KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/július
• Schubert Gusztáv: A szakma mikroklímája Vita a filmgyártásról – Kovács András
• Schubert Gusztáv: Kalandra fel! Vita a filmgyártásról – Makk Károly
• Schubert Gusztáv: Dinamikus esélyegyenlőséget! Vita a filmgyártásról – Jancsó Miklós
• Bikácsy Gergely: A kukkoltatók Egészséges erotika
• Ardai Zoltán: Düh és textúra Beszélgetés Timár Péterrel
• Barna Imre: Popreál Popeye
• György Péter: Az álomgiccs vidámparkja A képregényről
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Lidércek háborúja Belgrád
• Zsugán István: Új szerzők, régi mesék Sanremo

• Antal István: Jean Genet föld alatt Egy nem látható film története
• Kovács András Bálint: Új hullámok Európában
• Marx József: Az ellopott bicikli Jegyzetek a neorealizmusról
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Varjas Endre: Igazságvadászat Vagyim Abdrasitov

• Pörös Géza: Váljanak a filmkultúra igazi műhelyeivé Megalakult a Magyar Filmklubok Szövetsége
LÁTTUK MÉG
• Bársony Éva: Indiana Jones és a végzet temploma
• Báron György: Egy maréknyi dollárért
• Kovács András Bálint: Egy bolond százat csinál
• Vida János: Szamurájháború
• Nóvé Béla: Zsaroló zsaruk
• Kabai József: Kacor, a detektív
• Tóth Péter Pál: Mire megyek az apámmal?
• Upor László: Balkán Expressz
• Faragó Zsuzsa: Veszélyes repülés
• Kapecz Zsuzsa: Tarts még, tarts még, bűvölet!
VIDEÓ
• Beke László: A kép csábítása avagy a csábítás képei Bódy Gábor videóinak elemzése helyett
• N. N.: Marler-díj
• Peternák Miklós: Építők
• Preisich Gábor: Építők Bódy Gábor videó-tervezetének egyik fejezetéből – Beszélgetés Preisich Gáborral
• Bódy Gábor: Építők Bódy Gábor videó-tervezetének egyik fejezetéből – Beszélgetés Preisich Gáborral
KÖNYV
• Balassa Péter: „Ki látogatott meg bennünket?”
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: NDK rajz- és animációs filmhét

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Timár Péterrel

Düh és textúra

Ardai Zoltán

 

Úgy tudom, ön nem szerzett rendezői diplomát...

– Valóban nem végeztem rendezői szakot a Főiskolán: valamelyest rendhagyó a helyzetem a magyar filmrendezők között.

Első nagyjátékfilmjét tavaly, 35 évesen kezdte forgatni. De mióta foglalkozik egyáltalán filmezéssel?

– Amatőrfilmesként kezdtem, tizenévesen, különböző klubokban. 1968-ban kerültem a „Cine ’64” klubba, ahol a Gulyás-testvérek voltak az irányítók. Egyperces etűdöket készítettem itt, közben egyik pillanatról a másikra a filmkultúra lázas fogyasztójává váltam, szinte folyton csak moziban ültem, vagy a mozgóképről szóló szövegeket olvastam. A magam filmes próbálkozásaiban alapvetően a „mozgóképiség” izgatott, például a fázisrajzok: másodrendű volt számomra, hogy a képek – a szó mindennapi értelmében – mit ábrázolnak, vagy hogy éppen milyen folyamat kel életre a technika mozgósítása révén.

A ”Cine ’64”-től egyenes út nyílt a Balázs Béla Stúdióhoz?

