KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/február
• Csala Károly: Életfogytiglani házépítő Köszönöm, megvagyunk
• Kardos István: Hasonlatok nélkül A Köszönöm, megvagyunk forgatókönyvírójának jegyzetfüzetéből
• Bikácsy Gergely: Ízeveszett történetek Boldogtalan kalap
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (1.)
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
VITA
• Szále László: A filmek „könyvtárai” Vita a filmklubok és a társadalmi forgalmazás gondjairól

• Hegedűs Zoltán: A téboly kódrendszere Woyzeck
• Palugyai István: A Horizont látóhatára Tévé-mozi és rövidfilm-mozi
• Bikácsy Gergely: „A nulla alól újrakezdeni” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Xantus Judit: „Gondoljunk inkább képekre” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Csala Károly: Szerelmi történetek Új bolgár filmek
FESZTIVÁL
• Fehéri Tamás: Filmesek a barikádokon Lipcse
• Zilahi Judit: Futball és más játékok Osztrák filmnapok
• Zsugán István: Éjféli mozik Figuira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Sólyom András: S.O.S. Concorde
• Hegedűs Tibor: A papa mozija
• Dániel Ferenc: A halál magnószalagon érkezik
• Csala Károly: Férj és feleség
• Boross László: Pugacsov
• A. Kovács Miklós: Talán jövőre
• Iván Gábor: Sem veled, sem nélküled
• Barabás Judit: Vágta
• Báron György: Robotokkal a Szaturnusz körül
• Bende Monika: Nemzeti vadászat

• Reményi József Tamás: Láttuk a Beatles-t Lennonék a filmvásznon
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Sándor Mátyás kapitány
• Lukácsy Sándor: Korunk hőse pizsamában Hínár
• Veress József: „Úgy szép a magyar, ha részeg” Némafilm
• Eszéki Erzsébet: Téves feltevések a tévés kor gyermekéről
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: VIII. Henrik magánélete
• Karcsai Kulcsár István: A vád tanúja
• Karcsai Kulcsár István: A legyek ura
KÖNYV
• Hegedűs Tibor: Kismonográfia Grigorij Csuhrajról
• Eszéki Erzsébet: Mítosz helyett történelem a vásznon
• Schéry András: Gaál István: Emlékezet és lelkiismeret
POSTA
• Tamás Krisztina: Lancelot lovag Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Némafilm

„Úgy szép a magyar, ha részeg”

Veress József

 

Havas Péter filmje feltehetően onnan kapta a címét, hogy tőhőse. Babai Sándor – ifjú sofőr – szülei és testvérei egyetlen árva kukkot sem ejtenek ki a szájukon. Tehát némák. Az apának – mint a történetből kiderült – látszólag oka van a csillapíthatatlan fájdalomra, azaz a teljes bezárkózásra, a család szolidaritása azonban egy kissé eltúlzott: „betegségüknek” dramaturgiai oka van.

Babai Sándor vidéki útja során cimborájával egy kis kerülőt tesz: ellátogat évek óta odahagyott családjához (a már említett néma famíliához). A markáns arcú barát a kellemest a hasznossal akarja összekapcsolni: azon mesterkedik, hogy krumplit hajtson fel a Nyírségben. Aztán – irány a kocsma. Még jónéhányszor árad a későbbiekben is az alkoholszag a képernyőről. Az egyik szereplő aforiszitikus tömörséggel fogalmazza meg a recenziónk címében olvasható mondatot, miszerint „úgy szép a magyar, ha részeg”.

