KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/július
• Schubert Gusztáv: A szakma mikroklímája Vita a filmgyártásról – Kovács András
• Schubert Gusztáv: Kalandra fel! Vita a filmgyártásról – Makk Károly
• Schubert Gusztáv: Dinamikus esélyegyenlőséget! Vita a filmgyártásról – Jancsó Miklós
• Bikácsy Gergely: A kukkoltatók Egészséges erotika
• Ardai Zoltán: Düh és textúra Beszélgetés Timár Péterrel
• Barna Imre: Popreál Popeye
• György Péter: Az álomgiccs vidámparkja A képregényről
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Lidércek háborúja Belgrád
• Zsugán István: Új szerzők, régi mesék Sanremo

• Antal István: Jean Genet föld alatt Egy nem látható film története
• Kovács András Bálint: Új hullámok Európában
• Marx József: Az ellopott bicikli Jegyzetek a neorealizmusról
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Varjas Endre: Igazságvadászat Vagyim Abdrasitov

• Pörös Géza: Váljanak a filmkultúra igazi műhelyeivé Megalakult a Magyar Filmklubok Szövetsége
LÁTTUK MÉG
• Bársony Éva: Indiana Jones és a végzet temploma
• Báron György: Egy maréknyi dollárért
• Kovács András Bálint: Egy bolond százat csinál
• Vida János: Szamurájháború
• Nóvé Béla: Zsaroló zsaruk
• Kabai József: Kacor, a detektív
• Tóth Péter Pál: Mire megyek az apámmal?
• Upor László: Balkán Expressz
• Faragó Zsuzsa: Veszélyes repülés
• Kapecz Zsuzsa: Tarts még, tarts még, bűvölet!
VIDEÓ
• Beke László: A kép csábítása avagy a csábítás képei Bódy Gábor videóinak elemzése helyett
• N. N.: Marler-díj
• Peternák Miklós: Építők
• Preisich Gábor: Építők Bódy Gábor videó-tervezetének egyik fejezetéből – Beszélgetés Preisich Gáborral
• Bódy Gábor: Építők Bódy Gábor videó-tervezetének egyik fejezetéből – Beszélgetés Preisich Gáborral
KÖNYV
• Balassa Péter: „Ki látogatott meg bennünket?”
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: NDK rajz- és animációs filmhét

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Belgrád

Lidércek háborúja

Koltai Ágnes

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Az idei belgrádi FEST programja szegényesebb, mint a korábbi években volt – panaszolták a fesztiválok fesztiváljának szervezői. Az elmúlt években a forgalmazók nagyvonalúbbak voltak, és szívesen kölcsönadták egy-egy fesztiválbemutatóra a legfrissebb alkotásokat. Manapság már a belgrádihoz hasonló „utófesztiválok” (amelyek Cannes, Nyugat-Berlin, Velence, Moszkva, London, Chicago, Montreal, Locarno, Rio de Janeiro díjnyertes alkotásaiból állítják össze programjukat) is kénytelenek megbirkózni a filmpiac törvényeivel. Egyetlen forgalmazó sem hajlandó kulturális missziónak tekinteni a kis fesztiválokat, és ingyen nem szívesen adják oda a filmeket. Lehet, hogy a belgrádi közönség – amely a miénknél jobban szereti és pártolja a filmművészetet – fanyalgott a programon, de így is azon frissiben találkozhatott botrányfilmekkel, Jean-Luc Godard Detektívjével, Paul Schrader Misimájával; szenzációkkal, Roland Joffé Gyilkos mezőkjével, Joe Dante Lidércekjével, Francis Ford Coppola Cotton Klubjával; és világsikerekkel, Luis Puenzo A hivatalos változatával vagy a magyar Mephisval.

A FEST-en bemutatott filmek jelentős része fesztiváldíjas alkotás, amelyekről lapunk a különböző fesztivál-beszámolókban részletes ismertetéseket közölt. Ez a krónika a díjnyertes filmek árnyékában meghúzódó, nem jobb, vagy rosszabb, csupán más produkciókról próbál képet adni.

