KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/július
• Schubert Gusztáv: A szakma mikroklímája Vita a filmgyártásról – Kovács András
• Schubert Gusztáv: Kalandra fel! Vita a filmgyártásról – Makk Károly
• Schubert Gusztáv: Dinamikus esélyegyenlőséget! Vita a filmgyártásról – Jancsó Miklós
• Bikácsy Gergely: A kukkoltatók Egészséges erotika
• Ardai Zoltán: Düh és textúra Beszélgetés Timár Péterrel
• Barna Imre: Popreál Popeye
• György Péter: Az álomgiccs vidámparkja A képregényről
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Lidércek háborúja Belgrád
• Zsugán István: Új szerzők, régi mesék Sanremo

• Antal István: Jean Genet föld alatt Egy nem látható film története
• Kovács András Bálint: Új hullámok Európában
• Marx József: Az ellopott bicikli Jegyzetek a neorealizmusról
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Varjas Endre: Igazságvadászat Vagyim Abdrasitov

• Pörös Géza: Váljanak a filmkultúra igazi műhelyeivé Megalakult a Magyar Filmklubok Szövetsége
LÁTTUK MÉG
• Bársony Éva: Indiana Jones és a végzet temploma
• Báron György: Egy maréknyi dollárért
• Kovács András Bálint: Egy bolond százat csinál
• Vida János: Szamurájháború
• Nóvé Béla: Zsaroló zsaruk
• Kabai József: Kacor, a detektív
• Tóth Péter Pál: Mire megyek az apámmal?
• Upor László: Balkán Expressz
• Faragó Zsuzsa: Veszélyes repülés
• Kapecz Zsuzsa: Tarts még, tarts még, bűvölet!
VIDEÓ
• Beke László: A kép csábítása avagy a csábítás képei Bódy Gábor videóinak elemzése helyett
• N. N.: Marler-díj
• Peternák Miklós: Építők
• Preisich Gábor: Építők Bódy Gábor videó-tervezetének egyik fejezetéből – Beszélgetés Preisich Gáborral
• Bódy Gábor: Építők Bódy Gábor videó-tervezetének egyik fejezetéből – Beszélgetés Preisich Gáborral
KÖNYV
• Balassa Péter: „Ki látogatott meg bennünket?”
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: NDK rajz- és animációs filmhét

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Egy nem látható film története

Jean Genet föld alatt

Antal István

 

Jean Genet (1910–1986) francia költő, író, drámaíró. Élete első évtizedeiben csavargóként élt, különböző vétségekért többször ült börtönben. Jean-Paul Sartre fedezte fel 1952-ben, könyvnyi tanulmányt szentelt neki, Szent Genet, komédiás és mártír címmel. Versei, önvallomásos prózai művei és különösen abszurd színezetű drámái (Az erkély, 1956; Négerek, 1958; Cselédek, 1965) a társadalom szélére vetett emberek (bűnözők, csavargók, homoszexuálisok) világát ábrázolják, nagy megjelenítő erővel. Halálhíre nemrég érkezett el hozzánk, ebből az alkalomból közöljük az alábbi írást, amely Genet működésének kevéssé ismert – filmes – vonatkozásairól szól. A Jonas Mekas-idézeteket a cikk szerzője fordította.

 

*

 

Ezzel az írással nem a Magyarországon is jól ismert írót, hanem a kiemelkedő jelentőségű underground filmest búcsúztatom. Genet csak egyetlen némafilmet készített – az Un Chant d’Amour (Szerelmi dal) címűt –, de annak fogadtatása, színházi szerepléseihez méltó módon, botrányos volt. A film nyilvános bemutatóját New Yorkban rendezte meg a Filmmakers’ Coop. 1964 márciusában – korábban hivatalosan sosem vetítették a filmet közönség előtt – Európában még ma is csak nagyon kevesen ismerik. A filmrendező Genet az amerikai underground mozgalom klasszikusa lett. Egyfilmes szerzőként is mérföldkő.