Mindezekről a mozzanatokról azért szóltam részletesebben, mert a Némafilm „fekete lenyomatának” jellegét és objektívjének torzító optikáját kívántam érzékeltetni. A konfliktus – és a főszereplő emberi viszonylatainak felvázolása – amúgy valószerű, és sejtjeiben igazi drámát ígért. Babai Sándor közeledni próbál apjához, a mindenkinek hadat üzent öregemberhez. Arról van szó, hogy a megfáradt parasztot a földek tagosítása során nagy sérelem érte: olyan területet kapott, mely nem egyenértékű az elvett parcellával. Tiltakozott, önkényeskedett, megbüntették. Sebe gyógyíthatatlan, ezért belesüpped a fájdalomba és a tehetetlenségbe. Fia érti és érzi, hogy ebben az elszigeteltségben nemcsak a konok földművelő ludas, hanem a közömbös környezet is, mert semmit sem tesz annak érdekében, hogy a sebek begyógyuljanak. A gyerekek elvadulnak, iskolába sem járnak, s az egész család kívülreked a fásult társadalmon. Végül az orvos szánja rá magát a szükségszerű lépésre. A bírósághoz fordul – az ifjú sofőr nevében –, hogy „gondatlan veszélyeztetés”, illetve „ifjúság elleni bűntett” alapján indítsanak eljárást a konok öregember ellen.

A pozitív életvitel és a megkeseredett karakterek közötti birkózás didaktikus és sematikus jelenetek sorában bomlik ki. Egész sereg kérdésre nem kapunk feleletet. Például arra, hogy mi sarkallja a rokonszenves fiút lépései megtételére (s miért nem nyílt fel hamarabb a szeme, hogyan fordított hátat korábban az otthonnak). A csüggesztő pesszimizmus sem motivált eléggé. A jellemek úgyszólván kivétel nélkül sérültek, erőtlenek, gerinctelenek, sebeiket nyalogatok vagy pótcselekvésbe menekülők. „Állatok maguk”, „szemetek ezek” – ilyesfajta mondatok pattognak a dialógusokban, s az a különös, hogy nincs is különösebb ok kétségbevonnunk a drasztikus minősítést. Nemcsak az össznépi alkoholizmus jelzi a talaj vesztést– az is –, hanem a viselkedések normává gyökeresedett tehetetlensége. Sanyi unokanővérét nem vették fel az egyetemre (tizennyolc pont és a jeles érettségi is kevés volt ehhez), így aztán csak teng-leng, és kelleti magát. Segítőkészségnek akkor sincs nyoma, ha a bajbajutott kellő ellenszolgáltatást kínál fel. A nagybácsi a „minden úgy van jól, ahogy van” filozófiájára esküszik. A magas pozícióban levő hivatalnok tanácstalanul tárja szét kezét. A fertőzött kutat – KÖJÁL ide. KÖJÁL oda – nem érnek rá rendbehozni. Csak úgy árad a kilátástalanság a – falusi miliő esetében fogalmazhatunk így is – vasvillával összehordott epizódokból.

A Némafilm – mint hangos tévéjáték – riasztóan unalmas. Expozíciója álmosítóan lassú, az atmoszféra megjelenítése klisékbe fulladó, a sztorit valósággal agyonmorzsolják a külsőséges életképek. A felvillanó arcok és sorsok érdektelenek, mert a dramaturgia építménye roskadozik az igaztalan általánosítások és sápadt közhelyek súlya alatt. Darvas Máté felvételeinek nincs igazi levegője: kamerája előtt lombik-község lombik-élete elevenedik meg. Bán János magával hozta a Minden szerdán című Gyarmathy-filmből fájdalmas arcát, de csak az indulatokat képes eljátszani, tetteinek mozgatórugói ismeretlenek Hernádi Judit, a mostanában ügyeletes széplány, szintén nem kapott lehetőséget igazi jellemformálásra. Ugyanezt mondhatjuk a többi színészről is, pedig a szerepjátszó gárda rangos, és már valamennyien többször tanújelét adták tehetségüknek.

A televíziós drámák maisága – úgy értem: korszerűsége – régi követelmény. A Némafilm nemcsak címével, hanem stílusával és következtetéseivel is túlhaladott szemléletet konzervál. Havas Péter munkája ilyenformán – sajnos – elhibázott kísérlet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/02 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7571