KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Cyd Charisse (1921-2008)
• N. N.: A Lorna csendje nyerte el az EP filmdíját
JAPÁN '68
• Vágvölgyi B. András: Erósz és mészárlás
• Stőhr Lóránt: A fantázia forradalma Oshima, Terayama, Wakamatsu
• Varró Attila: Pandemónium Mozi Art Theatre Guild
PAUL NEWMAN
• Takács Ferenc: A bilincs és a mosoly Paul Newman
CARPENTER
• Varga Zoltán: Szörnytársaságban John Carpenter műfajai
• Dargay Marcell: Miki egér és a minimalizmus Carpenter filmzenéi
VELENCE
• Schubert Gusztáv: A díjbirkózó szíve Velence
TRUFFAUT
• Ádám Péter: François Truffaut – 3. rész A férfi, aki szerette a mozit
EMBER JUDIT
• Fekete Ibolya: A legbetiltottabb Ember Judit
• Bikácsy Gergely: Újmagyar siralmak Ember Judit
TELEVÍZÓ
• Nánay Bence: A talkshow-paradoxon Késő esti beszélgetőműsorok Amerikában
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Helyben hagyva Moveast Nemzetközi Filmfesztivál
KRITIKA
• Kolozsi László: Szétfoszlik és elpereg Fövenyóra
• Báron György: Poppy és Scottie autóba ül Hajrá, boldogság!
• Barotányi Zoltán: Az ember, aki hol volt, hol nem volt A félelem hatalma; Hol az ördögben van Oszama bin Laden?
• Vajda Judit: Vétkesek közt cinkos Lorna csendje
• Tüske Zsuzsanna: Női kontroll Kaméleon
MOZI
• Nevelős Zoltán: Égető bizonyíték
• Schreiber András: Vicky Cristina Barcelona
• Kolozsi László: Érzékeny pont
• Parádi Orsolya: Kínzó együttlét
• Forgács Nóra Kinga: Good
• Varró Attila: A quantum csendje
• Tüske Zsuzsanna: Kínzó közelség
• Donáth Mirjam: Szikraváros
• Baski Sándor: Nói Albinói
• Vajda Judit: Csíkos pizsamás fiú
• Klág Dávid: Film Noir
• Sepsi László: Hazugságok hálója
• Csillag Márton: Csereüvegek
• Pápai Zsolt: Jack, Jack
DVD
• Varga Zoltán: David Cronenberg korai filmjei
• Alföldi Nóra: Holtak naplója
• Pápai Zsolt: Az őrület fészke
• Géczi Zoltán: A sógun szamurájai

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Velence

Velence

A díjbirkózó szíve

Schubert Gusztáv

Derék pankrátorok, tisztességtudó utcalányok; a vadság divatja után mintha növekedne a gyengédség ázsiója.

 

Pankrációval kezdődött és pankrációval végződött az idei velencei fesztivál. Előbb Velence és Torontó mérkőzött meg a ringben, a 65. Mostra utolsó napján pedig Mickey Rourke távozott győztesen a Lidóról – a szorító viharvert harcosa szerepében az Arany Oroszlánt szerezte meg Darren Aronofskynak.

 

*

 

