KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/február
• Csala Károly: Életfogytiglani házépítő Köszönöm, megvagyunk
• Kardos István: Hasonlatok nélkül A Köszönöm, megvagyunk forgatókönyvírójának jegyzetfüzetéből
• Bikácsy Gergely: Ízeveszett történetek Boldogtalan kalap
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (1.)
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
VITA
• Szále László: A filmek „könyvtárai” Vita a filmklubok és a társadalmi forgalmazás gondjairól

• Hegedűs Zoltán: A téboly kódrendszere Woyzeck
• Palugyai István: A Horizont látóhatára Tévé-mozi és rövidfilm-mozi
• Bikácsy Gergely: „A nulla alól újrakezdeni” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Xantus Judit: „Gondoljunk inkább képekre” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Csala Károly: Szerelmi történetek Új bolgár filmek
FESZTIVÁL
• Fehéri Tamás: Filmesek a barikádokon Lipcse
• Zilahi Judit: Futball és más játékok Osztrák filmnapok
• Zsugán István: Éjféli mozik Figuira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Sólyom András: S.O.S. Concorde
• Hegedűs Tibor: A papa mozija
• Dániel Ferenc: A halál magnószalagon érkezik
• Csala Károly: Férj és feleség
• Boross László: Pugacsov
• A. Kovács Miklós: Talán jövőre
• Iván Gábor: Sem veled, sem nélküled
• Barabás Judit: Vágta
• Báron György: Robotokkal a Szaturnusz körül
• Bende Monika: Nemzeti vadászat

• Reményi József Tamás: Láttuk a Beatles-t Lennonék a filmvásznon
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Sándor Mátyás kapitány
• Lukácsy Sándor: Korunk hőse pizsamában Hínár
• Veress József: „Úgy szép a magyar, ha részeg” Némafilm
• Eszéki Erzsébet: Téves feltevések a tévés kor gyermekéről
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: VIII. Henrik magánélete
• Karcsai Kulcsár István: A vád tanúja
• Karcsai Kulcsár István: A legyek ura
KÖNYV
• Hegedűs Tibor: Kismonográfia Grigorij Csuhrajról
• Eszéki Erzsébet: Mítosz helyett történelem a vásznon
• Schéry András: Gaál István: Emlékezet és lelkiismeret
POSTA
• Tamás Krisztina: Lancelot lovag Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita

Vita a filmklubok és a társadalmi forgalmazás gondjairól

A filmek „könyvtárai”

Szále László

 

A szomorú a dologban az, hogy éppen a film, a legdemokratikusabb művészeti ág van leginkább elzárva a közönségtől – mondta nekem egy filmklubvezető Szolnokon a Film és ifjúság tanácskozás egyik szünetében. Első hallásra meghökkentő volt ez a megállapítás. Hiszen moziba mindenki mehet, a mozihálózat jobb-rosszabb színvonalon az egész országra kiterjed, még tanyák, kisközségek mozgó ellátása is meg van szervezve többé-kevésbé. Az új filmek hetek alatt végigfutnak az országban. Igen, de mindig csak az új filmek. Olyasmi ez, mintha a közművelődési könyvtárakban mindig csak a legújabb kiadású könyvek lennének megtalálhatók, a hazai és külföldi klasszikusokhoz, meg a régebbi sikerkönyvekhez pedig nem lehetne hozzáférni. Esetleg egy részüket bonyolult manőverek útján meg lehetne szerezni, mondjuk a Széchényi Könyvtárból.

Ha a példa nem is egészen pontos, az mindenesetre tény, hogy a filmművészet rövid történetének maradandó értékei ma Magyarországon vagy nagyon esetlegesen, vagy sehogy sem jutnak el a közönségükhöz.

A KISZ KB kezdeményezésére összehívott Film és ifjúság tanácskozás eredetileg szélesebb problematikával indult. Igyekezett átfogni a film és közönség teljes kapcsolatrendszerét: a gyakoribb moziba járástól az igényesebb filmválasztásig, a filmek jobb megértését segítő módszerektől a különféle forgalmazási módokig.

A tanácskozás azonban ellenállhatatlanul gravitait néhány részkérdés felé. Így vált főszereplővé a filmklubmozgalom és a társadalmi filmforgalmazás – mint a mozin kívüli vetítési rendszerek közül a két legfontosabb.

