|
|
|
MoziCsíkos pizsamás fiúVajda Judit
The Boy in the Striped Pyjamas – brit-amerikai, 2008. Rendezte: Mark Herman. Írta: John Boyne regényéből Mark Herman. Kép: Benoît Delhomme. Zene: James Horner. Szereplők: Asa Butterfield (Bruno), Amber Beattie (Gretel), Jack Scanlon (Shmuel), David Thewlis (Az apa), Vera Farmiga (Az anya), Rupert Friend (Kotler hadnagy). Gyártó: BBC / Heyday / Miramax. Forgalmazó: Fórum Hungary. Feliratos. 112 perc.
A csíkos pizsamás fiú újabb darab a borzalmas történéseket színes-szagos „holokauszt-képeskönyvként” elénk táró művek sorában. Csakhogy az alkotóknak itt alapos okuk volt az artisztikus képek és a gyönyörű zene kínálta eufémizmusra – főhősünk ugyanis egy 8 éves kisfiú, Bruno, aki maga is mesterségesen megszépített világban él, hiszen a parancsnok fiaként egy koncentrációs tábor közvetlen közelében lakik, ám a szülők megpróbálják eltitkolni előle az igazat. A gyermeki képzelet Auschwitzot majorságnak, a zsidó rabokat gazdáknak, a kis barátot a drótkerítés túloldalán pedig csíkos pizsamás fiúnak látja.
Ez a következetesen végigvitt gyermeki nézőpont egyrészt húsba vágóan éles ellentétét nyújtja az iszonyatos valóságnak (Bruno eredendő ártatlansága miatt egészen más megvilágításba kerül például a közelben gomolygó füst), másrészt remekül képezi le azt a mechanizmust, aminek működésére legutóbb A hullám kereste a választ: az erőszakra és megfélemlítésre épülő rendszernek igen jó modelljei a gyerekek (lásd a főhős nővérének mintakövetését és Bruno árulását). Az alkotók többször is párhuzamot vonnak a gyerekvilág és a háború realitása között, aminek számos megdöbbentő kétértelműséget köszönhetünk (a lemeztelenített babákból rakott halom hátborzongatóan erőteljes szimbóluma annak, ami a szomszédban zajlik).
A filmnek annyira erős a sztorija, hogy az alapjául szolgáló regény elolvasása csak megtekintése után javasolt, hiszen a tragikus végső fordulat ismeretében sokkal kevésbé működne. Az alkotók pedig ehhez a nagyszerűen megírt történethez is sokat adnak hozzá: a kiemelkedően jó filmzene például mindig a megfelelő pillanatban szólal meg – James Horner andalító, nosztalgikus muzsikája elaltatja a néző gyanakvását, hogy aztán annál váratlanabbul csapjon le ránk a kegyetlen zárlat, amikor is az addigi zene fülsértő, őrjítő összhangzattá hatalmasul.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1269 átlag: 5.52 |
 |
|
|
|