Az Un Chant d’Amour kópiáját már a premieren elkobozta a bűnügyi rendőrség, de a területi ügyész, miután maga is megnézte a filmet, nem emelt vádat. Hasonló eset történt San Franciscóban az év végén, ahol a San Francisco Mime Troupe vetítéséről a rendőrök vitték el a kópiát, de vádemelésre ott sem került sor.

1964 a nagy elkobzások, rendőrségi razziák és bírósági tárgyalások éve az amerikai underground film történetében. A mozgalom már elég erős, közönsége gyarapszik, Jonas Mekas ötödik éve írja indulatos cikkeit a Village Voice-ban. Jack Smith és Andy Warhol is megjelent már a színen, és ők egycsapásra kiirtották a hollywoodi tabukat. Melléjük sorakozik fel akarva-akaratlanul a filmcsináló Genet. A legendás Flaming Creaturest (Lángoló teremtmények) ugyanabban a hónapban kobozta el a New York-i rendőrség, mint az Un Chant d’Amourt, csak Jack Smithre hosszabb és körülményesebb meghurcoltatások vártak, mint Genetre, hiszen az utóbbi nem volt amerikai állampolgár. Helyettese, a film New York-i bemutatását személyesen szervező és propagáló Jones Mekas került bíróság elé és börtönbe. Mekas a Village Voice március 19-i számában tette közzé börtönélményeit. Az írás bekerült Movie Journal című kötetébe is, amely a Village Voice-ban publikált valamennyi írását tartalmazza.

 

 

„Jelentés a börtönből

1964. március 19.

 

Második letartóztatásom alatt írt jegyzeteim.

A detektívek, akik elkobozták az Un Chant d’Amour-t, még soha nem hallották Genet nevét. Amikor megmagyaráztam nekik, hogy Genet nemzetközi hírű művész, ők azt állították, hogy fantáziálok.

A detektívek „komcsinak” szólítottak, és így mutattak be a többi rendőrnek is, mert a nálam talált két könyv – Tanulmányok a modern fizikáról és Blake Költeményei – borítója vörös színű volt.

A Büntetőbíróságon pedig, mielőtt bepréseltek volna hatvan ember közé, hogy három-négy órát szenvedjünk a tízszer húsz lábnyi szobácskában, felszólítottak, hogy a könyveket hagyjam kint. Letettem a Tanulmányokat eléjük, de a Blake-et nem adtam oda. Az őr rámparancsolt, hogy adjam át a másik könyvet is: „Fegyverré válhat, ha magánál tartja.” Mondtam neki, hogy egy Blake-kötet, és hogy csak erőszakkal veheti el tőlem. Erre kicsavarta a kezemből.

A sírhantok mélyén tett kafkai utazásom során eltűntek szemem elől a civilizáció és az emberség jegyei. A rendőr például hátamnál fogva taszigált, amíg a cellámba kísért. Mondtam neki, hogy ne tegye, hiszen nem állok ellent. A megjegyzésért teljes erőből belém rúgott. Amikor ismét arra figyelmeztettem, hogy ne alkalmazzon erőszakot, folytatni kezdte a taszigálást.

Nevemet Mexasra változtatták a procedúra során. Amikor a valódi nevemet említettem nekik, minthogy nehezemre esett állandóan egy idegen névre reagálnom, azt mondták, hogy csak maradjak csendben, mert az igazi nevem, szerintük, Schmuck.

Le kellett vetkőznöm meztelenre, és a dolgaimat az asztalra rakni. Az egyik rendőr elvette a golyóstollamat, és a szemétbe dobta. „Erre miért volt szükség?” – kérdeztem, és a szeméttartóhoz léptem. Kivettem a tollamat, és az asztalra tettem. Üvöltözni kezdtek, és veréssel fenyegettek.

Végül, óvadék ellenében, kiengedtek. Amikor a holmimat kértem tőlük, azt mondták, hogy jöjjek vissza másnap. A kulcsaim is náluk maradtak, és azóta sem tudok otthon aludni.

