KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/február
• Csala Károly: Életfogytiglani házépítő Köszönöm, megvagyunk
• Kardos István: Hasonlatok nélkül A Köszönöm, megvagyunk forgatókönyvírójának jegyzetfüzetéből
• Bikácsy Gergely: Ízeveszett történetek Boldogtalan kalap
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (1.)
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
VITA
• Szále László: A filmek „könyvtárai” Vita a filmklubok és a társadalmi forgalmazás gondjairól

• Hegedűs Zoltán: A téboly kódrendszere Woyzeck
• Palugyai István: A Horizont látóhatára Tévé-mozi és rövidfilm-mozi
• Bikácsy Gergely: „A nulla alól újrakezdeni” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Xantus Judit: „Gondoljunk inkább képekre” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Csala Károly: Szerelmi történetek Új bolgár filmek
FESZTIVÁL
• Fehéri Tamás: Filmesek a barikádokon Lipcse
• Zilahi Judit: Futball és más játékok Osztrák filmnapok
• Zsugán István: Éjféli mozik Figuira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Sólyom András: S.O.S. Concorde
• Hegedűs Tibor: A papa mozija
• Dániel Ferenc: A halál magnószalagon érkezik
• Csala Károly: Férj és feleség
• Boross László: Pugacsov
• A. Kovács Miklós: Talán jövőre
• Iván Gábor: Sem veled, sem nélküled
• Barabás Judit: Vágta
• Báron György: Robotokkal a Szaturnusz körül
• Bende Monika: Nemzeti vadászat

• Reményi József Tamás: Láttuk a Beatles-t Lennonék a filmvásznon
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Sándor Mátyás kapitány
• Lukácsy Sándor: Korunk hőse pizsamában Hínár
• Veress József: „Úgy szép a magyar, ha részeg” Némafilm
• Eszéki Erzsébet: Téves feltevések a tévés kor gyermekéről
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: VIII. Henrik magánélete
• Karcsai Kulcsár István: A vád tanúja
• Karcsai Kulcsár István: A legyek ura
KÖNYV
• Hegedűs Tibor: Kismonográfia Grigorij Csuhrajról
• Eszéki Erzsébet: Mítosz helyett történelem a vásznon
• Schéry András: Gaál István: Emlékezet és lelkiismeret
POSTA
• Tamás Krisztina: Lancelot lovag Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Köszönöm, megvagyunk

Életfogytiglani házépítő

Csala Károly

 

Lugossy László sajnálatosan hosszú – hat évi – szünet után forgatott, második játékfilmje napjaink egyik legkomolyabb és legsúlyosabb társadalmi gondokat hordozó mozidrámája.

Hősének, B. József öntödei munkásnak az életét a saját ház építésének gondolata, már-már rögeszméje tölti be. Valahol a főváros peremvidékén építi házát, bontásból olcsón szerzett téglából, összekuporgatott forintjain vásárolt cementből. Ő maga is látástól vakulásig dolgozik. Ezt követelte meg feleségétől is, aki – elejtett szavakból erre következtethetünk – belepusztult az embertelen robotba. Kislányuk valahol rokonnál lakik, amíg el nem készül a Ház.