Velence és Torontó párviadala már jó ideje tart, a kanadai nagyváros fesztiválja évek óta nagyon tudatosan próbálja leszorítani a nagyobb hírű és múltú Mostrát a pályáról. A friss filmtermésre ma már több mint nyolcszáz fesztivál aspirál. Ennyi nézhető film kilóra sincs, figyelemre méltó, vagyis a fesztivált is bearanyozó remekmű pedig még kevésbé. A harc tehát egyre kíméletlenebb. Torontó, ha nagy felhajtás van is körülötte, végeredményben utánjátszó fesztivál, nem utolsósorban épp a velencei versenyfilmeket lehet ott megnézni, mondhatni féláron. Idén – hála az euróhoz képest gyengélkedő dollárnak – beérett a taktika, miért jönne át kritikus, producer, filmcsillag a méregdrága velencei díszletekbe, ha a közeli Kanadában nagyobb publicitást kaphat, leszállított áron. A Mostra pár év óta, mire a feléhez ér, szinte kiürül, sztárok, producerek és kritikusok nélkül marad, majd’ mindenki az akkor kezdő torontói fesztiválra tart. Idén harmadával csökkent a vendégek száma, az amerikaiak többsége már át sem jött az óhazába. Velence tehát süllyed. Legalábbis ezzel riogatnak a cseppet sem elfogulatlan francia, angol, amerikai fesztiválbeszámolók. Bő tucatnyi Mostra után nem hinném, hogy igazuk lenne. Velence a kilencvenes évek káosza után De Hadeln, majd Marco Müller vezetése alatt jól szervezett fesztiválként született újjá, és természetesen, mint minden fesztiválnak, vannak jobb és rosszabb évei, a tavalyi termés osztályon felüli minőségű volt, az idén nem érkezett annyi átütő erejű film, de bóvlit sem lehetett látni. Velence nagy baja, hogy az olasz film még mindig gyengélkedik. Ez azonnal szemet szúr, ha belenézünk a szokásos olasz filmtörténeti blokkba (pedig idén nem is a romolhatatlan klasszikusokból, hanem az ötvenes, hatvanas évek méltatlanul elfeledett másodvonalából válogattak). Még akkor is, ha az olaszok, akár az elmúlt években, idén is több díjat otthon tartottak. Pupi Avati tisztes, de ómódian komótos filmet forgatott a mindent megbocsátó és megszépítő apai szeretetről, mely ugyanúgy vakká tesz, mint a szerelem (Giovanna papája). A második világháború idején játszódó történet hősnője, egy betegesen félszeg gimnazista lány, szép lassan beleőrül a magányosságba, mígnem egyszer csak kirobban belőle a visszafojtott düh, és épp azt az osztálytársát bünteti a kamaszvilág bűneiért, aki merő jóindulatból flörtölni kezd vele. Az apa nem hisz a komor előjeleknek, sem erősödő gyanújának, hogy a fiút leánya mészárolta le, sőt még az elé tárt bűnjeleknek sem, egyetlen dologban bizonyos, a gyilkosság és az őrület nem elegendő ok, hogy a lányát cserbenhagyja. Silvio Orlando épp az a színész, akinek elhisszük e megfékezhetetlen jóságot és gyengédséget, a Coppa Volpi majdnem jó helyre ment. (Majdnem, mert a díj Mickey Rourke-ot még inkább megillette volna, hogy miért, arról majd később.) A legjobb első film díja is olasz rendezőnek jutott. Gianni Di Gregorio hőse, hogy megtarthassa albérletét, magára vállalja, a vakáció alatt gondoskodik lakásadójának idős rokonairól. A fanyar humorú Ebéd augusztus idusán (Pranzo di ferragosto) kellemes meglepetéséhez Ferzan Özpeteknek, az olasz közönség legnagyobb kedvencének kínos kudarca adta az ellenpontot. Egy tökéletes nap – efféle cím láttán biztosak lehetünk, az a nap a lehető legpocsékabb lesz, a cím legfeljebb annyiban indokolt, hogy a mardosó féltékenységtől gyötört testőr (egy hiú és hatalomittas főügyészt kísérget) azt reméli ettől a naptól, hogy épp ma fogja visszaszerezni elvált felesége és gyerekei bizalmát. A megbékítés módszere kevéssé tűnik alkalomhoz illőnek, a férfi békejobbja egyenesen ex-neje arcába talál, és innentől kezdve már nem csodálkozunk, hogy a tökéletes nap a kedves, helyes, ártatlan gyerekek lemészárlásával zárul. Az ámokfutóvá lett R. úr nyugtalanító rejtély marad, akkor is, ha a dvd-t feltettük a polcra, a családirtó római zsaru szimpla orvosi eset, a drámának elejét vette volna, ha időben beveszi a nyugtatóját. Raszkolnyikovot vagy Élektrát nem lehetne ilyen egyszerűen kikúrálni. Özpetek mindeddig kiváló egyensúlyérzékéről volt nevezetes, arról, hogy a hétköznapok varázspillanatainak vagy tragikus határhelyzeteinek költőjeként sohasem zuhant a giccs szakadékába; most ez történt.

Hogy miért rosszak az olasz filmek? Épp az hiányzik belőlük, ami De Sicát, Fellinit naggyá tette. A csoda. A mai Milánóban, Bolognában, Rómában vagy Nápolyban nincs többé csoda. Legalábbis a kortárs olasz filmesek szerint, munkáik reménytelenül földhözragadtak. Benigni mellett épp Özpetek volt a ritka kivétel. A világot ugyanúgy, ahogy a legnagyobbak, elvarázsolt helynek látta, ahol a tárgyak nem érnek véget az árcédulánál, a lélek rejtelmei az orvosi diagnózisoknál. Ahol a dolgok, emberek csak önmagukat jelentik, ott csak leltározni lehet, drámát és verset írni nem.

