KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/december
• Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
• N. N.: Radványi Géza filmográfiája
• Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
• Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
• Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
• Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap

• Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
• Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
• Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
• Pünkösti Árpád: Márványaink
• Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
• Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
• Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
• András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
• Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim

• László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A skarlát betű
• Bikácsy Gergely: Élő erők
• Báron György: Hollónegyed
• Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
• Urbán Mária: A kérdés
• Kulcsár Mária: Magánvélemény
• Gyárfás Péter: A vad hattyúk
• Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
• Sólyom András: A forró nyár árnyai
• Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
• Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
• Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
• Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
• Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
• Ökrös László: Októberi esték
• Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
• Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
• Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
• Császár István: A kritika ártalmasságáról
• Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Gdańsk

Új korszak a lengyel filmben

Csala Károly

 

Három évvel ezelőtt a lengyel film olyasvalamit élt át, amit némelyek, mint például Krzysztof Kie¶lowski, a Moszkvában is, Gdańskban is nagydíjas Amatőrfilmes rendezője s – korántsem mellesleg – a lengyel filmművészszövetség egyik, igen tevékeny alelnöke, nem átallanak „válságnak” nevezni. Mi Magyarországon nemigen vehettük ezt észre: kimagasló filmek születéséről hallottunk azidőben is. (Elég talán csak A márványembert említeni.) De higgyünk a lengyel kollégáknak. Mára annyi maradt e válságból, hogy – a dokumentumfilm-gyártás, amint hírlik, alig egzisztál. A játékfilmgyártás viszont gyorsan, energikusan magához tért, sőt új életre kelt. Tavaly egy egész új nemzedék jelentkezett; s a legfrissebb adat: az idei 33 filmből 12 (!) elsőfilmes rendező műve.

De nem csupán erről van szó. Két körülmény valósággal csodálkozásra késztethet bennünket. Az egyik: nincs generációs törés a lengyel filmben. Az „öregek”, Wajdával, a fiatalok legbiztosabb támaszával az élen, azt vallják: lépést akarnak tartani az újabb nemzedékkel, tanulni akarnak tőle. A másik: a miénknél nem rózsásabb gazdasági helyzetben is az éves filmtermés növelését tervezik. 1985-re: 400 televíziós és 40 mozijátékfilm évente! S ezt azért tehetik – az alkotók és a filmirányítás teljes összhangjával –, mert a hazai közönség támogatja őket. S ez a legfontosabb. (Pedig szinte tragikus a lengyel mozihelyzet. Az idén volt olyan hónap, hogy háromnaponként zártak be egy-egy omladozó mozit valahol Lengyelországban...)

Nem csoda hát, hogy az idei lengyel nemzeti játékfilmfesztiválnak Gdańskban különleges hangulata volt: az együttlét, a rendezők, operatőrök, színészek, kritikusok, szervezők és a „szurkolók”, a lelkes közönség ritkán tapasztalt egybetartozása érződött mindvégig. Minőségi változás jele volt az is, hogy a filmek főcímein gyakorta tűnt föl a dialógusírók közt (a lengyel filmben elterjedt a forgatókönyvírás és a dialógusírás különválasztása) színészek és operatőrök neve is. Együttesek készítették a látott jó filmeket.

Mindamellett nem remekműveket vetítettek, hanem „csupán” igen nagy százalékban magas művészi és technikai színvonalú, aktív társadalmi érdeklődésű alkotásokat. (A bizonyos részarányban itt is képviselt kommersz és gyengébb munkák mellett, természetesen. Ahogyan az egyéves filmtermésben várható.)

Új korszakról pedig azért beszélhetünk végtére is teljes bizonysággal, mert új dramaturgiai koncepció jutott érvényre a lengyel filmben. Nem késlekedett ezt megállapítani a lengyel és az egybegyűlt nemzetközi kritikustábor sem (a fesztivállal egyidőben kritikai szemináriumot is rendeztek a lengyel filmről). Krzysztof Teodor Toeplitz így foglalta össze: a múlté az úgynevezett lengyel iskola, a háború utáni „nagy dráma”, amely az ember és a történelem szembesítésével foglalkozott elsősorban; a filmdramaturgia a látszólag banális mindennapi élet felé fordult, amelyben a szereplők társadalmi és morális helyüket keresik.

