KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/december
• Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
• N. N.: Radványi Géza filmográfiája
• Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
• Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
• Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
• Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap

• Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
• Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
• Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
• Pünkösti Árpád: Márványaink
• Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
• Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
• Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
• András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
• Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim

• László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A skarlát betű
• Bikácsy Gergely: Élő erők
• Báron György: Hollónegyed
• Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
• Urbán Mária: A kérdés
• Kulcsár Mária: Magánvélemény
• Gyárfás Péter: A vad hattyúk
• Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
• Sólyom András: A forró nyár árnyai
• Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
• Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
• Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
• Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
• Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
• Ökrös László: Októberi esték
• Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
• Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
• Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
• Császár István: A kritika ártalmasságáról
• Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Jár a baba, jár

Faragó Vilmos

 

Mostan tévéadásokat képzelek el magamnak.

Kétperces beszámolót például, a tévéhíradóban, Valőr Kristóf festőművész új kiállításáról. A kamera végigpásztázza a képeket, a riporter öt tárgyszerű mondatát halljuk (ez harminc másodperc), aztán előáll a szakértő kritikus, és elmondja hatvan másodperc alatt: miért tetszik (miért nem tetszik) neki Valőr Kristóf tábla-képművészete, s még arra is marad harminc másodperc, hogy demonstrálhassa tetszését (nem tetszését) a legjellemzőbb képen. Háromperces beszámolót is elképzelek, ugyancsak a tévéhíradóban, a most felavatott hídról (középületről). A kamera ismét pásztázgat, a riporter megint tárgyszerű, de aztán nem a szalagátvágás magasztos jelenetét látjuk, hanem a szakértő kritikus demonstratív elemzését: miért funkcionális (diszfunkcionális) az új híd (középület), hogyan illik (nem illik) a városképi környezetbe. És ismét kétperces beszámoló, még mindig a tévéhíradóban, Malőr Benedek új drámájának bemutatójáról. Röpke jelenet a darabból, riporter, mint fent, szakértő kritikus elmondja: ez itten kis jelenet volt, ő már látta az egészet, s mi tagadás, neki tetszett (nem tetszett) Malőr Benedek új drámája, mert szívbemarkolóan valóságos (kiagyaltan művi) összecsapások zajlanak (kényszerednek) benne. Riporter és kritikus természetesen egyazon személy is lehet: kiváló alkalom a tévékritikai módszerváltozatok kialakítására és arra, hogy egyszer a híradó riporterek is úgynevezett televíziós személyiségekké nőjenek (ha netán tehetségesek), mikrofondugdosó automaták helyett – mert érdeklődéssel várt személyiség nincs (sőt érdeklődéssel várt tévéhíradó sincs) vélemény nélkül.

Elképzelek hangverseny-közvetítést is, amelyről tévészemélyiséggé nőtt valaki elmondja: reméli, észrevettem a vonósok mindvégig fegyelmezett összjátékát, a zongorista elkésett belépéseit a második tétel elején, az üstdob ritmuszavarát a fináléban, s tapasztaltam, hogy a dirigens meglehetősen unta a darabot, mely a Mester kevésbé ihletett alkotásai közé tartozik.

És elképzelek filmkritikai adást is, amely végre nemcsak informál, vagy műhelybeszélget, vagy negédeskedik, hanem minősít is, mert megtudom belőle, hogy a mozikba kerülő új filmek közt, mondjuk, akad egy majdnem remekmű, két közepes filmipari termék és három csapnivalóság.

De elképzelek olyan Nyitott könyvadást, amelyben a dramatizált regényrészlet sugárzása után egy vonzó Valaki (műsorvezető, kritikus, esetleg a bemutatott könyv írója) arra figyelmeztet: az isten szerelmére, ne ebből az átabota dramatizálásból ítéljem meg a könyvet, mert a könyv vérbő remekmű (esetleg leheletfinom pasztell, netán átabotább mű-kezdemény) ehhez képest, és a könyv különben is könyv: más a jelrendszere, mint ezé a mozgóképes, ugra-bugra valamié volt.

És elképzelek kemény társadalomkritikai tévériportot, amelynek fölfedezései mindnyáj úrikra tartoznak, ezért fő műsoridőben sugározzák, és nem dugdossák a szemünk elöl, úgynevezett rétegműsorrá előkelősítve (alázva?), éjjeli baglyok számára.

De elképzelek olyan adásokat is, amelyekben szakértő és értelmes néző vegyest áll elénk, hogy elmondja: látott egy tévéjátékot, egy riportot, egy politikai vitaműsort, s neki ezért meg ezért tetszett (nem tetszett), neki ez meg ez a hozzátennivalója (a sokallnivalója), neki ez meg ez jutott az eszébe (neki semmi sem jutott az eszébe, mert a műsor ötlettelen és gondolattalan volt).

Egyszóval: elképzelem a kritikus és önkritikus televíziót.

Nem valami nagy dolgot képzelek, hiszen – annyira, amennyire – minden úgynevezett tömegkommunikációs fórumunk ilyen: kritikus és önkritikus. Nincsen napilap, heti magazin, folyóirat, rádiócsatorna irodalmi-művészeti kritika nélkül, társadalomkritikai riportázs nélkül, és olvasói-hallgatói visszhangozás – vagyis önkritika – nélkül.

Miért csak a televízió ilyen véleménytelen?

Gyermetegség volna úgy hinnem, hogy a televízió azért ilyen, mert „gyáva”. Mert „fenn” valakik nem engedik, hogy másmilyen legyen. Nem hiszem, hogy a televízió „fenti” dorgálástól vagy „kinti” rosszallásoktól fél, hiszen – kritikusai tapasztalhatják – nincs nála toleránsabb, béketűrőbb – és ezért sebezhetetlenebb! – intézmény az országban. Arra gyanakszom, hogy inkább önmagától fél. A televízió óriáscsecsemőként jött a világra, zavartan toporog a közszemlén, amelyre genetikai csodáiként állítódott: kétmillió-ötmillió-nyolcmillió ember nézi! Tudja, hogy sebezhetetlen, de hátha ő fog sebezni? Hátha elég egy kézmozdulat, egy lépés a hurkás óriás-lábakon, és megvan a jóvátehetetlen baj?

Erre gyanakszom, ezért erre alapítom reményemet. Az óriáscsecsemő egyszer csak elindul. És kétmillió-ötmillió-nyolcmillió ember nézi majd szülői büszkeséggel a genetikai csodát: jár a baba, jár.

Mostan tévéadásokat képzelek el magamnak – miért ne képzelhetném el ezt a látványt is?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8071