– Ezt nem mondhatom. A „Cine ’64” ugyanis még azelőtt megszűnt, hogy én mindent a filmszakmára tettem volna fel. Évekig kísérleteztem azzal, hogy bejussak a Képzőművészeti – vagy az Iparművészeti – Főiskolára. Ez eredménytelennek bizonyult, az amatőrfilmezésben viszont eljutottam odáig, hogy már összefüggésbe merhettem hozni bizonyos képzőművészeti és mozgóképi ideáimat. Innen-onnan beszerzett hozzávalókkal – használt celleket például a Pannónia Stúdióból kaptam –, megcsináltam a Kérdés és üzenet című 16 mm-es rajzfilmemet, egy sztori nélküli, szürreális jellegű animációt, amely nemvárt sikert hozott: több amatőrfesztiválon díjat nyert. Akkoriban már az ELTE amatőrfilm-klubjába jártam, s a klub vezetője, Kárpáti György, a Kérdés és üzenet sikere után felajánlott egy szakmai állást: otthagyhattam a Széchényi Könyvtár hírlaptárát és végre a filmgyárban dolgozhattam, grafikusi státusban. Tartalék-ember voltam; az volt a dolgom, hogy ha netán kellene rajzfilmes elem valamelyik játékfilmbe, akkor kéznél legyek. A feladat-nélküliség állapotát egészen jól viseltem, mert lefoglaltak a trükkosztályon levő berendezések. Mindegyik trükk-kamerával kedvemre gyakorlatozhattam, s ezen a személyes-autodidakta módon hamar megtanultam kezelni őket, egyre több lehetőséget fedeztem föl bennük. Ezidőtájt, 1974–75-ben kezdtem el a Balázs Béla Stúdió üléseire járni. Éppen az „experimentalisták és do-kumentaristák” legforrongóbb és legtermékenyebb vitáiba csöppentem bele. Pontosabban: ezeknek az éles vitáknak csak hallgatója voltam, csak élvezője annak a felszabadító légkörnek, amelyből egyébként mindkét tábor sokat profitált. A viták egyik főszereplőjével, Bódy Gáborral csak azután kerültem igazán ismeretségbe, miután megtudta, hogy a filmgyár trükkosztályának vagyok alkalmazottja. Akkor már beindult az Amerikai anzix forgatása. A forgatás után három hónapon át dolgoztunk Bódyval a felvett anyagon. Nem szokványos „utómunkálat” volt ez: az Anzix különös jellege nagyrészt még csak most öltött formát. Tulajdonképpen ez volt a vizsgamunkám... még soha senki nem vizsgáztatott le, magam sem tudtam, hogy valójában mennyire értek a trükk-kamerához. Félig a magam, félig Bódy agyával kellett ráéreznem arra, hogy a technika itt és most hogyan varázsolhat elő képi-gondolati többleteket az adott képsorokból. (Technikáról beszélve nem kifejezetten valamely fejlett technológia alkalmazására gondolok; például, amikor Bódy úgy érezte, hogy ennek és ennek a képnek „lebegnie kéne”, végülis azt találtuk ki, hogy a kondenzátorra egy körbetépett papírt teszünk, amit az újra-felvétel alatt két ventillátorral mozgatunk.) Az Anzixban filmgyári státusomnál fogva csak ingyen dolgozhattam, de ettől kezdve gyakrabban foglalkoztattak – elsősorban főcímekkel–, úgyhogy idővel mégiscsak trükkoperatőri státusba kerültem. Az Anzix befejezése után a BBS Bódy-vezette K3 csoportjában ötvenezer forintból elkészíthettem egy 35 milliméteres, 20 perces filmet, a Visust. Rekord-olcsóságú film; 16-os kamerával forgattam, azután nagyítottam fel. A Visus tárgya maga a látás fiziológiai jelensége, illetve a vizualitás élménye. A BBS-ben jól fogadták, stúdiótaggá avanzsáltam, s ezután nagyjából évenként készítettem egy-egy BBS-filmet. A Visus és a következő néhány rövidfilm is a trükk-kamera köré épült. Úgy fogtam fel, hogy ha már idejutottam – egy olyan berendezés közelébe, amelyből három van Magyarországon –, akkor még-inkább kötelességem minden irányból a végletekig megismerni azt, amivel tartósan dolgom van. Az a gondolat kísértett, hogy helyettem senki nem fogja végigjárni ezt az utat. Ha persze annak idején a filmgyár hang-osztályára vettek volna föl, nyilván a hangtechnika világa ragad magával. A lényeg az, hogy én a technika felől közeledtem a filmrendezői pályához.

