KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/november
KRÓNIKA
• N. N.: Két filmhét
POSTA
• Veress József: Egy búcsú margójára

• Pogány Csaba: A Video-galaxis küszöbén A hazai képmagnózás kérdőjelei
• Kovács András Bálint: Az idő élményei Andrej Tarkovszkij filmjeiről
• N. N.: Andrej Tarkovszkijról a Filmvilágban
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Molnár Gál Péter: Utazás Danyelijával Portrévázlat
• N. N.: Georgij Danyelija filmjei
VITA
• Koltai Tamás: A stúdióvezetők asztala Vita a forgatókönyvről

• Zalán Vince: A mindennapok foglyai Panelkapcsolat
• Váncsa István: Bobby Walker Nyom nélkül
• Báron György: „Három jó dokumentumfilmet akartam csinálni” Beszélgetés ifj. Schiffer Pállal
• Simor András: Történetiség és kubaiság Jegyzetek a Filmmúzeum sorozatáról
• Csala Károly: A Szelíd motorosoktól az Amerikai tragédiáig Beszélgetés Kovács Lászlóval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Meztelen igazság Pula
• Zsugán István: Emlékezés a félmúltra Taormina
LÁTTUK MÉG
• Greskovits Béla: Arany ősz
• Koltai Ágnes: Bronco Billy
• Lajta Gábor: A tirnovói cárnő
• Gáti Péter: Megbocsájtás
• Gáti Péter: A zsarolás
• Zsilka László: Elvis Presley
• Loránd Gábor: Ősszel a tengernél
• Kovács András Bálint: Szuperzsaru
• Peredi Ágnes: A fekete tyúk
• Greskovits Béla: A föld átka, a szerelem átka
TELEVÍZÓ
• Ortutay L. Gyula: Zene, tánc – kifulladás nélkül A kubai televízióról
• Ardai Zoltán: Öregek, koszosak „Társkeresés N 1463”
KÖNYV
• Székely András: A látvány szemlélése Filmtér, filmdíszlet
• Ardai Zoltán: A szükséges kritika

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Pula

Meztelen igazság

Létay Vera

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Tavaly a pulai tudósítás epés mondást idézett egy régebbi korszakból, amikor állítólag a pulai fesztivál díjainak inflációs rátája háromszorosan meghaladta a dinárét. A díjak számszerű növekedésével járó elértéktelenedést okos intézkedésekkel sikerült időben megfékezni, s ez a szigor olyannyira fokozódott, hogy ebben az esztendőben a zsűri egyetlen alkotást sem talált a fődíjra, az Arany Aréna kitüntetésre érdemesnek. Pedig a mezőny talán még sohasem volt ilyen népes, a jugoszláv filmgyártás évi termelése először lépte át a bűvös harmincas számot, s az új szabályok értelmében mellőzve az előzetes válogatást, az egyenlő esélyek demokratizmusának jegyében bemutatták mind az elkészült harmincegy filmet. Ami számunkra különösen érdekes: a jugoszláv filmgyártás olyan szűkös időkben érte el ezt a számszerű eredményt, amikor a dinár inflációs rátája éppenséggel ellenkező irányú mozgást mutat a pulai díjakéval, s a jugoszláv gazdasági élet nehézségei közismertek. A magyar filmgyártásra közvetlenebbül nehezednek az ország financiális gondjai, s általános az aggodalom, hogy a kultúra nem elsődlegesen anyagi eredményeket produkáló, kiszolgáltatottabb és érzékenyebb területei szenvedik meg legelőbb a zord időket.

Nem mondható szerencsés összeesésnek, hogy a jugoszláv filmnek éppen a számszerű rekord évében nem sikerült erős, karakteres művekkel jelentkeznie, s a fesztivál színvonalával elégedetlen hazai kritika csalódottságát eléggé indulatosan fogalmazta meg. Remélhetően átmeneti zavarról van csupán szó, s ez a rokonszenves önkritikával fogadott, az átlagosnál szerényebb művészi eredményeket betakarító esztendő nem ad majd érvet azok kezébe, akik megalapozatlannak és rosszul időzítettnek tartják a jugoszláv filmgyártás eme felfutását.

