KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/december
• Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
• N. N.: Radványi Géza filmográfiája
• Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
• Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
• Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
• Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap

• Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
• Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
• Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
• Pünkösti Árpád: Márványaink
• Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
• Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
• Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
• András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
• Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim

• László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A skarlát betű
• Bikácsy Gergely: Élő erők
• Báron György: Hollónegyed
• Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
• Urbán Mária: A kérdés
• Kulcsár Mária: Magánvélemény
• Gyárfás Péter: A vad hattyúk
• Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
• Sólyom András: A forró nyár árnyai
• Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
• Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
• Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
• Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
• Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
• Ökrös László: Októberi esték
• Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
• Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
• Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
• Császár István: A kritika ártalmasságáról
• Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Lille, Mannheim

Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete?

Zalán Vince

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Szerencsés embernek mondhatja magát, aki részt vehet a lille-i dokumentum- és rövidfilmfesztiválon, s ezt követően pedig a mannheimi filmszemlén. Szerencsésnek, mert – mint ahogyan az (előzetes és megbízható) baráti tájékoztató szólt – ebben az északfranciaországi városban gyülekeznek „az európai filmavantgarde utolsó mohikánjai”, s mert Mannheim köztudottan a pályakezdő, elsőfilmes rendezők alkotásaiból állítja össze műsorának legjavát. Ilyenformán a tudósító – legalábbis papírforma szerint – közvetlenül, „első kézből” szerezhet tapasztalatokat. Arról, hogy mit gondolnak a fiatal filmesek, az újat akarók, milyen stílus bontogatja szárnyait; mi az, ami „lejátszott”, mi az, ami már elavult; kis túlzással: milyen lesz, lehet az elkövetkező évek filmje. Persze a krónikás nem azzal a feltett szándékkal indul útnak, hogy most megyek és megnézem, milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete. Hazugság, de legalábbis durva egyszerűsítés lenne ezt állítani. Nem. Sokkal prózaibb gondok gyötrik. S hogy ez alkalommal ez volt az a kérdés, ami leginkább befészkelte magát az agyába, annak nem előzetes föltevések, hanem a fesztiválokon látottak lettek az okai, pontosabban az általuk keltett aggodalom. Már tavasszal – oberhauseni beszámolómban – utaltam a filmrendezők tanácstalanságára. Nos, az azóta eltelt félév megerősített akkori megállapításomban: az őszi fesztiválokon látott művek tanúsága szerint a tanácstalanság apátiába, mozdulatlan egykedvűségbe süllyedt. Bizonyára túl komor ez a vélemény. Meglehet. Mindenesetre jellemzőnek mondható a holland Gerrit Van Dijk Lille-ben bemutatott agitkája (Táncoljatok, ahogyan Franz Josef Strauss akarja), amely élesen szatirizál az ismert nyugatnémet politikus tevékenységén, ám a mű „szignáljában” földgolyónk „bekapja” a békegalambot, s mélán ropogtatja el fogai között... Többek között ez az, amiért aggodalmat emlegettem, s mert a fesztiválok vásznait nézve-fürkészve nemigen láttam olyasmit, amiért a szerzők lelkesedtek.

Nem mintha a mustra, akár Lille-ben (ahol a változatosság, a közvetlen hang volt a legfeltűnőbb), akár Mannheimben (ahol a tapasztalat s a nagyvonalúság uralkodott) szűkös vagy egyoldalú lett volna. Nem. A válogatás mind a két helyen bőkezű volt. Helyet kapott a romantika, amely leginkább a francia filmekre (s kisebb részben az olasz művekre) volt jellemző. (Lille-ben Yves Thomas: Románc, Mannheimben Michel Andrieu: Bastlen, Bastienne című műve fulladt érdektelenségbe.) Megjelentek a kuriózumok. (Az Ikrek című tizenöt perces amerikai film mindent kifacsart a címben megjelölt témából.) Feltűntek az utánzatok, a német post-Fassbinder-művek, a kanadai Tanner-másolatok, s a kritika mezét magukra öltő apologetikus művek. A jónevű filmrendező, William Klein Lille-ben bemutatott egyórás Hollywood California című filmje például nem leleplezte – mint ahogyan a nézőkkel elhitetni akarta –, de megcsodáltatta, félelmetes méretűre varázsolta az amerikai „álomgyártást”, a popot készítő konzumipart. A felszínnek ebben a kavargásában talán nem is a gyenge, karakter nélküli filmek együttese a legnyugtalanítóbb, hanem annak fölismerése, hogy a jelenség mögött az orientációs pontok hiánya rejlik, s várakozó tétlenség. Vajon merre mozdulnak majd a filmesek, milyen eszméket fogadnak be?