Kezdjük az év botránykövével, Jean-Luc Godard Detektívjével, amelyet már Cannes-ban elátkoztak és egekig magasztaltak. Még el sem ült az Üdvözlégy Mária körüli vihar, Godard egy újabb szabálytalan művel jelentkezett. A Detektív a rendező korábbi filmjénél, a Szenvedélynél is rakoncátlanabb, a szabályos történetnek fittyet hányó mű. Godard minden filmes konvenciót felrúg, most éppen a szigorú logikára és a konzekvens történetvezetésre élő detektívfilmet, pontosabban a konzumkultúra egyik tucattermékét, a krimit forgatja ki. A Detektív ugyanazokkal az eszközökkel él, mint a Kifulladásig, vagy annak eszményképei, a harmincas években készült amerikai „fekete filmek”: nagy szerelem, üldözés, titokzatosság és kiábrándultság, de mindez szándékos rendetlenségben kavarodik benne. Godard-t sokan polgárpukkasztással, sőt, cinizmussal vádolják, pedig nem tesz mást, csak egy válságos világ igazi arcát mutatja meg. Godard mindig is gátlástalanul használta fel filmjeiben az éppen divatos politikai jelszavakat, művészeti mozgalmakat és a kultúra szemetét, s ezt teszi a Detektívben is. Mára talán még gunyorosabb a hangja. Való igaz, ebben a reklámokkal és technikai csecsebecsékkel elhalmozott világiján nem talál értéket, mint korai filmjeiben. A Detektív cselekménytelensége, kapkodása, a mozi tucattermékeit utánzó blődsége sokakat felbőszített, pedig a rendező csak játszik ezzel a torz, gügyögős filmnyelvvel. Ahogy a modern kapitalizmus társadalmi és gazdasági igazságtalanságairól sem Èmile Zola tehet, úgy képmutató életünk hazugságai sem Godard kitalációi – ő csupán megmutatja hívságainkat.

A szabványosított nemzetközi konzumkultúra Joe Dante számára nem csupán eszköz, az amerikai sci-fi specialista ezúttal még rafináltabb technikai trükkökkel bűvöli el a mesére éhes közönséget. Lidércek című filmje, amelynek üzleti sikere megközelíti az E.T.-ét, maga a megtestesült irracionalitás, üres borzalom, oktalan riogatás. A film producere és szellemi atyja az elmúlt évtizedben kibontakozó infantilis filmkultúra egyik vezéregyénisége, Steven Spielberg volt. A Lidércek egy filmirányzat záróakkordja: az a technikai szemfényvesztés, ami a Csillagok háborújával kezdődött, az E.T.-vel és Az eltűnt frigyláda fosztogatóival folytatódott, itt a teljes értelmetlenségben tetőzött. Joe Dante egy ősrégi kínai mesét dolgozott fel; a mese egy kisfiú és egy különös, manószerű állatka kalandos barátságáról szól, s a jóság mélyén szunnyadó gonoszság, barbár pusztítás példabeszéde. A Lidércek rendezője ebből egy gigantikus, számítógépekkel vezérelt nagyoperát csinált. Meghökkentő és elgondolkodtató, hogy ezt a filmet kisgyerekeknek szánták, ez a nyolcvanas évek Jancsi és Juliskája, Hamupipőkéje. A Grimm-testvérek meséi ehhez képest rózsaszín álmok. Joe Dante filmjét szerencsére nem halmozták el Oscar-díjakkal, mint annak idején az E.T.-t, de azért dolláresővel kísért diadalutat járt be, s gondolom hamarosan nálunk is feltűnik a kicsinyített zsebben hordható Gizmo, a gyűrött képű manó, jelezve, hogy a mütyürkéknél és a csecsebecséknél semmi sem fontosabb ma.

Francis Ford Coppola, aki szívesen tetszeleg a fenegyerek szerepében, újabb filmjével, a Cotton Klubbal ismét bebizonyította, hogy a konzervativizmus leghatásosabb eszköze az, ha az avantgard mezét ölti magára. A reklámokkal felcsigázott közönség hallott valamit pusmogni a Cotton Klub csillagászati költségvetéséről, a kalandos és botrányos forgatásról, s Coppoláék röviddel a bemutató előtt még egy ügyes cikket is közzététettek a film születéséről (a Filmvilág 1984/1 l-es számában olvasható ez a szellemes írás), hiszen ennyi viszontagság után ki maradna érzéketlen a dzsesszkorszakot, a húszas-harmincas évek Harlemjét felidéző, minden képzeletet felülmúlóan pazarló és nagyvonalúskodó produkció iránt. A Cotton Klub géppuskalábú táncosok ritmusára vágott, a hagyományosnál is hagyományosabb musical, egy kis vérrel megöntözve, maffiával és Al Capone-féle gengszterekkel fűszerezve. A nézőnek úgy tűnik, Coppolának nem a történet, még csak nem is a dzsessz és Harlem piszkos, nyüzsgő élete volt fontos, hanem az öncélú tékozlás. Mintha a Cotton Klub csak azért született volna meg, hogy Coppola bebizonyítsa, független stúdiója, a Zoetrope is megengedhet magának üres látványosságot és mértéktelen pocsékolást.