Kiabáltak velem, és kigúnyoltak. Azt mondták, hogy szobrot emelnek nekem a Washington Square-en. Máskor azt, hogy krumplipürévé vernek. Átkoztak, mert „bemocskolom Amerikát”, és kinevettek, mert szélmalomharcot folytatok. Az egyik detektív bevallotta, hogy fogalma sem volt arról, miért vitt be az őrszobára, agyon is lőhetett volna a filmvászon előtt.

A bíró, képzeljék, maga a bíró is, gúnyolódó és idióta megjegyzéseket tett a „művészetre”, olyan hangsúlyokkal intonálva és olyan grimaszokkal kísérve mondandóját, mintha a művészet lenne a legszükségtelenebb, a legostobább és a legalacsonyabb-rendű dolog a világon. Mennyivel más lenne a helyzet, ha legalább meggyilkoltunk volna valakit! Ilyen szánalmas ízléssel ítélkezik mások munkája fölött. Hányingerem van, ha rá gondolok. Megérett az idő a változásra, de senki nem hisz abban, hogy változás lesz, vagy egyáltalán lehetséges. Velejéig korrumpálódott már minden. Bár senki se feledje: „Sosincs késő ahhoz, hogy újabb világot keressünk.”

 

*

 

Genet sorsa abban is hasonlít a vele együtt kiátkozott Jack Smith-éhez – legalábbis filmesként –, hogy egyikük sem tudott vagy akart később újabb filmet bemutatni. Jack Smith második filmje, a Normal Love (Normális szerelem), folyamatosan készül, és változik a hatvanas évek közepe óta, és noha nem egy nyilvános vetítése volt már, Smith újra és újra elkezd dolgozni rajta.

Abban a híressé és hírhedetté vált márciusban három underground mozit – New Bowery Theatre, Gate Theatre, Pocket Theatre – zárt be a rendőrség. Sőt, 1964 áprilisától a New York-i underground mozgalom legszomorúbb korszaka kezdődött meg: hét hónapig minden vetítést megtiltott a város rendőrsége. Az underground művészek egy része teljes illegalitásba vonult, mások műveik címét változtatták meg. Az Un Chant d’Amour producere és egyben Genet asszisztense is csak anonim interjút adott Mekasnak a Village Voice december 10-i számában. Ez az interjú azért fontos és pontos, mert a két beszélgető úgy hitte – joggal –, hogy talán az utolsó nyilvános emlék lesz Jean Genet filmjéről.

Mikor készült az Un Chant d’Amour?

– 1950-ben, ha nem csal az emlékezetem. A pontos dátum a vége-főcímen szerepel.

Mi volt Genet funkciója a forgatás alatt? Mit csinált?

– Ő írta és rendezte a filmet, és ő irányította a vágást.

Ki volt az operatőr?

– Jacques Natteau, aki Jules Dassin operatőreként dolgozott az Akinek meg kell halnia és a Vasárnap soha című filmekben.

Volt egyáltalán forgatókönyv? Használt Genet jegyzeteket?

– Nem, én legalábbis nem tudok róla. Mentális forgatókönyv alapján dolgozott. Mindig tudta előre, hogy mit akar csinálni, de nem hiszem, hogy bármit is leírt volna. Minden nap és minden éjjel forgatott.

Azok közül néhányan, akik nem ismerik Genet-t személyesen, azt állítják, hogy a börtönőrt ő játssza a filmben.

– Nem így van. A börtönőr legfeljebb csak szimbolizálja a szerzőt, bár én azt sem hiszem.

Igazi börtönben forgatták a filmet, vagy díszletek között?

– Műteremben, díszletek között.

Párizsban?

– Igen. Egy night clubot vezettem akkoriban, ami elég tágas volt. Ott forgattuk a filmet.

Hol forgatták a külső jeleneteket?

– Párizs mellett, Milly la Forêt-ben.

