KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/július
• Schubert Gusztáv: A szakma mikroklímája Vita a filmgyártásról – Kovács András
• Schubert Gusztáv: Kalandra fel! Vita a filmgyártásról – Makk Károly
• Schubert Gusztáv: Dinamikus esélyegyenlőséget! Vita a filmgyártásról – Jancsó Miklós
• Bikácsy Gergely: A kukkoltatók Egészséges erotika
• Ardai Zoltán: Düh és textúra Beszélgetés Timár Péterrel
• Barna Imre: Popreál Popeye
• György Péter: Az álomgiccs vidámparkja A képregényről
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Lidércek háborúja Belgrád
• Zsugán István: Új szerzők, régi mesék Sanremo

• Antal István: Jean Genet föld alatt Egy nem látható film története
• Kovács András Bálint: Új hullámok Európában
• Marx József: Az ellopott bicikli Jegyzetek a neorealizmusról
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Varjas Endre: Igazságvadászat Vagyim Abdrasitov

• Pörös Géza: Váljanak a filmkultúra igazi műhelyeivé Megalakult a Magyar Filmklubok Szövetsége
LÁTTUK MÉG
• Bársony Éva: Indiana Jones és a végzet temploma
• Báron György: Egy maréknyi dollárért
• Kovács András Bálint: Egy bolond százat csinál
• Vida János: Szamurájháború
• Nóvé Béla: Zsaroló zsaruk
• Kabai József: Kacor, a detektív
• Tóth Péter Pál: Mire megyek az apámmal?
• Upor László: Balkán Expressz
• Faragó Zsuzsa: Veszélyes repülés
• Kapecz Zsuzsa: Tarts még, tarts még, bűvölet!
VIDEÓ
• Beke László: A kép csábítása avagy a csábítás képei Bódy Gábor videóinak elemzése helyett
• N. N.: Marler-díj
• Peternák Miklós: Építők
• Preisich Gábor: Építők Bódy Gábor videó-tervezetének egyik fejezetéből – Beszélgetés Preisich Gáborral
• Bódy Gábor: Építők Bódy Gábor videó-tervezetének egyik fejezetéből – Beszélgetés Preisich Gáborral
KÖNYV
• Balassa Péter: „Ki látogatott meg bennünket?”
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: NDK rajz- és animációs filmhét

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita a filmgyártásról – Jancsó Miklós

Dinamikus esélyegyenlőséget!

Schubert Gusztáv

 

A filmszakma válsága úgy tetszik evidencia. A jelek szerint a kultúrpolitika megértette, hogy a filmgyártás és -forgalmazás mai rendszere sürgős átalakításra szorul, ugyanakkor az átfogó reform egyelőre még várat magára. Hogyan vélekedik erről a folyamatról?

– Szkeptikus vagyok.

Másképpen képzeli a filmszakma átszervezését?

– A tervbe vett változtatások között sok olyan van, amivel magam is egyetértek, a reformtervezetek azt ígérik, hogy mód nyílik egy rugalmasabb, gazdaságosabb filmezés kibontakoztatására. Szkeptikus azért vagyok, mert azt hiszem, hogy egy újabb átszervezés önmagában semmit sem oldhat meg. A filmgyártás nem hermetikusan elzárt területe a magyar gazdaságnak, illuzórikus abban reménykedni, hogy megteremthető egy olyan filmkészítési és forgalmazási szisztéma, amely mentes lehet a nemzetgazdaság működését jellemző torzulásoktól. A megreformált filmgyártás néhány év alatt ismét idomulna változatlan gazdasági környezetéhez, azaz megint válságba kerülne. A filmszakma igazi megújulása csakis a gazdaság egészének átalakulásától várható. Ez persze nem azt jelenti, hogy akkor bele se kezdjünk a filmezés reformjába: amin itt és most javítani lehet, azon javítani kell. Egymással versenyben álló stúdiókra, vállalkozásszerűen lebonyolított produkciókra van szükség. Biztosítani kell, hogy a filmszakma középpontjában az alkotótevékenység álljon, és ne a szolgáltatás, illetve a forgalmazás érdekei domináljanak Csakis egy ekképpen súlypontozott rendszerben érvényesíthető a gazdaságosság szempontja anélkül, hogy a művészi munka rovására menne. A szolgáltatási és a forgalmazási monopólium megszüntetése, a versenyhelyzet kialakítása kizárólag egy ilyen természetes hierarchiában válhatna a magyar filmművészet javára.