Ez volna ma a siker útja? Aligha, hiszen Coppola stúdióját is alapjaiban rendítette meg a Cotton Klub 40 milliós költsége, s szerencsére minden évben készül néhány puritán, szenvedélyes film, amely beárnyékolja a nagy költségvetésű produkciók hamis ragyogását. Robert Altman egyszemélyes filmje, a Titkos becsület nemcsak a nagyipari filmgyártásnak, a tömegkultúra szabványtermékeinek üzent hadat, hanem a manipulációnak és a politikai rafinériáknak is. A Titkos becsület, amelyről 1985/6-os számunkban részletesen írtunk, különös Nixon-portré. Másfél órán keresztül nem látunk mást, csak Philip Baker Hallt (ő írta egyébként a film alapjául szolgáló színdarabot is), amint eljátssza Nixon búcsúját az elnöki poszttól, elmondja – természetesen képzeletbeli – politikai végrendeletét, s csak nekünk, a nézőknek megsúgja a Watergate-botrány hátterét. Furcsa mű a Titkos becsület, lemond minden filmes eszközről, lényegében a Michigani Egyetemen és a Broadway-n is színpadra állított darab fotografikus rögzítése (mindkét előadást Robert Altman rendezte).

Eszköztelenségével tűnt fel a lengyel Agnieszka Holland nyugatnémet produkcióban készült filmje, a Keserű aratás is. A film Hermann Field regényéből készült. Felső-Szilézia, 1943; a német megszállást szabad rablás, deportálás, megtorlás és a feketézők példátlan meggazdagodása kísérte. A Keserű aratás egy sziléziai paraszt és egy bujkáló zsidó asszony viaskodását, hol gyűlölködő, hol szeretetteli, hol csak közömbös kapcsolatát ábrázolja. Teátrális film Agnieszka Holland műve, akárcsak a Titkos becsület, a statikus kamera híven rögzíti a színészi játékot. A rendezőnő korábbi filmjeit, a Vasárnapi szülőket, a Vidéki színészeket és a Lázt szétfeszítették az indulatok, a szenvedélyek. Legújabb filmje visszafogott, talán túlzottan is lefojtott mű, de a színészek, Armin Mueller-Stahl és Elizabeth Trissenaar játéka oldja a steril drámát. Agnieszka Holland az új naturalista színház kicsit harsány hétköznapiasságát próbálta meg átültetni a filmbe, s bár a Keserű aratás végül is az expresszív képek és a deklamálós színészi játék keveréke, kétségtelenül becsületes és személyes film.

Az elmúlt évben egyre többet beszéltek – talán nem is alaptalanul – a brit film újjászületéséről. A másodvirágzást négy film jelzi, köztük van David Hare Wetherby című filmje, amelynek forgatókönyvét másokkal együtt Tom Stoppard drámaíró írta. A színházhoz nemcsak Tom Stoppard és David Hare (aki maga is drámaíró) köti a filmet, hanem a teátrális játék és a cselekményvezetés is. A Wetherby egy állandóan visszatérő lidérces emlék és egy különös öngyilkosság története. David Hare nagyigényű filmet szeretett volna készíteni, a Wetherbyben az angol középosztály életét és szokásait mutatja be – egy kicsit vontatott, a horrornak és a pszichologizálásnak engedményt tevő történettel.

A belgrádi FEST-en az elmúlt év sikeres vagy érdeklődésre számító filmjei közül negyvenötöt vetítettek le. Hozzánk mindebből csupán néhány film jutott el, pedig a világ mozijaiban már az idei Oscar-díjas alkotások peregnek.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/07 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5759