Noha a beszámolók egybehangzóan a gazdasági lehetőségek beszűküléséről tudósítanak, s nyomatékosan hívják fel a figyelmet a rentabilitás fontosságára, a különféle alkotói társulások, filmgyártó cégek, önelszámoló vállalkozások, szabadúszó filmesek készítette művek összbenyomása mégsem mutatja a kommercializálódás veszélyét. A témaválasztás rendszerint igényes, a filmek megőrizték nemzeti jellegüket, s nem követték a nemzetközi filmszörpkészítő ipar egyen-ízt és szellemi szénhidráttömeget gyártó technológiáját. Talán kevesebb volt a partizánfilm, a második világháború idején játszódó dráma (bár így is akadt elég), s valamivel több a komédia. Egyetlen évben tíz elsőfilmes rendező mutatkozott be, ami nem vall éppen a kísérletező kedv bátortalanságáról.  Ugyanakkor  szinte minden film mögül ki lehetett hallani az elkeseredett, reménykedő, könyörgő produceri intelmet: szép, szép a művészet, nem kevésbé fontos a társadalmi mondanivaló, de azért a közönség is kapja meg a magáét. Többnyire megfogadták a tanácsot. Ez az igyekezet azonban csak ritkán testesült meg dramaturgiai hatásosságban, frappáns cselekményvezetésben, a gondolati eredetiségben,  közönségcsalogatásként egyszerűbb módszerhez folyamodtak: a meztelenséghez és a szexhez. De ne gondoljunk itt valódi erotikára, az érzékiség, az életöröm kirobbanására; a libidót gyakorta a produceri bölcsesség helyettesítette. A legkülönbözőbb filmekben, a legváratlanabb pillanatokban minden dramaturgiai előzmény és dramaturgiai következmény nélkül szeretkezni kezdtek, meztelen hölgyek jelentek meg, cipócska keblek és nagy házikenyerek, fenekek, combok, s egyéb gourmand testrészek, úgy félóránként, gondosan kiporciózva.

A népvidító gömbölydedségek és súlyos társadalomkritikai mondanivaló elegyítése talán leginkább Vicsek Károly Naplemente című művében alakult fura filmhibriddé, műfajilag a reklámkiadványa címlapján szereplő kakasfejű lóhoz hasonlított. A külföldi vendégmunkások hazatérésével beállott feszültségek, a kisvárosi korrupció, hatalmi összefonódások bírálata, a balul sikerült stilizáció jegyében vidékies playboy klub vágyálommá formálódott. A kritika talán legdühödtebben Vicsek Károly filmjén verte el a port, s ezt valószínűleg a becsapottság érzete is motiválta, hiszen Vicsek előző munkájával, a nálunk is játszott, ugyancsak társadalombíráló szenvedélyű Trófeával korábban a pulai Arany Aréna díját nyerte el.

A fesztivál legérdekesebb filmjei közvetve vagy közvetlenül a mai jugoszláv valóság ihletéséből születtek; legalábbis a külföldi szemlélőt, ezek érdekelték a leginkább, bár a filmek számához viszonyítva, sajnos, csak kevés akadt belőlük. A legjobb rendezés díjával kitüntetett Úgy élni, mint a többiek, Miloą Radivojević alkotása a fiatalság lehetőségeit vizsgálja, pontosabban a lehetőségek bezárultságát, a körülmények elleni lázadást, amely részben az ifjú kor biológiai robbanékonyságával, részben pedig az igazságérzeten esett valódi sérelmekkel magyarázható. Radivojević művének hőse a zeneakadémia zeneszerzőszakos hallgatója, aki természetesen sohasem hallott, újszerű muzsikával akarja megváltani a világot. A fellángolást mély kiábrándulás követi, de megérkezik vidékről a nagypapa ex machina, aki emberismereti és politikai tapasztaltsága révén megpróbál rendet teremteni az unoka fejében kavargó zűrzavarban. A pedagógiai befejezés és kevéssé meggyőző végkicsengése ellenére a film hitelesnek tetsző képet ad a fiatal nemzedék belső forrongásáról.