Ahhoz, hogy a filmezés nyereséges, vagy legalábbis kevéssé veszteséges tevékenység lehessen, elegendő-e a filmszakma gazdasági átszervezése?

– Nem. A film ugyanis speciális termék. Az előállításhoz szükséges fizikai ráfordítás csökkenthető, a szellemi viszont nem, hiszen a műalkotás lényegéhez tartozik, hogy nagyfokú intellektuális és érzelmi erőfeszítés eredményeképpen jön létre. Az ilyen áru eladhatósága nem annyira az ártól függ, mint attól, hogy van-e rá fizetőképes szellemi kereslet. Márpedig azok köre, akik fogni tudják a művészet üzenetét, nem valami széles. Ahhoz tehát, hogy a filmművészet a szellemin kívül anyagi hasznot is hajtson, nagyobb keresletet kellene támasztani iránta.

A kultúrpolitika újból és újból felszólítja az alkotókat arra, hogy készítsenek több „közönségfilmet”. Ez első hallásra összecseng azzal, amiről ön beszélt...

– Pedig valójában egészen másról van szó, ez pontosan az ellenkezője annak a törekvésnek, hogy a filmművészetet széles körben elterjesszük. Van itt egy logikai csúsztatás, amiről nem lehet tudni, hogy szándékos-e vagy csak figyelmetlenség következménye; – remélhetőleg az utóbbi. Mert miről is van szó? Egyrészt megfogalmazódik annak vágya, hogy a művészet ne kevesek privilégiuma legyen, hanem mindenkinek megadassák, hogy élvezhesse. Ez kiegészül egy demokratikus elképzeléssel, miszerint: a nép szava, isten szava. Csakhogy ezt a jelen esetben nagyon is álságosán alkalmazzák: a nép akaratát tiszteletben kell tartani, tehát ha a nép szórakozni akar, akkor hagyni kell, hogy szórakozzék. Az eredmény: a tömegművészet a művészet ellenében valósul meg. Vagy úgy, hogy a művészet „közérthetővé” hígul, míg végül giccsé válik, vagy úgy, hogy egyszerűen helyettesítődik a szórakoztatással. Közönségfilm az, amit a „nagyközönség” megnéz, márpedig a nézők többségét a kommersz vonzza és nem a filmművészet, így aztán az a felhívás, hogy csináljunk közönségfilmeket, akárminek is szánták, annyit jelent, hogy hagyjuk a művészetet és legyünk mutatványosok. Amiben egyébként nincs semmi szégyellnivaló, hiszen a szórakoztatás komoly szakértelmet kíván. De mi lesz úgy a művészettel?

Szerencsére egy másik, gyakran visszatérő elvárás egyértelműsíti, hogy a kultúrpolitika valóban közkinccsé kívánja tenni a kultúrát. Az elvvel, miszerint a magyar filmrendezőknek színvonalasabb munkával kell visszaszerezniük a közönség megbecsülését, maradéktalanul egyetértek. Csakhát melyik közönségét? A nagyközönség bizalmát ugyanis nem veszíthettük el, mert azt sajnos soha nem is élveztük. És azzal nem is fogjuk megnyerni, hogy ihletettebb műveket bocsátunk elé. Ha a Szerelemre betéved valaki, aki szirupos románcokhoz szokott, nem azért nem fogja élvezni, mert nincs jól megcsinálva, hanem éppenséggel azért, mert ízig-vérig művészet. A feladatunk tehát nem az, hogy a magyar filmnek, hanem hogy a magyar filmművészetnek nyerjünk meg új nézőket.

És ez hogyan lehetséges?

– Szinte lehetetlen. Akikben már felébredt az igény a művészetekre, azokat az esztétika és a kritika segítségével el lehet juttatni a műértés és -élvezet magasabb fokára, de azokat, akik közömbösek a művészettel szemben, a természeténél fogva ezoterikus és száraz esztétika még kevésbé érdekelheti, mint maguk a művek.

Egyszerűbb, élvezetesebb, a beavatatlanok felé forduló filmesztétikát kellene talán kidolgozni?