 

 

Bolond, bolond világ

 

A ránk rontó világválság idején nagyon úgy tűnik, a Csodaországba vezető ajtók nem csak hogy zárva vannak, hanem még rájuk is fordította a kulcsot. A Coenek mindig is így gondolták, most sincs ez másként. Keserű kémfilm-paródiájuk, az Elolvasás után elégetendő épp erről szól: a világunk reménytelenül kisszerű. A történet is az, ezért a nézők sokasága értette félre a Coen testvérek filmjét (a magyar keresztségben az Égető titok címet kapta), mondván ez is csak egy újabb habkönnyű komédia világsztárokkal, akár a Kegyetlen bánásmód vagy a Betörő az albérlőm. A történet valóban jelentéktelen semmiség lenne, ha nem keretezné be a Google Earth „isteni” látószöge. Az égi tekintet csupa tökkelütöttre zoomol: egy narcisztikus titkosügynök, egy szexmániás szövetségi marsall, aki „sohasem üríti ki a tárat” (George Clooney), egy komplett testplasztikáról álmodozó korosodó szingli és egy naphosszat narancslevet szörcsölgető, rágózó, iPod függő fitnessz-masszőr kergetőzik a nagy semmi körül. Nem véletlen, hogy ez a tökéletes agymenés, ez az egészestés McGuffin épp a mai világ epicentrumában, Washington D.C.-ben zajlik.

CIA Központ, Langley. Osborne Cox CIA-ügynököt rapportra rendelik, és kirúgják alkoholizmusa miatt. Cox (John Malkovich) nem meri elárulni a rossz hírt jéghideg és számító feleségének (Tilda Swinton), azt állítja, visszavonult, hogy megírhassa emlékiratait. A cédére mentett „memoáh” azonban véletlenül egy washingtoni fitnessz-klubban landol, ahol két balfék alkalmazott (Frances McDormand és Brad Pitt) kezébe jut, aki azt hiszik, megütötték a főnyereményt, és zsarolni kezdik Coxot. Kínosan amatőr módon, ahogy azt a Fargo nyomán megszokhattuk. Cox azonban nem fizet, merthogy tudja, a cédén semmi terhelő nem lehet, lévén tökéletes dupla nullás ügynök, vagyis igazi nímand. A két fitnessz-hebrencs ezután az oroszokhoz rohan a cédével, akik azon melegében visszapasszolják az amerikai titkosszolgálathoz, végtére is nincs már hidegháború. A CIA-főnök értetlenül lapozgatja az ügy dossziéját: sok hűhó semmiért, és még vérre is megy, voltaképpen mi is történt? Tudja, hogy semmit sem ért, ezért aztán még ő a legkevésbé zakkant ebben az eszement világban. Az égi kandi kamera visszahátrál az űrbe, értelmes életnek nyoma sincs a földön.

Az Égető titok lökött Barbie-babáinak ámokfutása után a szerencsejátékok Mekkájában játszódó Vegas „igaz története” majdhogynem megnyugtató: őrület, de van benne rendszer. Amir Naderi hősei normális hétköznapi emberek, akik örülnek, hogy sikerült megkapaszkodniuk szerencseváros peremén. Eddie, a családfő egy autójavítóban robotol, felesége, Tracy pincérnő, 12 éves fiúk pedig rendes átlaggyerek. Megbékéltek a sorsukkal, addig nyújtózkodnak, amíg a takarójuk ér. De hát Vegasban vagyunk: a forgandó szerencse itt százszor olyan gyorsan forog, a könnyen jött pénz csábításának errefelé még nehezebb ellenállni. És egy szép napon be is kopogtat a kísértő, egy ifjú haditengerész képében, aki nagy összeget ígér az összebarkácsolt házért, mondván, egykor az ő családja lakott e szívének kedves helyen. Eddie képzelete beindul, és a gyanakvása is, hamarosan kiszedi a vevőből, hogy valójában többről van itt szó, mint nosztalgiáról, a kis kert a legendás Gibson Gang zsákmányát rejti, egymillió dollárt. Eddie lépre megy, visszaeső szerencsejátékosként nem tud szabadulni többé az elásott pénz kísértésétől. Tracy eleinte hallani sem akar arról, hogy feltúrják a virágágyásait, büszke arra, amit két keze munkájával csikart ki a sivatagtól. Idővel azonban őt is elsodorja az aranyláz, és onnantól nincs megállás. Hárman túrják éjt nappallá tévé a földet, szétbarmolva a kertet, romba döntve a házat. A mesebeli szajré persze nincs sehol. Eric von Stroheim Gyilkos aranya óta nem talált ilyen zsigerig hatóan erős metaforát amerikai rendező a kapzsiság tébolyára. A különbség legfeljebb annyi, hogy Amir Naderinek minimális költségvetésből sikerült rátalálnia az egyszerűség ritka kincsére.