 

 

Kényszermegoldások

 

A filmklubmozgalom helyzete – finoman szólva – ellentmondásos. Jól kitűnik ez abból a javaslattervből, amelyet Lányi András és Schiffer Pál állított össze a Film- és TV-művészek Szövetségében működő filmklub-munkabizottság megbízásából. A füzet drámai mondatokkal kezdődik: „A Magyarországon működő körülbelül 490 filmklub közül az elmúlt két esztendőben körülbelül 210 klub megszűnése várható.” Az okok közül egy-kettő: „A klubok emelkedő kölcsöndíj ellenében súlyosan rongálódott kópiákhoz juthatnak, nehézkes és bizonytalan szervezési feltételek között; a magyar és nemzetközi filmművészet számos alapvető fontosságú alkotása egyáltalán nem áll rendelkezésre (lejárt és tisztázatlan vetítési jogok, tönkrement kópiák, BBS-filmek, dokumentumfilmek, színesfilmek hiánya, a film beszerzés ,fehér foltjai’ stb.).”

A klubok jó részének megszűnése adminisztratív intézkedések következménye. Egy részüket a Filmtudományi Intézet szüntette meg – alacsony színvonaluk miatt, a többit a megyei moziüzemi vállalatok takarékossági okokból.

Hogy az alacsony színvonal a klubok hibája-e vagy inkább a szervezeti megoldatlanságok és a tárgyi, személyi feltételek hiányának számlájára írható, ezen lehet vitatkozni. Elég hosszasan vitatkoztak is róla a tanácskozás résztvevői. A szervezeti problémák lényege az, hogy a filmklubokkal csupa olyan intézmény foglalkozik, amelyiknek ez nem tartozik az elsőrendű feladatai közé. Ilyen a Filmtudományi Intézet és Filmarchívum. Az archívum elsődleges feladata a megőrzés, a hazai és külföldi filmek minél teljesebb gyűjtése, rendszerezése és megőrzése. Feladatköre a nemzeti közgyűjteményekhez hasonlatos. Sajátos hazai kényszermegoldás, hogy ez az intézmény kapta és vállalta a filmklubmozgalom szervezését és – legalábbis részben – filmekkel való ellátását. Nos, ezt csak nagyon felemás módon tudja kielégíteni. Egyrészt: az archív állomány elvileg egyáltalán nem kölcsönözhető. De azért vannak kivételek: a kópia épségét nem veszélyeztető bizonyos számú vetítés erejéig. Van ugyanakkor az archívumnak egy körülbelül 500 filmből álló, úgynevezett forgalmazási állománya is, melybe tartozó filmek vetítési jogát általában négyöt évre vásárolták meg. Ezek azután fokozatosan lejárnak, ha van pénz, meghosszabbítják őket, ha nincs, akkor nem. Filmklub legyen a talpán, amelyik kiigazodik ezen, és reális, azaz megkapható filmsorozatokat tud összeállítani magának. Az ám, de nemcsak innen szerezhetők be a filmek. A Balázs Béla Stúdiótól a MOKÉP-ig és az ismeretterjesztő filmtárakig még számos helyről – más áron, más kölcsönzési feltételekkel. A választék nagyobb ugyan, de még áttekinthetetlenebbé válik a filmklubok számára.

A már említett filmklub-munkabizottság javaslata az, hogy „a magyar filmklubmozgalom szervezését, átfogó irányítását, filmekkel való ellátását satöbbi a jövőben egy erre a célra létrehozandó önálló szervezet végezze, a Filmklub Szövetség”. Ennek a társadalmi szervezetnek a feladata lenne, hogy összegyűjtse és elossza azokat az anyagi erőforrásokat, amelyek különböző helyeken – és kissé rendszertelenül – ma is a filmklubok fenntartását, „működését szolgálják. Támogatja a filmklubokat a SZOT, az Állami Ifjúsági Bizottság, az Országos Közművelődési Tanács, a TIT; segítik a moziüzemi vállalatok és különféle helyi szervek, intézmények is. Egy jól működő Filmklub Szövetség kétségkívül sokat tehet abban, hogy a támogatást minél célszerűbben használják fel, segíthet a filmellátás javításában, megszervezheti a filmklubvezetők képzését, készíthet szakmai kiadványokat, – de az alapkérdés megmarad: kevés a vetíthető film, hiányos a külföldi és hazai klasszikusok repertoárja. A vizualitás századában hiányoznak a vizuális kultúra alapvető „kellékei”. Mert itt nem valamiféle szűk körű ínyenckedésről van szó. Bebizonyosodott, hogy elvont esztétizálással a filmművészeti nevelés nem oldható meg. A film nyelvének elsajátításához a legjobb eszköz mégiscsak maga a film. A kortárs film megértéséhez pedig legalább két utat kell bejárni; az egyik a mai valóságon át vezet, a másik a filmművészet történetén.