Az Élni akarok, Miroslav Mikuljan alkotása inkább a szociológiai információval, mint a művészi élmény erejével ragadta meg a figyelmet. A paraszti élet drámája, az idősebb nemzedék tragikus konzervativizmusa és a család fiatal tagjának vonzódása a korszerűbb életforma és korszerűbb gazdálkodási modell iránt heves összeütközéseket szikráztat fel. Talán ebből a filmből olvashatunk ki legtöbbet az ország tudati és gazdaságpolitikai feszültségeiből; a cselekmény azonban nehézkesebb, és meglehetősen jellegtelenül mozdul előre, a figurák kevéssé egyénítettek, s a téma kedvlohasztó anyagkezelését felélénkíteni szándékozó regényes elemek a hangvétel egységét is megzavarják.

A jugoszláv film hagyományos témája a második világháború kataklizmája. Ebbe az időszakba vezet vissza a fesztiválon látottak közül művészileg talán legérettebb mű, A birsalma illata, a szarajevói stúdió produkciója. A szarajevói stúdió már korábban is felhívta magára a figyelmet, itt készült a fiatal Emir Kusturica Emlékszel Dolly Bellre? című munkája, amit tavaly a velencei fesztiválon a legjobb első filmnek járó Arany Oroszlán díjával tüntettek ki. Mirza Idrizović, A birsalma illata rendezője a középnemzedékhez tartozik, filmkritikusként indult, ez a negyedik egész estét betöltő filmje, körülbelül kétszázötven tévéprogramot készített. Noha a film a legjobb forgatókönyv díját kapta a zsűritől, erőssége inkább a nosztalgikus hangulatok megteremtésében, a szarajevói muzulmán család belső világának meghitt rajzában, az alakok érzékletes megjelenítésében rejlik. A német megszállás idején játszódó történet egy letűnt világról mesél, amikor az emberi szolidaritás és árulás igazi szélsőséges drámái voltak mindennaposak.

A Variola vera, azaz feketehimlő, Goran Marković rendezésében a jugoszláv filmművészet merőben más irányzatát képviseli, a meghökkentő ötleten alapuló, biztos kézzel irányított közönségfilmet. A fantasztikus esemény a megtörténhetőség borotvaélén egyensúlyoz: a legyőzöttnek hitt, szörnyű betegség, a feketehimlő ismét felüti a fejét, és terjedni kezd az országban. A mai életforma és a középkori nyavalya összecsapása vadul szélsőséges helyzeteket teremt, a jellemek, kapcsolatok, intézmények igazi próbatételéül szolgál, s Markovié dicséretére legyen mondva, mindezek ábrázolása közben humora sem hagyja cserben.

A humor egyébként ritka vendég volt az Aréna vetítővásznán, a kevés vígjátékban azonban elszántan igyekeztek a hiányt kipótolni. Slobodan Sijan Maratoni családjában öt nemzedék él együtt a temetkezési vállalkozás gyászos díszletei között, a százhúszéves élveteg öregúrtól az iparba csak nehezen beletanuló fiatalemberig, öt nemzedék erőlködik, hogy megnevettessen bennünket. ®ivko Nikolić Goluľa úr halála című groteszk komédiájának sem sikerült magával ragadnia bennünket a stilizált játékba, s a máskor oly kitűnő Ljubiąa Samardľić (négy versenyfilmben játszott főszerepet, közöttük ®itka Mitrović Savamala című alkotásában, amellyel elnyerte a legjobb férfialakítás díját) itt úgy festett, mint valami maszk- és jelmezverseny első helyezettje.

A pulai fesztivál jövőre ünnepli harmincadik évfordulóját, s mint a fesztivál igazgatójától, Martin Bizjaktól hallottuk, ez az év az előkészületek és az erőgyűjtés ideje volt, a következő remélhetően a nagy alkotások és nagy számvetések jubileumi szemléje lesz.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/11 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6918