Rövidfilmjei mégsem csak magát a látást láttatják, nem pusztán az érzékelést érzékeltetik. Például a Mozgókép-analízis sem egyszerűen a filmtechnikáról illetve a képről, az időről stb. szól. Azt is állíthatnám róla, hogy mondjuk a tömegről és az egyénről szól. Vagy: hogy Magyarországról szól. Szeretném tudni, vajon az ilyen jelentések az ön számára csakugyan esetlegesek és érdektelenek-e.

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy minden szakmának megvan a maga különös, egyesekre nézve delejes érzékisége, és engem a filmtechnika érzékisége kapott el annak idején és nem a szobrászaté vagy a cipészeté. Ennek a vonzásnak a titkát kutattam a filmezés során, de közben éppannyira érzékeltem-tapasztaltam azt a társadalmat, amelyben éltem és élek, mint bárki más. A filmtechnika vonzásában természetesen az az ígéret is hat, hogy ha valaki már nagyon megismerte ezt a technikát, általa képes lesz bármifajta kifejeznivalóját filmen megragadni, illetve átadni, vagy új világot teremteni stb. Számomra a film-érték soha nem redukálódott a kísérleti filmezés értékeire. A film világát mindig sokrétű kultúrának tartottam, olyannak, amelynek értéke a részek kölcsönható együttesében mutatkozik meg. A mondott rövidfilmek nem elvi okokból „tiszta avantgard” jellegűek, hanem azért, mert sokáig ellenállhatatlan inspirációt kaptam önmagában a filmtechnikától, az eszközök és bármilyen tárgy találkoztatásától. Amikor viszont világossá vált előttem, hogy a trükk-kamera nem képes többre, mint amit eddig én megtudtam róla, s hogy az általa létrehozható filmi „metaszinteket” is keresztül-kasul átláttam már, érezni kezdtem az üresjáratok veszélyét, azt, hogy további rövidfilmjeim fakó ismétlésekké válhatnak.

Ekkor gondolt először arra, hogy nagyjátékfilmet rendez?

– Erre komolyan még most sem gondolhattam. Mást próbáltam: hátha létre tudok hozni épkézláb forgatókönyveket. Ezekben akartam a művészethez közelibb formát adni olyan élményeimnek, amelyekről addig legfeljebb beszéltem. Közben volt egy sikertelen felvételim a főiskola operatőr-szakára. Végül is esti szakon végeztem el a főiskolát, aminek megvolt az az előnye, hogy volt időm az írással bajlódni. Bármilyen vadidegen terep volt is számomra az írás, bármilyen rosszak voltak az első filmnovelláim, nem nyughattam addig, amíg össze nem hoztam végre egy olyan novellát, amelyben nagyon bíztam. Ez is tele volt még hibákkal, irodalmi dilettantizmusokkal, de éreztem, hogy akadnak majd olyan olvasói, akik a szöveget átszitálva meglátnak mögötte egy erős és akár lábatlan filmet. Próbálkoztam vele az egyik stúdiónál, de nem kaptam biztatást, csak amolyan kaptafájához-visszaküldő barátságos gesztusokat. A düh furcsán jótékony állapotában néhány nap alatt átírtam a filmtervet. Közben Bacsó Péter egyik filmjének a főcímén dolgoztam, s amikor legközelebb találkoztam a vágószobában Bacsóval, hirtelen merészséggel kezébe adtam a novellát. Néhány hét múlva el is olvasta. Az események számomra valószínűtlen módon és mértékben felgyorsultak: Bacsó azonnal kötött velem egy forgatókönyv-szerződést – az igazi forgatókönyv kidolgozása még hátravolt –, s amikor megtudta, hogy rendezni is én szeretném a filmet, egy szemernyit sem ütközött meg rajta. Nem az volt a kérdése, hogy mit képzelek magamról, hanem az, hogy szerintem mennyibe fog ez a film kerülni. Abnormálisan alacsony költséget – és ugyanilyen rövid átfutási időt garantáltam; annyira már értettem a szakmához, hogy tudjam, milyen összegre nem lehet nemet mondani. Hatmillió forint akkor, 1985 elején egy átlagos magyar játékfilm árának fele volt. Így kezdődhetett el az Egészséges erotika forgatása.