S itt kezdődik a film cselekménye: B. József takarítani hívja az egyik segédmunkáslányt az öntödéből. Éva. a vidékről fölkerült, egyedülálló, munkásszálláson lakó, tapasztalatlan lány albérletbe szeretne költözni. Bár első találkozásuk összezördüléssel végződik – a férfi túl sokat papol a pénzről, lekezelő hangon beszél a lánnyal, mert nyomát sem látja benne annak az életén változtatni akaró igyekezetnek, amit saját magában a legtöbbre becsül –, Éva mégis hamarosan odaköltözik az épülő házba. Egyezségük alapja: a lány munkával fizet a lakásért. Pénzszerző vállalkozásba fognak: „alvállalkozóként” csibét nevelnek, amit a telep sajátságos vezéralakja, Béla bácsi, a rendőr bocsát rendelkezésükre. S B. József fondorlatosán huzamosabb időre magához láncolja a lányt, aki durvasága miatt már elköltözne tőle (megfojt egy zsákravaló csibét – mintha a lány hanyagsága következtéből fulladtak volna meg). így adósává teszi, s ráveszi Évát: lépjen ki a gyárból, hisz nála többet kereshet. Aztán leitatja, s teherbe ejti, majd terhessége miatt kirúgja. Ám a rendőr visszahozza: állandóra bejelentett személyt nem lehet csak úgy kitenni a lakásából. Mindketten úgy látják, hogy csapdába estek – a másik hibájából. A férfi egész eddigi életének célját véli kútbaesni: hisz a házat saját magának és kislányának építi, nem holmi „betolakodónak” és „fattyának”. Éva pedig nem tud hova lenni. Idegei fölmondják a szolgálatot, egy ízben belecsap az ajtóüvegbe, veszélyesen fölsérti csuklóit. A férfi észbekap, bocsánatért esd; kibékülésük után kislányát is odahozza, s fölsejlik előtte egy újabb családalapítás lehetősége. Csakhogy Éva nem szereti őt. Így a férfi ismét, kilátástalannak ítéli egész életét: inni kezd, a gyárba sem jár be többé. Durvasága miatt Éva öngyilkosságot kísérel meg. A kórházban egy szál egyedül várja, hogy megszülessék a gyermeke...

Ez a történet bizonyára sokaknak eszébe juttatja József Attila Eszméletének sorait: „Rab vagy, amíg a szíved lázad – / úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ.” Változott azonban a világ: a rab itt maga a háziúr. S a háziúr maga a rab. Az építő. Aki a pénzt munkaidőre, a munkát pénzre, majd a pénzt ismét cementre és téglára számolja át („muszáj számolni” – mondja –, „ebben az országban már régen mindent, cementben, mészben, téglában számolnak, nem forintban”), s azt hiszi, reméli, hogy ez a szabadságához vezetheti el. Ki is mondja a filmben a Madaras József alakította B. József, miközben a csibenevelésen keresett pénzt számolgatja: „Ebben van a mi szabadságunk”. Lehet, hogy józanabb a hang, amit erre Éva (Nyakó Júlia) üt meg: „De nagy pondrók vagyunk ...” – lehet, hogy józanabb, de szemernyivel sem ön- és helyzet-tudatosabb. Az eszméletig nem jutnak el a film munkás-hősei. B. József például életfogytiglan házépítő marad (hacsak végleg el nem issza az eszét, de erről már nem tudósít a film), mert nem az az ember, aki valaha is megértené, amit a költő így fogalmazott meg: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret.” B. József öntödei munkás ügyeskedhet – mert rá is kényszerül, ha saját házat akar a feje fölé, meg lát is rá példát eleget –, ám azt már nem érti meg, hogy így mindhalálig csak ügyeskedhet.

B. József és Éva sorsa többet mutat két egyéni sorsnál: az anyagi szükségből fakadó, társadalmi hatóerejű szellem- és jellemtorzulást. A magánérdek, tudjuk, elvben szép összcélokat is szolgálhat; ezen a terepen nem. A film arról a munkásról beszél, aki – mindegy, hogy ön-csapdájába esve – kis-kizsákmányolóként a „maszek-szellem” diktálta kényszermozgásokat végzi, abból a tapasztalati meggyőződésből következően, hogy más útja pedig nincsen a boldogulásra. Mit tanult hát a gyárban? Dolgozni tud; de nemcsak azt tanulta meg. Hanem – jellemző módon – éppen a gyárban eltanult repressziós szövegeket alkalmazza a maga házi kisüzemében a maga szerződéses házirabszolgája ellen. A munkaidő betartásáról, a megállapodás kétoldalú érvényéről, a felmondási időről (!), a munkáért járó bérről és a kölcsönös előnyökről. Hasonlóan ahhoz, ahogyan üzemi művezetője tárgyal vele: „emberi hangon” bizonygatva, hogy mi mindent köszönhet neki – amit kapott tőle (gyári kölcsönt a házára), és amit nem kap tőle, amíg jól viselkedik (normást a nyakára).