Lille-ben a versenyprogram mellett reprezentatív vetítéssorozat zajlott: a Kanadai Nemzeti Filmhivatal idén ünnepli fennállásának 40. évfordulóját. John Grierson inspirációja és útmutatása nyomán Kanada az évtizedek során filmnagyhatalom lett. Volt elég ereje és elszántsága ahhoz, hogy állami feladatként törődjön a filmmel, s hogy azt a társadalmi tudat minőségének emeltyűjeként működtesse. A vetítéssorozatot tiszteletadásnak szánták a fesztivál szerzői, ám – épp a versenyprogram mellett – több lett, mint egyszerű megemlékezés: a koncepcionális, hosszú távra történő gondolkodás dicsérete.

De hogy a távlatos gondolkodáshoz nem kell feltétlenül a kanadaiak maximális technikai felkészültsége, jó értelemben vett technikai profizmusa, hanem szerényebb eszközök is elegendők, ha az ember és a film viszonya kellőképpen tisztázott, arra a nyugatnémet Ulrich Stein Napról napra című műve, de még inkább a Mannheimben, bemutatott svájci filmek mutattak példát. Marlies Graf Hátrányos helyzetű szeretet című filmje, amely a fesztivál legzajosabb visszhangját váltotta ki, a mozgássérültek, a nem teljesen ép testű fiatalok szeretetéhségét, s szexuális életük nehézségeit választotta tárgyául. A rendezőnő négy riportba sűrítette mondandóját: az egyes ember számára (végső soron) nincs reménytelen helyzet. Nino Jacusso Emigráció című alkotását saját szüleiről készítette. Jacusso szülei olasz vendégmunkások: apja kőműves, anyja papírt válogat egy üzemben. A velük való beszélgetésekből, munkahelyeik bemutatásából formálódik a mű. A családi portré szinte észrevétlen alakul át hiteles társadalmi helyzetjelentéssé. Egyik svájci mű sem kiemelkedő alkotás (kivált Grafé nem az), mégis érződik rajtuk a gondolkodásból származó ökonómia. Jacusso bizonyára kevés felvett anyagot hagyott ki a kész műből. Félreértés ne essék: nem a nyersanyaggal spórolt (!), hanem tudta, hogy mit mire használ. Amatőr-stílus! Amatőrizmus! – hallom az ellenvetést. Való igaz, az Emigráció formája magán visel amatőrfilmes jegyeket. De ez nem rontja le értékét, merthogy éppen az általa őszintén feltárulkozó valóságból táplálkozik. A százperces filmet egyébként a Müncheni Film- és Televízió Főiskola finanszírozta (!). Különben is, az a meggyőződésem, hogy a filmet, filmművészetet nem az amatőrizmustól kell félteni, sokkal inkább a gondolattalanságtól.

Beismerem, hogy az amatőr módszerrel készült filmek olykor közelébe sem érnek a művészetnek. De nem szabad magunkat téren és időn kívül helyezni. Nem idegenkedem jobban semmitől, mint a „széplelkű” amatőrfilmektől, de ritkán érzek olyan mély meghatódást, mint mikor a társadalmi harcok küzdelmeiről látok karcos, rosszul exponált felvételeket. Mint például Lille-ben a nicaraguai forradalom szívszorító képeit. Néha jó tudatosítani, kivált szellemi vákuum idején, hogy a rövidfilm, dokumentumfilm, amatőrfilm, nevezzük úgy, ahogyan akarjuk, egyszóval a film gyakran hírnöke és tanúja a történelmi igazságtevésnek.

Tér és idő: a mannheimi fesztivál (megosztott) nagydíját (egy amatőr filmfesztiválon feltűnt rendező) Tarr Béla Családi tűzfészek című alkotása nyerte; a lille-i fesztivál nagydíját pedig bolgár film, Hriszto Kovacsev A pásztor című műve kapta. Hogy jövőre is szocialista országokbeli filmek nyerik-e a díjakat? Ki tudja? Ennél talán fontosabb a címben feltett kérdés. Vajon (a magyar film hagyományaihoz híven) tudunk-e a nyolcvanas években olyan gondolatokat, olyan emberarcú világot filmjeinkben megfogalmazni, melyekért lelkesednek az emberek?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 32-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8052