Megszállottak Kathryn Bigelow tűzszerész hősei is. Aki egy szál csípőfogóval indul neki a 300 méteres körben mindent letaroló, még a vasbetont is porrá morzsoló aknáknak, az ezerszer szenvedélyesebb szerencsejátékos, mint Vegas lakói. A Bombabiztos (Hurt Locker) Brian DePalma tavalyi Irak-filmjének helyzetelemzését folytatja, minden hollywoodias patetizmus nélkül zúdítja ránk a megszállt Bagdad utcáin uralkodó tökéletes káoszt, és a bábeli meg nem értés nyelvi, kulturális patthelyzetét („Nem beszélni arab. Nem érteni angol.”), amiből más nem is következhet, csak háborúskodás, vagy még az sem, mert ennek az ádáz és alattomos harcnak már nincsen ideológiai tartalma sem, kizárólag a zsigeri logika hajtja: „akik lőnek rám, azok az ellenségeim”. A szenvtelenségével sokkoló DePalma-filmmel ellentétben Bigelow harctéri regényének van olyan hőse, akivel azonosulhat a néző, amit aztán többen is félreértettek, mintha a Hurt Locker militarista örömmozi lenne. A Bombabiztos tényleg kalandfilm (is), de épp hogy nem háborúpárti. A hőse tényleg hős, de nem azért, mert szent együgyűséggel és kéjes lelkesedéssel öli az ellent. Nagyon nem mellékes, hogy James őrmester tűzszerész, vagyis olyasvalaki, aki nem növeli, hanem éppenséggel megfékezi a pusztítást. Van, akinek az efféle finom félhangokra nincs hallása, mondván a bombák hatástalanítása is az amerikai háborús célokat szolgálja, ilyenek – hogy messzire ne menjünk – a filmbeli vérszimpla iszlám terroristák, akik úgy üzennek a terrorbizniszt igencsak rontó csúcsprofi amcsi tűzszerésznek, hogy egyetlen barátja, egy arab kiskamasz hasába varrják otthon barkácsolt időzített bombájukat. Mielőtt beleszeretnénk vakmerő és aranykezű hősünkbe, Bigelow tartogat még egy epilógust. Sergeant James ép bőrrel megússza a háborús szolgálatot, és hazamegy a családjához. Jöhetne a happy end, de nem jön: amikor felesége shoppingolás közben megkéri, válasszon a gyereknek kukoricapelyhet a reggelihez, a bombákra fittyet hányó katona leizzad a cornflake-dobozok végtelen sora láttán. A következő jelenetben már újra Irakban látjuk. Nyert a háború kaján istene, a buliból mégsem lehet kiszállni.

E tekintetben az etióp Hailé Gerima még szkeptikusabb, az ő hazájában a háború és a polgárháború nem adrenalinfüggők úri passziója, hanem össznemzeti sport. Évszázados, sőt évezredes átok, atyáról fiúra, fiúról unokára száll az ölés mámora vagy a rettegés hagyománya. Gerima filmjének története két rendszerváltás, Hailé Szelasszié császár bukása (1974) és a Hailé Mariam Mengisztu, a vörös diktátor elkergetése (1991) közötti polgárháborús időkben játszódik. A Teza minden, csak nem romantikus histográfiai album, a történelem tébolyáról szól, amelynek eredete elvész az idők homályában, de más és más ideológiát magára öltve újra és újra visszatér, hogy újabb áldozatokat ragadjon magához. Lassú és melankolikus film, köszönhetően mindenekelőtt a főhős személyiségének. Anberber vívódó értelmiségi, akit nem annyira eredendő természete tett passzívvá, hanem a sokkoló tapasztalatok, előbb a császárság ásatag ezredéves feudalizmusa, majd forradalom vérgőzös őrjöngése. A kölni egyetemen kutatóorvosként végző diák a despota Hailé Szelasszié trónfosztása után abban a reményben tér haza a száműzetésből, hogy egész népét fogja, nem középiskolás fokon, gyógyítani, a forradalmárok azonban nem csak a múltat akarják „végképp eltörölni”, hanem a tudást és az értelmiséget is, mikor legjobb barátját, egyetemi társát meglincseli a demagógok vezette tömeg, újra Európába menekül, vesztére, neonáci német suhancok kishíján meglincselik. Lélekben-testben megtörve hazatér a falujába, de a gyerekkori idill réges-rég a múlté, rebellis fegyveresek épp a kisfiúkat fogdossák össze katonának, a falusi vének pedig idegenkednek a „könyves embertől”, aki nem hisz az ősi hiedelmekben. Anberber hontalanná válik, már csak az álmokba menekülhet, erre a rémálom-füzérre épül fel a 140 perces epopeia. Sejtem, mit érezhet az etióp néző Gerima freskója láttán, alighanem olyasmit, amit mi itt mondjuk a Tízezer nap láttán érzünk. Meglehet, a beleérzésnél mégis tanulságosabb az a távolság, amit a kívülállás hoz magával: érdemes magyar szemmel nézni az abesszin történelemre, vagy amharául olvasni a magyar krónikákat. Így érthetjük csak meg igazán, milyen pitiáner minden zsarnok, a mi Rákosink vagy az ő császáruk és Mengisztu őrnagyuk. Gerima ideológiáktól eliszonyodott hőse is ettől a kívülállástól lesz hiteles, elfogulatlan narrátor.