Ezt a filmjét már nem, a kutató-vizsgálódó szemlélet hatja át, nagyonis indulatos mű...

– Igen, ez az én régóta felgyülemlett dühöm vígjátéka. De ehhez valamit föltétlenül hozzá kell fűznöm. Számomra a filmezés szenvedélyében változatlanul a középpontban áll a különös textúrák formálásának folyamata, beleértve a filmtechnika minél gazdagabb kihasználását. Az Egészséges erotika ezért kettős feladatot jelentett nekem. Az egyik izgató kérdés természetesen az volt, hogy egyáltalán fel tudok-e építeni egy olyan filmet, amit a mozinézők bármelyike magátólértetődően „egy magyar játékfilmként” fogad el, sőt, ami le is köti a nézők többségét, tehát hogy az én szatirikus indulataim valóban találkoznak-e másfél órán át az Erotika közönségével. De én ugyanakkor olyan mozit akartam – másként bele sem fogtam volna –, amelynek a stílusa, textúrája az én kísérleti-filmes előéletemet valamilyen új módon hasznosítja. Nem egyszerűen az inspirált, hogy módomban áll a magam szemszögéből filmen megjeleníteni bizonyos figurákat és viszonyokat – amelyeknek nyomaszt a valóságbeli jelenléte –, hanem az is, hogy ezeken a figurákon gyakorolhatok, alkalmazhatom rajtuk, amit a mozgóképtechnikáról tudok. Ebben az ügyben fontos momentum az amatőrfilmes múltam is. Az amatőrök heroikus küzdelmet folytatnak a nyersanyaggal, össze-vissza ragasztgatnak, rákényszerülnek egy sereg technikai fogás felfedezésére és így tovább. Én már elképzelni sem tudom, hogy a saját filmemet ne magam vágjam. Szükségem van a matéria – persze a folyamatosan átszellemülő matéria – minél közvetlenebb üzeneteire. Ha például egy festő keze-lába munka közben csupa festék lesz, az egyáltalán nem valami kellemetlen velejárója a festésnek, hanem lényegbevágó dolog. Igaz, a vágás nagyobbrészt kimerítő rabszolgamunka: a hangokat a képekhez igazgatni, a tekercseket szedegetni... de hát ha nem magam csinálnám, attól szenvednék igazán. Idegen tőlem az a gyakorlat, amely a filmkészítésben kiváltságos szerepet ad a forgatókönyvnek. A rendezés és a vágás nekem nem „a forgatókönyv megvalósítását” jelenti. Az igazi filmes gondolkodás számára minden munkafázis egyenértékű. A leírt fikció a kiindulópontot adja, nem mást. Az az alkotófolyamat, amely nem borítja fel újra meg újra az első elgondolást, nekem legalábbis furcsa. Ezért gondolom azt, hogy ennek a szakmának Tóth János az egyik legfontosabb személyisége. (Dolgoztam már mellette, és sohasem felejtem el a látványt, amint ő a vágóasztalnál ül, a nyakában snittek lógnak, nézi a monitort és közben kezében tartja a futó filmszalagot.) Szóval a munkamódszerem ezúttal is a régi volt, persze a jelenetrendezés többletével.

A filmbeli történet is a sajátja?

– Igen. Még a BBS-ben, a Freskó forgatásakor rémlett fel bennem egy „termelési komédia” lehetősége. A Freskó experimentális film volt, de alapját dokumentumanyagok adták, részben olyanok, amelyek nehéz körülmények között dolgozó nők mindennapjait rögzítették. Jártam az országot, és elvetődtem egy ládagyárba is. Az ottani tapasztalataimban valahogyan száz másik, addig lazábban összefüggő benyomásom „ugrott össze”. Innen már nem telt el sok idő a történet kialakulásáig. A történet elég jó szerkezetűnek bizonyult ahhoz, hogy később már egyszerűen rátámaszkodhassam és inkább a film egyéb megoldásaival foglalkozzam.