Cocteau-nak volt-e valami köze a filmhez? Ezt csak azért kérdezem, hogy bizonyos rosszindulatú pletykákat tisztázzunk végre.

– Semmi szerepe nem volt. Majdnem minden nap kijött a forgatásra nézelődni, ugyanis érdekelte a film. Semmiféle befolyása nem volt azonban az egyes jelenetekre vagy a filmből tükröződő szemléletre.

Be lehetne-e mutatni a filmet ma Franciaországban?

– Nem. Ki van zárva. A cenzúra szempontjából Franciaország az egyik legreakciósabb állam a világon. Léteznek ugyan mítoszok Franciaországról, a szellem szabadságáról vagy a francia szellemiségről, ezek azonban csak mítoszok.

Genet hogyan vélekedik a filmjéről?

– Úgy viselkedik, ahogy a szerzőktől megszokhattuk. Nem szereti azt a művét, amelyiken túllépett. Tovább akar menni. Minden újabb munkájával tovább és tovább.

Volt-e valami köze egyáltalán a vágáshoz?

– Igen. Együtt dolgozott a vágóval, és irányította őt.

Soha nem tervezték a film hangosítását?

– Nem, soha. Zenét, talán... De mégsem.

Franciaországban még soha nem vetítették nyilvánosan a filmet?

– Soha. A párizsi Cinémathèque Française kért egy kópiát, amikor a film elkészült. Miután lerövidítették a filmet oly módon, hogy kivágták belőle az összes kifogásolható jelenetet, úgy döntöttek, hogy bemutatják. Ebből sem lett azonban semmi. Ennyit Henri Langlois-ról. Az Un Chant d’Amour-t soha nem mutatták be a Cinémathèque-ben.

Tehát az a New York-i vetítés, amiből annyi bajom származott, volt a teljes változat bemutatója?

– Úgy van.

– 16 vagy 35 mm-es nyersanyagra forgatták a filmet?

– 16 mm-en kezdtük a forgatást, de Natteau nem volt megelégedve az anyaggal, úgy döntött, hogy 35 mm-re váltunk. A negatív 35 mm-en van. A 16 mm-en felvett jeleneteket újra forgattuk.

Tudna valamit mesélni a film „történetéről”?

– A film Genet börtönélményein alapul. A legjobb elemzés Ken Kelman tollából származik és a Film Culture-ban jelent meg.

Kik játszottak a filmben?

– Az a nagy színész, aki Raf Vallone-ra hasonlított, borbély, borbélyüzletben dolgozik. Nagy családja van. Hét vagy nyolc gyerekkel laknak egyetlen szobában. Egyébként arab, Tunéziából származik. Prostituáltakat is futtat, akik ugyanabban a szobában dolgoznak, amiben ők élnek, szóval furcsa ember. Egyiküket, a kisebbik lányt a film forgatása alatt vette feleségül. Most nagyon sok gyerekről kell gondoskodnia, mert a felesége is hozott kettőt az előző házasságából. Ez a két fiú viseli most Genet gondját.

Intéztek-e valamit a film amerikai forgalmazása érdekében?

– A Filmmakers’ Cooperative rendelkezik egyedül forgalmazási jogokkal. Bármilyen kópia, amit az országban vetítenek, illegálisan került ide.

Készített-e Genet valaha más filmet is?

– Nem. Az Un Chant d’Amour az egyetlen filmje. Andy Warholra gondolok, aki szerint neki és társainak az volt a bűnük, hogy egyszerre be- és megmutattak mindent, ami a hollywoodi receptek szerint évekre, sőt évtizedekre adagolva lett volna jövedelmező. Jean Genet egyetlen filmet készített életében, és az underground mozgalom történetén túlmutató, filmtörténeti jelentőségű vihart aratott vele.

 

*

 

Jean Genet egyébként, a kommerciális filmipar történetét tekintve is halhatatlan lett: a Harmadik típusú találkozások UFO-figuráinak arcát Cocteau Genet-portréja alapján tervezték Spielberg munkatársai.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/07 24-26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5761