Nem polgárháborús trauma, „csak” a mindennapi darwini létharc sokkja áll a Tengerszint alatt című dokumentumfilm tréler-lakóinak sorsa mögött is. Valahol a dúsgazdag Kaliforniában, egy elhagyott katonai bázis területén, van egy hely a sivatagban, ahol egész kis város jött létre az évek során lakókocsikból. Törvényük nincs az ott lakóknak („boldog hiány!”), legfeljebb egy kimondatlan közös elvük van: ne csesztessük egymást! Merthogy épp ebből lett elegük a társadalomból kivonulóknak, ezernyi jogszabály, adóív, számla, felszólítás, kartoték, házastársi, szülői, állampolgári kötelesség nyomasztó terhétől akartak megszabadulni. Gondolnánk, csupa embergyűlölő, vagy legalább is magába zárkózó ember lakja e vidéket, míg a hét elénk tárt sorsból kiderül, komplett és összetartó kis közösség formálódott az uniformizált nagyvilágnak hátat fordító lázadókból. Csöbörből vödörbe? Nem egészen, itt mindenki csak annyit ad le szabadságából a közösbe, amennyi ahhoz szükséges, hogy a társas lét előnyeit biztosítsa, itt nincsenek az emberek fölé növő intézmények, bölcs önmérséklet egyensúlyozza ki e mikrotársadalmat, mely mind az anarchia, mind a zsarnokság szélsőségeit elkerüli. És a másik meglepetés: Buszos Kenny, Lily doktornő, Golyóálló Carol, Piszkos Wayne vagy Fodrász Cindy, Suvick Mike és Vízhordó Guy különcök, furcsák, de alapjában remek emberek, kedvesek, szellemesek, szabadok.

Négy évig készült ez az őszinte dokumentumfilm, a tengerszint alatt élők gátlások nélkül mesélnek magukról, a kamerát éppúgy megszokták, mint a rendezőt. Gianfranco Rosi a doku-klasszikus Flaherty szellemében készítette filmjét: „nincs ítélkezés”, csak együttélés.

 

 

Mezítlábas angyalok

 

A Tengerszint alatt szerencsére nem idealizálja a kivonulást. Ez a teljesen laza közösség csak kicsiben, mikroszkopikus méretben látszik elérhetőnek. A modern tömegtársadalomban elképzelhetetlen a teljes szabadság. Vagy mégsem? Az idei velencei mezőnyben meglepően sok filmben repkedtek az angyalok. Persze nem pufók puttók vagy hófehér szárnyú asztrálllények, hanem szenegáli taxisofőr, amerikai pankrátor vagy román prosti képében. Nem olyasmi történik ezekben a filmekben, mint a Berlin fölött az égben, nem mennyei turisták öltenek emberi alakot, egy-egy földhözragadt, szárnyatlan ember feszül neki sikerrel a gravitációnak. Ha hihetünk a Mostra angyali szekciójában látható filmeknek, nem is kell hozzá emberfeletti energia, sőt, kimondottan ellenjavallt a világmegváltó erőlködés. Elég, ha karnyújtásnyi térben, a saját emberi hatókörünkben ellenállunk a pokoli nehézkedésnek, és csak azért is jót cselekszünk. Solo, a perzsa származású Raman Bahrani filmjének címszereplője (Goodbye Solo) Dakarból Észak-Carolinába bevándorolt taxisofőr; egy éjszaka különös utasa akad, arra kéri, egy nagyobb összegért vigye el két hét múlva a Blowing Rock Nemzeti Parkba, a Szeles Sziklához. Solo hamar rájön, hogy az öregember öngyilkosságra készül. Első gondolata, mint bármelyikünknek, meg kell akadályozni a végzetes tettet, de aztán, ahogy a furcsa pár, a két mindenben különböző férfi – a mogorva, fehér vénember és a fiatal, nagydumás, barátságos szenegáli – lassan összecsiszolódik, megérti, hogyan segíthet. A jellem nem függ pénztől, státusztól, diplomától, mint azt az erkölcsi sznobizmus hinni hajlamos, Solo érzelmi zseni. Ösztönösen megérzi, mi az egyedüli megoldás: a kérés teljesíthetetlen, de mit meg nem tesz az ember a legjobb barátjáért. William most már nekidőlhet a szélnek, halála méltó halál, szabad választás dolga, mert van már kitől elbúcsúznia. Goodbye Solitude.