– Éppenséggel ezzel is lehet próbálkozni, de igazából nem errefelé kell keresni a bajok gyökerét. A kulturális szokások a gazdasági-politikai viszonyok erőterében formálódnak ki. A giccs és a kommersz iránti kereslet nem divatjelenség, hanem az élethelyzetek szűkösségének következménye. Természetes emberi vágyak hívják őket életre, melyek a valóságban nem teljesülhetnek. A giccs életvezetési mintát kínál a hagyományos értékrendek felbomlásának korában, hogyne kapnánk rajta. Hogy aztán ezeknek a „használati utasításoknak” az alapján képtelenség azt a boldogságot „összeszerelni”, amit a filmek ígérnek, az az ötödik rész, a tizedik sorozat után már fel sem tűnik, hiszen immár „hőseink” életét éljük, nem a magunkét. A pornó, a horror másként hatnak, ezek az egykor teljes értékű műfajok eredeti értelmüktől megfosztva, kilúgozva, már nem szólnak semmiről, nem akarnak semmit, de hát ezért lehet és kell őket számolatlanul fogyasztani, hogy aztán idővel rabjukká váljunk; a kommersz túl van a szórakozáson, ahogy a vitustánc túl van a táncon, a nimfománia az érzékiségen. Ne áltassuk magunkat, hogy fegyelmezéssel, tiltásokkal úrrá tudunk lenni a kulturális válságon, ha giccs és kommersz nem volna is, a művészet iránti érdeklődés akkor sem lenne nagyobb. A szellemi értékek iránti közöny sok más tünettel együtt azt jelzi, hogy a társadalom szervezete betegségekkel küzd. Mind közül a legveszedelmesebb a gazdaság krízise. Magyarországon ma körülbelül egymillió ember él a létminimum határán, a művészet szólhat (és szólnia is kell) róluk, de nincs módja szólni hozzájuk, hiszen mihez is kezdhetnének, ha egy filmben feltárulni látnák balsorsuk okait. Túl vannak már azon a stádiumon, hogy önerőből felemelkedhetnének. Igazából csak az állíthatná talpra őket, amire nekünk, náluk szerencsésebbeknek is égető szükségünk volna: egy olyan gazdaság, melyben mindenki megélhetne a munkájából, nem kényszerülne túlmunkákban kiégni, ügyeskedésben lealjasodni. Ehhez azonban a ‘68-ban elindított, hol felgyorsuló, hol tartósan elakadó reform immár határozott és következetes folytatására volna szükség.

Vannak, akik éppenséggel a reformokat, a „liberalizmust” okolják a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséért...

– E vélekedésben az a téveszme kísért, hogy az áru- és pénzviszonyok bűnös, a szocializmustól idegen jelenségek. Engem Liska Tibor munkái ébresztettek rá, hogy mennyire tragikus félreértés ez. A tulajdonosi érdekeltség éppenséggel minden időben a gazdasági fejlődés motorja volt, a kapitalizmus igazságtalanságai nem a magántulajdon létéből, hanem annak egyenlőtlen eloszlásából következnek. A sokak által félreértett „vállalkozáskutatásnak” éppen az volt a célja, hogy kikísérletezze azt a gazdasági modellt, mely elegendő dinamizmussal rendelkezne, ugyanakkor az esély egyenlőség szocialista eszményének is eleget tenne. Ha egy gazdaság lemond az anyagi érdekeltségről és a piacról, akkor a termelés legfontosabb ösztönzőit és szabályzóit veszíti el, melyek utasításokkal és agitációval nem pótolhatók, nélkülük a gazdálkodás anarchikussá lesz, kereslet és kínálat elválik egymástól. A hiánygazdaság nem garantálja a „régi jó erkölcsöket”, ellenkezőleg, szinte kikényszeríti a visszaéléseket, a törvényszerűen velejáró inflálódás demoralizáló hatásáról nem is beszélve. A termelésből kiűzött anyagias szemlélet áthatja a magánéletet és megrontja az emberi kapcsolatokat; hogyan is várhatnánk el, hogy ilyen helyzetben a szellemi értékeknek becsülete legyen?

Nemcsak a filmgyártás, a filmművészet sorsát is gazdasági-politikai mozgások alakítják. A magyar filmművészet a hatvanas években már hangot adott annak, hogy a reformok híve, nem ismételgetheti önmagát. Ezért már jó ideje nem tud újat mondani a nemzetnek és a nagyvilágnak. Ha a szocializmus megújhodásához szükséges változások annyi várakozás után végre teljesedésbe mennének, akkor ismét volna mit üzennie.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/07 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5754