges egyvelegével. Származását, politikai szereptévesztéseit, szerelmi és emberi kapcsolatait mind bevonta valami sanzonos, édeskés patinával, amely elfödi a valódi történéseket. A két óra egyetlen őszinte pillanata az éles vágás ’56 után az önáltatóan mórikáló moszkvai és az elbűvölten kispolgáros hollywoodi Montand között. Egy nagy színész és nagy énekes, aki feltehetőleg önmagának is mindvégig hazudott.

Ralph Fiennes esetében viszont nem a színész csapta be közönségét, hanem a Spektrum és a műsorújság, amely az ő portréjaként címezte és reklámozta az anyjáról készült BBC-emlékműsort. Fiennes „csak” közreműködő: népes család tagjaként mesél egy asszonyról, aki gyerekkori szorongásait és szeretetlenségét felnőttként túlfokozott energiákkal dolgozta föl anyai és alkotói szerepekben. Programszerűen öt gyereket szült, egyet örökbe fogadott, azután festett, könyveket írt – a korai csonkulásokat teljes élettel ellensúlyozni akaró személyiség modelljeként. Az ember csaknem tankönyvbe illő példája, amit látunk, mégsem váltja ki azt a tiszteletteljes viszolygást, amit ilyenkor óhatatlanul érzünk. S ez a film érdeme. A stábé, amely igen finom retardációkkal enged közelebb s közelebb „főhősünkhöz”, fokozatokban és részletekben elidőzve, inkább gyanúkat s kétségeket ébresztve, mintsem hozsannázva. És a gyerekek érdeme – ma színészek, régészek, pszichológusok –, akik úgy tudnak beszélni az anyjukról, olyan áhítat nélküli csodálkozással és földön járó bensőséggel, mintha egy hetedik testvérről tűnődnének, aki valami érthetetlen oknál fogva már nincs közöttük.

 

*

 

Külföldön ér az orosz tengeralattjáró katasztrófájának híre. A helyi tévé-híradó (csak az van) nyelvét alig értem, de a képek ismerősek. Hazaérve kiderül, miért. Ez a hajó már egyszer elsüllyedt Csernobilban. A kényszerű rajzok és makettek ürügyén éppígy lehetetlennek hazudták a pontos információk közlését, egyenruhás és kackiás nyakkendőkkel uniformizált káderek ugyanígy köntörfalaztak. És a szerencsétlen áldozatokból ugyanígy igyekeztek hősöket kreálni, a haza fiainak járó ideológiai mumifikálással. Az ember viszont, aki egy darabig még kopogtatott az ócskavas falán, több millió tonna víz alól, az le volt szarva, és le van szarva ma is.

 

*

 

A teletubby-k megjelenésével befejeződött az ember tévés törzsfejlődése: itt vannak a kisded-mutációk, amelyek a 2-3 éves korosztály világát közvetítik. Valószínű, hogy a technika fejlődésével a televízió az újszülöttekkel is kommunikálni tud majd, a jelenlegi kép-fogalmak szerint azonban visszafelé ez a vég.

A műsorban magában nincs különösebb kivetnivaló, a mögötte húzódó logika kétségbe ejtő. A sorozat készítői (nyilvánvalóan a legkülönbözőbb szakértőkkel kiegészítve) tökéletesen ismerik nézőiket: az egyes jelenetek időtartama kor-specifikusan kurta, az epizódokat gyors egymásutánban megismétlik – ahogyan (hajdan) az otthoni esti meséknél szokás volt –, a koreográfia és a történés a mondókák elemi egyszerűségével koreografált, a „környezetismereti” percek (baromfietetés, ismerkedés a mérleggel stb.) pedagógiailag hasznosak. A figurák űrlény-babák, tehát sterilek, de egyben semlegesek is, csak színükben különböznek, személyiséget a babát használó kisgyerek kölcsönöz nekik, ha kölcsönöz (nem tudom ellenőrizni, kisded pillanatnyilag nincs kéznél). Szóval mindez rendben is lehetne – ha nem volna az egész kísérteties. Az a bizonyos logika ugyanis így szól: „ha a tévé előtt ül már a két éves is (ott ül), azaz nem lát élő tyúkot, adni kell neki virtuálisat, ez még mindig jobb, mint a tyúk-nélküliség”.

Garantált immár, hogy a tévé-nézők húsz-harminc év múlva is gyűjtést rendeznek majd az esmeraldák szem-műtétjére.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/10 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3100