B. József és Éva története szomorúan végződik. A film utolsó párbeszéde a kórházban az orvos és a lány között így hangzik: „Kit értesítsünk? – Senkit. – Legközelebbi hozzátartozója? – Nincs senkim.”

A Köszönöm, megvagyunk nem hibátlan műalkotás: sem forgatókönyve, sem rendezése, sem színészi megvalósítása nem mentes kisebb-nagyobb egyenetlenségtől, következetlenségtől, ellentmondástól.

A téma – szociográfiai telitalálat. A főváros kültelki agglomerációjában maszek módon, „saját erőből”, sokszor a szabályokat áthágva, vityillót vagy bizarr külsőségekkel megrakott kockaházat építő fél-városi, fél-falusi, fél-munkás, fél-paraszt tengődök és boldogulok világa. De ez a világ nem szociográfiai értékű részletmegfigyelésekből épül föl a filmen. Ennek a műnek semmi köze a filmdokumentarizmushoz: szabályos dráma, méghozzá a kamaradráma kereteibe szűkítve. A környezetnek alig-alig van – jelzésnél több – szerepe; a főhősök mellett nincsenek ismerősök, szomszédok, munkatársak. Mindehhez még – főként a film első részének párbeszédeiben – bizonyos spekulatív jellemépítés is társul (B. József pénzről szóló fejtegetései olykor szinte önleleplező paródiaként hatnak). Az épülő kültelki ház is afféle „kihelyezett (társadalmi) laboratórium”. Minthogy nem kaphatnak helyet a filmben az in vivo végzett megfigyelések, csakis az elénk állított, egy vonalon futó történet, az ebben, sorakozó helyzetek, s bennük a szigorúan ideszeparált emberek figyelhetők meg, in ritro.

Mondhatnánk hogy ez az alkotók elhatározásának, választásának kérdése; igaz; ámde a film formavilágára nézve vitatható következményekkel is járt az ilyen elhatározás. A lineáris dramaturgiához ugyanis „frontális” jellembemutatás társul, a közvetett ábrázolás nem jut szóhoz. Ennek megfelelően a kifejező forma, alakzat, mozgás nem játszik szerepet a Köszönöm, megvagyunk ábrázolási rendszerében. Minden a színészekre hagyatik. Az alkotók olyan körülményeket teremtettek maguknak, amelyek között minden a színészeken látszik, ámde mintha nem számoltak volna azzal, hogy egy filmalkotásban mégsem minden a színeszeiken múlik.

A sorsok és jellemek plasztikus teljességéhez sok olyan mozzanat, körülmény hozzátartozik még egy drámai műfajú filmben is, ami nem közvetlenül drámai összecsapás vagy cselekményfordulat. A baj az, hogy mindezek a szó igazi értelmében itt nincsenek megírva, s megrendezve sem.

Ebben a házépítőről szóló filmben például maga a házépítés csak úgy általában, jelzésképpen van jelen. Pedig talán épp ez hiányzik B. József alakjának még reálisabbá, hitelesebbé tételéhez. Csakhogy az ilyesmit filmfolyamatként elénk állítani nem lehet anélkül, hogy gondosan bele ne építsük magába a történetbe. Máskülönben megmarad annak, ami a forgatókönyvben volt: jelzésnek, vázlatnak.

S nemcsak a házépítés, de a ház is: igazából nem játszik a filmben, csak látszik. Merőben csak játéktér a szereplők számára. Romvári József díszlettervező korrektül végrehajtott egy feladatot, de házával sem egészében, sem részleteiben nem tervezett egyedített látványt. Világos persze, hogy ez nem kizárólag a díszlettervezőn múlik, hanem elsősorban a rendezőn.

A rendező és minden munkatársa a képi kifejezésmód kidolgozása helyett szinte kizárólag a színészekkel való munkára koncentrált ebben a filmben. Művük ebből következően semmiféle szándékolt, funkcionális, tartalmas képi effektussal nem dolgozik. Így az operatőr Lőrinc József számára – a világítás, a hangulat-teremtés feddhetetlen technikai pontossága mellett – jószerint csak a közelképek korlátozott területe maradt olyan terepként, ahol magában véve (mint kompozíciót) is értékelhetőt – és értékeset – tudott létrehozni.