Solo amatőr angyal, Ana profi. És nem azért, mert öt lejért bárkivel bemegy az útmenti csalitosba, hanem mert sorozatban segít a bajba jutottaknak. Mihai és Mihaela szeretők, egy fülledt vasárnap délelőtt autóba szállnak, hogy a folyóparton piknikezzenek. Végigveszekszik az utat, és a figyelmetlen Mihaela elcsap egy út mentén strichelő kurvát, bepánikolva otthagyná az erdőszélen, Mihail ragaszkodik, hogy kórházba vigyék. A halottnak hitt lány a kocsiban magához tér, és elkíséri őket horgászni és piknikezni. Adrian Sitaru kézikamerával, félpénzből, igaz három, haja tövéig hiteles színésszel készült elsőfilmje, a Horogra akadva furcsa háromszögtörténet. Furcsaságát az adja, hogy a csábító itt nem elvesz, hanem visszaad. Az örömlány (értsük most szó szerint e foglalkozást) semmi perc alatt elcsábítja mindkettőjüket, és szikrázó energiájával életre kelti Mihai és Mihaela napi robotban lefulladt szerelmét. Ana újra kiáll az országút szélére, jöhet a következő fuvar.

Angyal szállt át az Arany Oroszlánnal díjazott Pankrátor (The Wrestler) ringje felett is, hogy aztán a szorítókötélről egy védhetetlen superfly splash-sel ellenfele hasába puffanjon. Darren Aronofsky filmje előtt el nem hittem volna, hogy a gyengédség meg az emberhecc összeférhet, de még azt sem, hogy a pankrációnak bármi köze lenne a sporthoz. Pedig van, sőt a wrestlingnek gazdagabb az eszköztára, mint mondjuk a birkózásnak vagy a műkorcsolyának.  Maga a ringben bemutatott, első látásra kaotikusnak tűnő hecc is gondosan megkoreografált dramaturgiára épül, van benne minden: rátartiság, hősiesség, antik tragédia, commedia dell’ arte, félelem és reszketés, zűrzavarvar és kora bánat. Aki mindezt tudja, az már nem lepődik meg, hogy az öltözőben a harc előtt és után a pankrátorok nem egymás vérét isszák, hanem viccelődnek, spéci fogásokról, meccsekről társalognak, kimondottan barátságos, összetartó társaság. E segítőkészség nélkül Randy „Ram” Robinsonnak, a kiöregedett, lepattant, magára maradt wrestling-bajnoknak esélye sem lenne arra, hogy még egyszer feltápászkodjon a padlóról. Se pénze, se munkája, se háza, se felesége, se gyereke (ők már rég elhagyták), se szeretője. Ram egy go-go táncosnőhöz fizet be, ha arra gurul néhány fölös dollár (Marisa Tomei kitűnő párhuzamos életrajza). És persze önbecsülése is rég oda már. Amikor egy meccs közben szívroham dönti le, úgy tűnik, végleg megérkezett. Randy „a Kos”, azonban még egyszer összeszedi magát, sőt összehozza utolsó meccsét hajdani félelmetes ellenfelével, Ayatollával.

Bizony egyszerű, egyszálú, melodramatikus történet ez, ha nincs Mickey Rourke, nincs film, az pedig nem is kérdés, hogy nélküle az aranyoroszlán rá se mordult volna a filmre. Rourke sok hordónyi whiskeytől szétmállott arca, nagy csaták sebeitől szétmart teste mindent elbeszél, amit csak izom, ín, kötőszövet elmondani képes. Mondanám, utoljára Robert „Raging Bull” DeNirótól és Charlize „Monster” Therontól láttunk ilyen húsbavágó metamorfózist, csak hát nekik a mesemondó is jócskán besegített, itt viszont mindent Rourke testének kell elregélnie. Amit ebben a filmben művel, annál nem lehetséges tökéletesebb azonosulás a figurával, Sztanyiszlavszkij a köbön (ahogy egy hajdani Actors Stúdióban nevelkedett színészhez illik): mintha az elmúlt húsz év minden kudarca, minden sebe, minden agyszikkasztó részegsége és lélekrohasztó megalázása a próba része lett volna, felkészülés a nagy szerepre. Sikerült. Mickey „Ram” Rourke visszatért, hogy a ringben, a színpadon haljon meg.