Vizuális kultúránk mindaddig féloldalas lesz, míg a filmtörténet jelentős értékei nem lesznek elérhetők nálunk is. Tudom, hogy ez drága mulatság, azt is, hogy igen bonyolult nemzetközi-jogi problémákkal kell megbirkózniuk az illetékeseknek – de legyenek végre igazi illetékesek, és birkózzanak meg velük, mert az a feladatuk. Az nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzeti film-archívumnak ez nem lehet a feladatköre – bár nemzetközi tapasztalatai bizonyára hasznosíthatók. Hogy a létrejövő Filmklub Szövetség alkalmas lesz-e a kölcsönözhető filmtörténeti állomány gondozására és gyarapítására, ez attól függ, milyen jogokat és lehetőségeket kap. Ha csak egy tessék-lássék társadalmi sóhivatal lesz belőle, amelynek filmjei nem lesznek, de joga lesz közvetíteni a „filmtulajdonosok” és a klubok között, nos, akkor félő, hogy csak tovább bonyolódik a rendszer, de nem oldódik meg semmi.

 

 

Vélemények

 

Nagyjából ezt hullottam ki a szolnoki tanácskozásból a filmklubokkal kapcsolatban, melyet még néhány véleménytöredékkel megpróbálok alátámasztani.

Schiffer Pál: – A világon mindenütt vannak filmklubok, amelyek archív filmeket vetítenek. De a nemzeti filmarchívum csak nálunk forgalmaz filmeket és szervez filmklubmozgalmat. Nincs más megoldás: meg kell vásárolni az archív kópiák vetítési jogát. Fokozatosan, évek alatt, ahogy telik.

Bíró Gyula: – A Filmtudományi Intézet régóta tagja a nemzetközi filmklubszövetségnek, de ennek nincs sok gyakorlati jelentősége. Sok szemrehányást kapunk, hogy bizonyos filmeket nem adunk ki a kluboknak, de egyszerűen nem tehetjük, nemzetközi jogszabályok kötnek bennünket. Mi támogatjuk a filmklubszövetség létrejöttét, kivéve, ha azt kérik, szegjük meg a nemzetközi szabályokat.

Dajka Miklós: – 27 éve működnek a mozivállalatok, azóta sok társadalmi változás lezajlott, de a mozi ott maradt ahol volt. Ma is ugyanazok a mutatók – A, B, C filmek aránya, bevétel, nézőszám stb. – érvényesek, mint hajdanán, egy egészen más korszakban. Az ösztönzők diszfunkcionálissá váltak, az új tendenciák kibontakozását nem segíti semmi. Már tíz éve váltani kellett volna, s kiépíteni a mozin kívüli vetítések rendszerét. A jelenlegi forgalmazási struktúrában a filmklub és társai nem szerves részei a rendszernek, csak „kalapdíszek”.

Lányi András: – Ha volna igazi filmklubmozgalom, létrehozná a maga kifejezési formáját. Kiderült, hogy nincsenek filmek, nincs pénz, nincs terem, fűtés, megfelelő előadók, stb. – ha semmi sincs abba kéne hagyni az egészet. De van más megoldás is: ha nincsenek alapok, lehet új alapokat teremteni. Ám ez fentről lefele nem megy. Olyan lehetőséget kell teremteni, hogy akik szeretik a filmet, klubot akarnak szervezni és működtetni – könnyebben tehessék. Rendben van, fizessenek többet, de nem szabad lemondani a dotációról sem.

A mozin kívüli vetítések másik, kiépülőben lévő rendszere az úgynevezett társadalmi filmforgalmazás. Ez a módszer ezúttal kisebb hangsúlyt kapott, nyilván, mert kevesebben voltak jelen a hívei közül. Sajnálatos módon itt is megfigyelhető, hogy az összefogás, egymás segítése helyett a két tábor eltávolodóban van egymástól. Hogy aztán ezt elvi ellentétek okozzák-e vagy inkább csak a „szegények” marakodása a „koncon”, nehéz lenne eldönteni.