Tehát a film minőségét döntően a színészi munkában lemérhető emberábrázolás határozza meg. Ez adja meg B. József és Éva alakjainak hitelét, – vagy teszi kérdésessé. Mert elsősorban róluk van szó. Még oly tökéletes alakítások – mint Szabó Lajosé Béla bácsi, vagy Bács Ferencé a művezető szerepében – sem járulhatnak hozzá meghatározóan a rendező és munkatársai szándékainak kiteljesítéséhez; sok múlik rajtuk, míg a főszereplőkön minden.

Ezért a film legnagyobb értéke: a roppant tehetséges Nyakó Júlia alakítása. Teljesen egyenrangú főszereplővé lépett elő Madaras József mellett, holott a forgatókönyv kínálta szerepéből ez korántsem következett egyértelműen.

Madaras József tudása, rutinja és tehetsége együttvéve sem elegendő ahhoz, hogy minden porcikájában s minden pillanatában reális hitelű kortársunknak s olykor ne csupán az azt játszó színésznek, lássuk B. Józsefet. (Ebben egyébként a számára írott szövegek is ludasak, de nem pusztán erről van szó.) Madaras mindent meg tud „csinálni”. Csak, sajnos, egy valamit nem: elfelejteni és elfelejtetni korábbi alakításait. Drámai kitöréseiben s az azt megelőző pillanatokban itt is magával ragadó tud lenni: nem számít hogy hányszor láttuk már hasonlónak. De kertelés nélkül kimondva: akció nélkül létezni, pusztán csak hitelesen létezni a kamera előtt nem tud úgy ebben a filmben, hogy akkor is B. Józsefnek lássuk őt, ne Madaras Józsefnek. Igaz, hogy ezek a „létezés pillanatai” nincsenek is megírva számára, s ilyenkor a rendező színészvezetése sem ad segítséget (nem lehet véletlen, hogy a hosszabb jelenetekben, beállításokban, ahol több ilyesfajta holtidő adódhat, rendre lelassul a tempó, „kicsúszik a rendező kezéből”). De hát a dráma szüneteit Nyakó Júlia számára sem írták meg – és írták elő – az alkotók kellő figyelemmel.

S mégis: Nyakó Júlia, aki nagyon-nagyon sokat nem tud még a színészi mesterségből, aki kis, magántermészetű modorosságait sem vetkőzte még le (ismétlődő ajakmozgások), zseniálisan meg tudja élni a holtidőket. Tud létezni egy szerepben. S két nagy jelenetében a csúcsokat ostromolja: nehéz dolog sírni filmen vagy színpadon (csak rosszul sírni könnyű) – ő felejthetetlen ilyen jeleneteiben.

Színészvezetés kérdése az is, hogy a két főhős, akit többnyire együtt látunk a képen, igen sokszor csak fölváltva, külön-külön képesek lekötni figyelmünket Harmonikus együttesben eljátszott jelenetet, őszintén szólva, talán csak egyet tudnék megnevezni a filmből: amikor B. József kihívatja Évát a munkásszálló előtti utcára, hogy fölajánlja neki, költözzék a házába. Ez egyébként Madarasnak talán a legszebben, leghitelesebben megoldott epizódja.

De mindent összevetve is, Lugossy előrelépett előző filmjéhez, az Azonosításhoz képest a filmdráma műfajának kimunkálásában (amelyhez tehetsége, úgy látszik ellenállhatatlanul vonzódik) és a színészi munka irányításában is. A Köszönöm, megvagyunknak azonfelül még van egy olyan erénye, amely korántsem jellemző általában a magyar filmekre: a forgatás során nem csupán változott, hanem alapvetően javult a forgatókönyve (ezt bárki ellenőrizheti, ha összeveti a Filmkultúrában megjelent szöveget az elkészült filmalkotással). Ebben természetesen a forgatókönyvíró Kardos Istvánnak is jó része volt, nem csupán a rendezőnek, bár bizonnyal az utóbbit illeti érte a legnagyobb elismerés.

A film végtére, ha nehézkesen s olykor dadogva is, de súlyosat, figyelemre méltót mond mai életünkről.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/02 02-04. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7543