KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/május
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Afrikai filmhét

• A szerkesztőség : BBS
• Báron György: Kor-körképek Jegyzetek a Balázs Béla Stúdió új filmjeiről
• Tábor Ádám: Egy fény-érzékeny film Ex-kódex
• Kovács András Bálint: Utazás a filmképben Timár Péter etűdjeiről
• Szilágyi Ákos: Szentimentális archeológia „Sír. lobog a szeretet...”
• Koltai Tamás: Akárhol Európában Sortűz egy fekete bivalyért
• Zsugán István: Kőbánya, Montparnasse, Budapest Beszélgetés Szabó Lászlóval
• Székely Gabriella: Házikabát és tornacipő Uramisten
• Ardai Zoltán: Háttér, arcképpel Eszterlánc
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Csala Károly: Profán próféta Tengiz Abuladze

• Barna Imre: Alex a Paradicsomban Flashdance
• Fáber András: Lassan, énekelve Merguerite Duras és a filmpróza
• N. N.: Marguerite Duras filmjei
LÁTTUK MÉG
• Bérczes László: Lebegés
• Boros József: A föld fia
• Gáti Péter: Madonna, milyen csendes az este
• Hegyi Gyula: Tudom, hogy tudod, hogy tudom
• Koltai Ágnes: Kizökkent világ
• Schreiber László: A tej színe
• Harmat György: Maraton életre-halálra
• Sneé Péter: Menekülés a győzelembe
• Kapecz Zsuzsa: Anna Pavlova
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A történelem dramaturgiája Széchenyi napjai
• Reményi József Tamás: Tizenkét kérdőjel A Fiatal Művészek Stúdiójának filmjeiről
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Így filmeztek ti

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Menekülés a győzelembe

Sneé Péter

 

Aki látta Fábri Zoltán 1961-ben készült, és a következő évben Bostonban a kritikusok díjával jutalmazott filmjét, a Két félidő a pokolbant, annak ismerős a történet. Hála a nagy hírverésnek, mindannyian értesülhettünk arról is, hogyan, miként forgatta nálunk John Huston saját verzióját. Lényeges újdonsággal nem szolgálhat tehát a recenzens. Az alkotói szemlélet azonban némi figyelmet érdemel.

Az amerikai rendező helyi követelményekhez alkalmazkodott már a történetformálás során is, amit címválasztása személetesen kifejez. Megkerüli a tragikus végkifejletet és klasszikus happy enddel „látja el” művét. A politikai küzdelemmé váló futballmérkőzés magában rejti a hősök közösségként való, együttes fellépésének szükségszerűségét. Ám Hustonnak sikerült annyira kitágítania a történet kereteit, hogy a közös hőstett egyediekké bomoljon szét, s a most már élesen elváló egyéni karakterek közül kiemelkedjék egy, a sportághoz ugyan mit sem konyító, ám annál belevalóbb fiúé, aki – mit tesz a véletlen – történetesen éppen amerikai. Robert Hatch-csal, a kelletlen hőssel problémamentesen azonosulhatnak titkolt félelmeiket képzelt kalandokban kiélni vágyó, s tőlük ekként szabadulni kívánó nézői. Sylvester Stallone alakítja a figurát, izmokat domborító, vakítóan fehér trikóban.

Az úgynevezett történelmi hűség vagy realitás persze érdektelen a rendező számára, hiszen nézői többségének amúgy sincs fogalma arról, milyen lehetett valójában egy fogolytábor Európának ezen a felén. Megelégszik tehát annyival, hogy jelezze a táborlakók státuszát, mivel az így nyert feszültségről nem mondhat le, de a felzaklatóan valóságos és ezért kínos látványtól megkímél bennünket.

Megannyi magabiztos, jókedvű és kihízott üdülő ténfereg kempingjének faházai körül, s magától értetődő természetességgel rendel hamis útlevelet, igazolványképet, új rend ruhát. A szökés úri passzió, s bizony fintorogva tekintenek arra a néhány idecsöppent kelet-európai lágerlakóra, aki tetvesen és éhes-alázatosan várja kegyeiket. Szegény, meghajszolt őreiknek is szótlanul kell tűrniük, hogy nevetségessé tegyék őket.

Amit előbb a tábor, azt a film második részében a stadion képviseli. Mint tudjuk, ezen intézmények időnként amúgy is feladatot cserélhetnek. A sok ezer lelkes statiszta potom áron teremti meg az izgalom, a feszültség légkörét. Ám a futball az amerikai nézőben még kevés mámorító emléket idézhet föl. Nem is marad ennyinél a biztosra törő rendező. Előbb filmtrükkökkel: lassítással, ismétléssel operál, hadd lássa több nézetből is a nagyérdemű, miként ollóz Pelé. Aztán az ötlettelenek adu ászával hozakodik elő: a himnusszal. Ami – párizsi helyszínről lévén szó – nem más, mint a Marseillaise. Kinek-kinek ízlése szerint a forradalom, a közösségi vagy a nemzeti érzés szimbóluma, de mindenképp viharos erejű. Ennek szelén aztán bízvást ellebeghetünk a „művészi-kék” záró képekig.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/05 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6131