Kétségtelen, hogy hasonló fordulatféle nálunk is lejátszódott, már korábban. A gdański vetítőteremben ülve, néha az az érzése lehetett a magyaroknak, hogy itthoni filmjeink „párdarabjait” láthatjuk. Láttuk például a „lengyel K. O.-t”, „lengyel Pókfocit” (Átkarolás – Piotr Andrejew, Esély – Feliks Falk műve). Az új filmesek raja Lengyelországban is dokumentumfilmtől ihletődött – ez is hasonlóság, s éppúgy megnyilvánul a fokozott valóságismeretben a lengyel filmvásznakon, akárcsak nálunk. A hasonlóságnál azonban, úgy érzem, fontosabb a különbség. S itt nagy szerepük van az előzményeknek, annak, hogy a lengyel filmművészet korábban csakugyan nagy drámákat volt képes mutatni a mozikban. Az új filmek javára – az új dráma keresése jellemző. A közeg ugyanis, amelyben a történetek játszódnak, a hétköznapiság közege ellensége a nagy drámának. Mégsem mondanak le róla; s ahogy mifelénk inkább az irónia és a groteszk az ellensúlya a banalitásnak, úgy a lengyeleknél manapság a melodráma, ami alighanem szükségképpen adódik a választott közegből és a szándékolt drámából.

Wajda szerint az új lengyel film tudatosan vállalja ezt a melodrámai mellékízt: érzelmi lazítást akar, erősen akar hatni közönségére. Egyszerűen megengedhetetlen volna, vallják a lengyel rendezők, az emelkedő nézőszám és a művészi föllendülés időszakában „elidegeníteni” a közönséget. Az érvelés érthető – a probléma attól még probléma marad. Annál is inkább, mert jelen van egyfajta „elidegenítő” irányzat a legújabb lengyel filmekben is: az absztrakt modellezésre való hajlam. (Példa a nálunk is játszott Zaorski-film, a Tengerre néző ablak.)

Hogyan fér bele az erősen érzelmi töltésű, hétköznapi témájú filmekbe a nagy politikai kérdések, a komoly aktuális társadalmi gondok-bajok tárgyalása? Jellegzetes pontjára mutatnak ezzel az új lengyel film építményének, ahol érdekesen látszódnak a hegesztés nyomai. Akár Agnieszka Holland Vidéki színészek, akár Kieąlowski Amatőrfilmes, akár Janusz Kijowski Kung Fu vagy Falk Esély című alkotásait vesszük (vagyis a Gdańskban látott legjobb mai tárgyú műveket), mindegyikben a munkahelyen zajló politikai és morális küzdelem kiegészítése a családi válság, vagy legalábbis a magánéleti melodráma. Ez bizony sablon-veszély. (A küszködő hőst rendre otthagyja még a felesége is...) De a melodráma és a politikai-társadalmi dráma azért ma még összefér a lengyel filmben; mindkettő fantasztikusnak mondható hatást tesz az ottani közönségre – ezt tapasztalhattuk Gdańskban.

S végül, hogy félreértés ne legyen: az új lengyel film nagyon sokszínű. Különösen biztató, hogy a legfiatalabbak is roppant otthonosan mozognak a régebbi korokban, stilizált közegben is. Talán a középnemzedék kiemelkedő képviselője, Edward Zebrowski járt most az élen, Az átlényegülés kórházával. Csodálatos színészek egész tömegét irányítja hallatlan biztonsággal; háborús időben játszódó története hibátlan dramaturgiával épül föl (nem véletlen, hogy a legtöbb Zanussi-filmnek is épp ő a forgatókönyvírója). De még három kimagasló színvonalú történelmi-stilizált film sorakozik ide a látottak közül: Lidérces álmok – Wojciech Marczewski műve, a századelőn játszódik, az egyik legjobb gyerekszereplővel, akit valaha is láttam. Holt nyelv leckéje – Janusz Majewski rendezésében, s miként az előbbi, ez is Galíciában játszódik, csak épp az első világháború alatt. Végül az Ária egy díjbirkózónak – az elsőfilmes Filip Bajon rendezte, az elsőfilmes Jerzy Zieliriski fényképezte, s olyan – 28 éves – színész alakítja a hajdani világhíresség, Zbyszek Cyganiewicz (a filmben: Góralewicz) díjbirkózó szerepét, ifjú korától vénségéig, amilyet Magyarországon nem lehetne találni, mert nincsen ilyen alkatú és teherbírású színészünk: Krzysztof Majchrzak.

Ezen a fesztiválon mutatták be egyébként Andrzej Wajda új filmjét, A wilkói kisasszonyokat is. Bármily nagy élményem volt is, most nem beszélek róla: az új lengyel filmről akartam csupán, nagyon hézagosan-vázlatosan, beszámolni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 29-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8050