 

 

A teknőc nyomában

 

Takeshi Kitanóval is kísértetiesen hasonló esett meg. A hosszú sikerszéria után valami bennszakadt, amit egyetlen filmben nem is tudott kibeszélni, egész trilógia kellett hozzá – háromszor 8 és 1/2 –, hogy szétszálazza és megértse a kudarcot. Ha ugyan sikerült. Ha ugyan a szomorú gengszter valaha is szóba áll még velünk. Az Akhilleusz és a teknősbéka Kitano sorsanalízisének harmadik stációja. „Ki vagyok én?” – kérdezte magától a Takeshi’s görbe tükrébe nézve? „Mi minden lehettem volna?” – tipródik a legkuszább epizódban a Kantoku Banzai!-ban. „De voltam-e egyáltalán valaki?” – folytatja a kétkedést a tisztultabb epilógusban. Egyáltalán, elérheti-e valaha is célját a művész, vagy úgy jár, mint Zénón körmönfont példázatában a gyors lábú Akhilleusz, aki sohasem érheti utol a lomha teknősbékát, ha egyszer előnyt adott neki. Kitano szerény zseni, mindig is az volt, az Akhilleusz-apória, ha nem csak a matematikát vesszük észre benne, a hübriszről szól, mely a hőst éppúgy elveszti, mint a gőg a művészt. Kitano egy tehetségtelen festő tragikomikus történetét meséli el, szokás szerint faarccal. Machisu csodagyereknek indul, ígéretes festőnövendékként folytatja, de végül nem lesz belőle semmi, egyetlen képét el nem tudja adni (mi sem vennénk meg, csupa epigon utánérzés minden festménye, mintha egy piktor-Zeliget látnánk). Pedig él-hal a festészetért: egy alkalommal (ekkor már a kőarcú Kitano játssza) fel is gyújtja magát festés közben, hátha így megszállja az ihlet, de mindhiába. A sors végül megkegyelmez az áldozatnak: Machisu a történet végére megvilágosodik, és leteszi az ecsetet: a teknőc megfoghatatlan.

Agnes Varda nem adott előnyt Zénón teknősbékájának, rögtön a páncéljára ült, és így, „lassan járj, tovább érsz” alapon járta be élete útját a brüsszeli szülői háztól a francia délvidék komótos kikötővároskáján, Sete-n át az embersűrűs Párizsig, a fotográfusi pályakezdéstől a filmrendezői világhírnévig. A módszer az önéletrajzi portré tanúsága szerint bevált: emberszeretet, játékosság és csendes önirónia járja át az Agnes a plázson minden snittjét. Nyilván nem véletlenül, Varda mindenekelőtt barátokat gyűjtött.

Ez a lassú égésű, kifogyhatatlan bizalom fűti Miyazaki legújabb rajzfilmjét is. A Ponyo a sziklaszirten ötéveseknek szól, ennyi idős a főhőse is, Sosuke, a fürge eszű, bátor kisfiú, aki a tengerparton egy nála is kíváncsibb lényt, egy befőttesüvegbe szorult aranyhalat talál. Ponyónak annyira megtetszik új pajtása, hogy úgy határoz, emberré válik. Fujimoto, az őrült tudós, Ponyo teremtője, azonban mindent elkövet, hogy megakadályozza ezt. Egykoron ő is a szárazföldön élt, de aztán a tenger fenekére menekült az egész bolygót elpusztító gyűlöletes emberfajzat elől. Ponyo újra megszökik tőle, de menekülésével hatalmas cunamit szabadít Sosuke kisvárosára. Végül is kalandos és mesebeli fordulatok után győz a jó, a megértő tengeristennőnek és állhatatos barátságuknak köszönhetően Ponyo és Sosuke egymásra találnak. Felesleges lenne heideggeri mélyfilozófiát keresni a történetben, Miyazaki bölcsessége egyszerűbb és hatásosabb: a szeretet cunamija erősebb a gonoszság erőinél. Ez a gondolat eddig is fontos eleme volt a Miyazaki-világnak, de ha létezett is nyugvópont ebben az univerzumban, legfeljebb a mesevilágban találhattunk rá, de legalábbis is jó messzire az emberi világtól, a modern civilizációtól. A Ponyo erkölcsi középpontja viszont a legköznapibb kisváros, a normális, működőképes mikroközösség a maga jól temperált társadalmával, Az utópia leszállt a földre. És ideális hősét is megtalálta, mégpedig egy átlagos ötéves kisfiúban, akinél párban jár a vagányság a felelősségérzettel és a gyengédséggel. Miyazaki története szerint ez bőven felér bármely szuperemberi képességgel.