Miféle megoldásokról van szó?

– Először is kerestem a filmbeli mozgásokhoz a hangokat és a dialógusformát. Azt ugyanis már biztosan tudtam, hogy az Erotika főszereplőit dezanatómiai helyzetben mozgatom majd, tudniillik visszafelé (a vásznon persze előremozogni látszanak, mert a felvett képsorok visszafordítva kerülnek a filmbe), s így a filmalakok viselkedésében eleve lesz valami, ami érthetetlenül idegen. Olyan figurákról van szó, akiket ha átvilágíthatnánk valamiféle személyiség-röntgennel, a képernyőn semmit sem látnánk: fölösleges keresni a lelki anatómiájukat, merőben csak minták, példák. Eléggé keserves dolog tapasztalni, hogy körülöttünk a valóságban mennyire egzisztens az az embertípus, amelynek képviselői nem adnak elég jelet arról, hogy lényegükben másfélék volnának, mint az Erotika központi figurái. Ami a dialógusokat illeti, ezek az első forgatókönyv-változatban többnyire teljes összetett mondatokból álltak. Később kezdtem sorra minden mondatból kihúzni a szavakat, azt keresve, hogy mi egy mondat utolsó lehetősége, amikor még fölfogható. Úgy gondolom, a végletesen redukált nyelv itt a végletesen redukált gondolkodásnak felel meg. A filmbeli munkásnők beszéde kissé különbözik a fő figurákétól: az említett röntgenképernyőn az ő esetükben még láthatnánk homályos vonásokat.

Még egy kérdés a cselekményről. A valóban érdekfeszítő filmbeli konfliktus kissé irreális. Ugyanakkor olyan filmről van szó, amely mintha teljes társadalom-modellt kívánna adni. Vagy mégsem?

– Anélkül, hogy tökéletesnek vélném az Erotikát, nyugodtan vállalom bizonyos abszurditásait: ezek a film szövetétől nem idegen elemek. Másodszor: a cselekménynek itt tényleg van társadalmi modellértéke; egyfajta helyzetmodellről van szó. De nincs is olyan történet, amely ne adna valamiféle modellt, attól függetlenül, hogy törekszünk-e rá vagy sem. Nem törekedtem olyasmire, hogy az Erotika a mai magyar társadalom átfogó rajzolatát adja. Soha nem szerettem a parabolákat. Az Erotika nincs megterhelve „megfejtendő” mozzanatokkal. Néhány figura viszonyai érdekeltek, egy önálló légkörű komédia közegében. Minél sűrűbb, kerekebb ez a komédia, társadalmi modellként annál részlegesebb, illetve nyitottabb. Úgy vélem viszont, hogy nem kell lámpással keresni a főszereplők élő ihletőit. Ismerek olyan véleményt, hogy az Erotika letűnt viszonyokról szól, húszéves késéssel készült. Engem ez mellbevágott. Hallucinálnék, amikor úgy látom, hogy egy mai film sztorijának formani allúziói magáról értetődően jogosultak? Nem igaz az, hogy a mi társadalmi változásfolyamataink – evolúciós folyamataink mélyén erőteljesen zajlik egy nemkívánatos reprodukciós folyamat is? Ha már csakugyan túl vagyunk ezen, bizony avittas a filmem...

Mindenesetre olyan, ami sokakat szórakoztathat...

– A nagyjátékfilm ritkán adódó lehetőség. Az Erotikának nem tudtam nem azzal a szándékkal nekiállni, hogy sokan láthassák majd, nemcsak a szó fizikai értelmében. Tagadom, hogy a „művészfilm” nem lehet egyszersmind „közönségfilm”, és megfordítva. Én a fúzió mellett vagyok. Maga a film-műfaj ezt elbírja, sőt kihívja, mégis túlságosan ritkán szokott megvalósulni. Sokszor nem is annyira a rendezők tehetségével, mint inkább az alapállásukkal van baj.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/07 08-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5756