 

 

„Hálózat nélküli hálózat”

 

Voltaképpen két jó szisztémáról van szó, melyek egymást kiegészítve kiépülhetnének, anélkül, hogy „zavarná” egyik a másikat. A filmklub a film iránti érdeklődésre épülő intenzív forma, így nyilván nem terjedhet ki a film iránt nem érdeklődő rétegekre. Ám ezek a rétegek is érdeklődnek a valóság iránt – a társadalmi forgalmazás erre épít; ehhez használja fel a filmet. A filmklub-hálózat sajátos célú, önálló rendszer, míg a társadalmi forgalmazás úgynevezett „hálózat nélküli hálózat”, amely meglevő szervezetek lehetőségeire épül rá. Voltaképpen már működő közösségek, oktatási, képzési formák, intézmények életébe viszi be a filmet, mint a társadalomról való gondolkodás eszközét.

Elsősorban olyan játék- és dokumentumfilmet gyűjtöttek össze, amelyek közvetlenül, vagy kevés áttétellel ábrázolják a társadalmi viszonyokat és összefüggéseket, s amelyek alkalmasak a vetítéseket mindig követő elemző viták, eszmecserék elindítására. Ebben a koncepcióban a film nem elsősorban műalkotásként jelenik meg, hanem mint a közéleti gondolkodás, a politizálás indukálója, kiindulópontja.

1979-ben két megyében folytak a társadalmi forgalmazás kísérletei. Komárom megyében 51 filmből álló törzsállományt alakítottak ki, a kísérleti évben 128 vetítést és vitát tartottak, csaknem négyezer résztvevővel és több mint 1500 hozzászólóval. A kísérletre szánt 250 ezer forintból csak 120 ezret használtak fel, a fennmaradó összegből képmagnót vásároltak. (Nem tudom megítélni, helyesen használták-e fel a pénzt vagy sem, én arra hajlok, hogy ezt magára a kísérletre kellett volna fordítani, de hát tudom azt is, a vita elszáll, a képmagnó megmarad.)

Ezeket az adatokat Kakuk Tamás, a kísérlet egyik vezetője mondta el a tanácskozáson. Túl sokat persze nem lehet kiolvasni belőlük, a kísérlet sikerét sokkal inkább bizonyítja az a tény, hogy 1980-ban – most már külön támogatás nélkül – is tovább folytatódott az akció, ha nem is mindenütt, de sok helyen állandósult ez a forgalmazási módszer.

Hasonló tapasztalatokról számolt be Veszprém megyéből Bárdossy Pál is, aki a filmklubon és a társadalmi forgalmazáson kívül a film és ifjúság kapcsolatainak harmadik nagy lehetőségére hívta fel a figyelmet – az amatőrfilmezésre. Ennek részletesebb megvitatására azonban már nem maradt idő.

A vitát összegében sok bizonytalanság és tétovaság jellemezte. Azt hamar fölmérték a résztvevők, hogy a mozi hosszú ideje tartó válságjelenségeinek elemzése, esetleg javaslatok kidolgozása, túl nagy fa lenne fejszéjük számára. Ezért összpontosították figyelmüket a mozin kívüli vetítési módokra, mert ezen a téren talán több a cselekvési lehetőség, s mert az itt kifejtett nevelőmunka növeli a moziban vetített filmek befogadási esélyeit is. És végül azért, mert alighanem itt vannak a film és közönség kapcsolatnak a legnagyobb hézagai. Ismét a könyv példájával élve: a filmeknek van Széchényi Könyvtára (a filmarchívum) és vannak könyvesboltjai (a mozik), de nincsenek megfelelő számú és felszereltségű könyvtárai, ahol a filmkultúra legértékesebb darabjai nehézség nélkül hozzáférhetők.

Most a filmklubosok és a társadalmi forgalmazás hívei jobb feltételekért és hatékonyabb szervezeti keretekért harcolnak, mert úgy vélik, csak így válhatunk filmértő és -szerető nemzetté. Ez bizonyára fontos lépés, de a neheze még csak ezután következik. Gondoljuk csak meg: a könyvforgalmazás rendszere milyen régen kiépült már, és még most sem vagyunk olvasó nemzet...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/02 24-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7549