A Ponyót imádták a nézők, a kritikusok éppúgy, mint a nagyközönség (Japánban is hatalmas siker.) Nem ez a film az egyetlen jel, hogy korszakváltás közeleg: a ráció és a mizantrópia túlzásai után az érzelmek, a bizalom és az egyszerűség kora. Hisztérikus bizalmatlanságban nem lehet tartósan megmaradni. Persze, az örök nyugalomban sem. De nagyon úgy néz ki, hogy a „büntetőszázad” permanens forradalmai, örök haladásvágya után az emberek élhető, átlátható rendre vágynak. Nagy szerencsénk lesz, ha Varda és Miyazaki meséli el nekik, milyen is lehetne a szabadság rendje, és nem új zsarnokok.

 

 

Csehov űrhajósai

 

Addig azonban lesz még mit mesélni. Évezredek tanítottak másra: azt már perfekten tudjuk, hogyan nem lehet együtt élni. A Sky Crawlers borúlátóbb, mint a Ponyo. Ha gyűlölet nélkül nem tudunk meglenni, márpedig nem tudunk, akkor civilizálni kell ezt az őserőt, szerepet kell neki írni az emberi színjátékban. A Hiroshi Mori ötkötetes regényfolyamából rajzfilmbe átemelt Égenjárók egy légibázison játszódik, hősei tinédzserkorú vadászpilóták, kildrenek, akik egy genetikai beavatkozásnak köszönhetően örökifjak maradnak, feltéve, hogy le nem lövik őket a légiharcban. Ami nagyon is valószínű eshetőség abban a fékevesztett égiháborúban, ami valójában – mint idővel megtudjuk – a kívülállók számára szánt cirkuszi látványosság. A legutolsó 21. századi világégés túlélői ugyanis rájönnek, ha már a háborútól nem lehet szabadulni, hódoljanak a pusztítás örök szenvedélyének a lehető legkisebb véráldozattal. Feltalálják hát a mesterséges háborút, amelyet már nem egymásra rontó, felhevült nemzetek vívnak, hanem két erre szakosodott konszern, a Rostock és a Lautern pilótái. Míg odafent a kéklő égen dúl a véres háború, odalent beköszönt az örök béke, az agressziót lecsapolja a média minden percet kitöltő élő közvetítése. Mamoru Oshii komor közeljövő vízióiban (Patlabor, Ghost in the Shell) azonban eddig is rendre rövidzárlatos lett minden tökéletesnek szánt rendszer, szerkezet. Most is beüt a baj. A tökéletes pilóta érzelemmentes, ezért a kildrenekből kitörölnek minden emléket, csakhogy a természet irtózik az ürességtől. Yuichi, a bázisra újonnan érkezett mesterpilóta tudni akarja, miért nem emlékszik semmire. És azt is, hogy ki volt az elődje, és hogyan halt meg. A film végére minden múltbeli titokra fény derül. És minden tragikusra vált: ha a robotoknak, meg a tárgyaknak van könnyük, hogyan ne lenne a kildreneknek.

A Papírkatona mintha az Égenjárók ikerdarabja lenne. Azzal a különbséggel, hogy az ifjabb Alekszej German filmje történelmi tényeken alapszik, az űrhajózás hőskorában játszódik. A Papírkatona kozmonautái ugyanabban a gyógyíthatatlan melankóliában szenvednek, mint Oshii örök jelenre ítélt kildrenjei. Idelenn háborítatlan élet és végtelen unalom az osztályrészük, odafenn talán a halál várja őket, de mégiscsak ott van az igazi élet. Mindkét filmhez odaírhatnák mottóként Weöres sorait: „mikor anyából földre tettek, hová keverték röptömet?”.

Hat héttel az első szovjet űrhajós fellövése előtt indul a visszaszámlálás: a rezonőr az űrhajóscsapat doktora. Mintha a tenger fenekén élnénk – mondják az égenjárók két bevetés között. Ugyanez az ólomsúlyú melankólia nyomja le a szovjet űrpilóták kedélyét, egyikük nem is bírja a feszültséget, öngyilkos lesz. Akárha Csehov hőseit látnánk és hallanánk. Nem annyira a halál eshetősége nyomasztja őket, mint inkább a porba, sárba fúló földi lét (aminek érzetét persze az évszázados orosz nyomorúság csak megerősíti) és a nagy álmok, a kozmikus kaland közti a mérhetetlen kontraszt. German most is ugyanoda cövekeli a kameráját, ahová első két filmjében (Az utolsó vonat, Garpastum) tette, érzelmileg a lehető legtávolabb a világrengető eseményektől. Germannál a dicső nagytörténelem mindig eljelentéktelenedik: Gagarin űrutazása nemhogy nem vált meg a gravitációtól, végérvényesen bebizonyítja porszem voltunkat.

Miyazaki gyermeki derűje, Oshii és German mély melankóliája összetartozik. Ha választani lehetne, Miyazaki kisvárosában szívesebben élnék, de a miheztartás végett néha beülnék az Égenjárókra.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/12 28-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9586