Vasemberek

Teljesítményfüggők

Útmutatók önkínzáshoz

Baski Sándor

A filmek sugallatával szemben a természet ma sokkal inkább az extrém erőpróba, mint az önfelfedezés színtere.

Volt idő, amikor egy kontinens átszeléséhez az emberöltő is kevés volt. Ma nincs olyan pontja a Földnek, amelyet ne lehetne pár óra alatt, egy kényelmes székben ülve elérni. A történelem kevésbé fényes pillanataiban a széles tömegek számára a puszta túlélés volt a tét. A ma emberét, ha sikerült a megfelelő helyre születnie, a civilizáció megvédi a legtöbb veszedelemtől. És egyben meg is fosztja a természeti és fizikai létezés izgalmaitól. A kihívásokra, az ösztönös létezés megtapasztalására annak is szüksége van, aki napi 8-12 órát tölt légkondicionált irodákban – sőt neki van rá igazán szüksége; a mamut elől menekülő ősember esténként aligha vágyott még plusz izgalmakra.

A természetbe történő – átvitt és konkrét értelemben vett – visszatérés évszázados ideája ma, amikor a többség városokban nyomorog, népszerűbb, mint valaha. Az ezoterikus és spirituális praktikák mind az organikusabb, harmonikusabb létezés lehetőségével kecsegtetnek – ennek az irányzatnak a csúcsa és egyben mélypontja az úgy nevezett „paleolit táplálkozás” –, de ezek az alapvetően passzív módszerek sokakat nem elégítenek ki. Egyre többen vannak azok, akik a napi rutinból és a mozgásszegény hétköznapokból kemény fizikai kihívások révén próbálnak meg kitörni. A vadvízi evezéstől a hegymászáson át a rituális zarándoklatig terjed a paletta – a közös nevező: a teljesítőképesség határainak felszabadító feszegetése.

LELKI TISZTÍTÓTÚRÁK

Emilio Estevez Vándorútja (2010) volt az első hollywoodi film, amely a Szent Jakab-utat, vagyis az El Camino de Santiagót felfedezte magának, és ezzel jelentősen hozzájárult Európa legismertebb zarándokútjának további népszerűsítéséhez. A történet szerint a Martin Sheen által alakított amerikai orvos az El Camino teljesítése közben elhunyt fia maradványaiért utazik Franciaországba, majd úgy dönt, ő fejezi be azt, amit fia elkezdett. Miközben rója a kilométereket, különböző nemzetiségű és hátterű sorstársakkal találkozik; ami közös bennük, hogy mindannyian határozott céllal vágtak neki az útnak. Van, aki a súlyából szeretne leadni, hogy újra meghódíthassa feleségét, más éppen a házastársa elől menekülne, és van, aki az írói álmait akarja újraéleszteni.

Az író-rendező Estevezt elsősorban az érdekli, hogyan kovácsolódnak közösséggé az alkalmi útitársak; az El Caminóban nála csak annyi a katolikus szellemiség, amennyi a karácsonyban. A zarándokút jelentette fizikai kihívás is inkább csak szimbolikus, nem a teljesítmény számít, hanem a szándék maga. A Coldplay slágerekkel aláfestett, életigenlő Vándorút az önkereső-túrát kellemes és könnyed élménynek láttatja.

Estevez filmje, szándékai ellenére, az El Caminóról szóló beszámolókat erősíti meg. Nyilván akadnak sokan, akiket a mély spirituális meggyőződés sarkall a közel ezer kilométer megtételére, de a többség számára – ahogy Puzsér Róbert írja –”az úgynevezett zarándokút valójában egy gigászi teljesítménytúra, ahol nem szegény és beteg emberek keresnek vigaszt, hanem az unatkozó középosztály tagjai vadásznak élményt trendi és értékes felszereléseikkel. Ami a Caminón elszabadul, az nem a Szent Szellem, legfeljebb az adrenalin. (…) A Szent Jakab-úton menetelő tömegek túrajunkie-k, olyan teljesítményfüggők, akik szabadidejükben nem drogoktól, hanem a megtett kilométerektől állnak be szívesen.”

A fősodorbeli filmek, amelyek a képmutatás helyett a valódi, katartikus megtisztulást szeretnék bemutatni, érthető módon nem erre a kevéssé poétikus aspektusra kíváncsiak. (Buńuel 1969-es szatírája, A tejút még más fénytörésben látatta az El Caminót.) A jórészt megtörtént eseteket feldolgozó spirituális road movie-kban fel sem merül az a gondolat, hogy a főhős nem a megfelelő okokból vállalkozna a nagy kalandra.

A Tracks (2013) és a Vadon (2014) is az elismerés legmelegebb hangján emlékezik meg a főhősök heroikus önsanyargatásáról. A mozi vakmerő kalandorai általában férfiak, ezért is van különös jelentősége, hogy ezekben a filmekben nők indulnak el a magányos utazásra – e nélkül az emancipációs kontextus nélkül talán el sem készül a két produkció. Közülük a Jean-Marc Vallée jegyezte Vadon kompatibilisebb a mai trendekkel, amennyiben a főhős által teljesítendő 4200 kilométeres Pacific Crest Trail – a Caminóhoz hasonlóan – csak ürügy egy alapos önvizsgálatra. A Nick Hornby által jegyzet szkript, amely Cheryl Strayed önéletrajzi könyvét adaptálja, precízen lajstromolja ugyan az átélt fizikai gyötrelmeket, az éhségtől a vérhólyagig, az igazi utazás mégis belül zajlik. A magányos zarándoklat alatt az addigi életét a drogokkal és az önpusztítás egyéb módozataival tönkre tévő Cherylnek bőven van ideje számvetést tartani, az idilli és a kevésbé boldog emlékek újra és újra bevillannak, és az út végén természetesen várja őt a katarzis.

Az ausztrál Tracks annyiban autentikusabb és izgalmasabb történet, hogy főszereplője nem egy felkapott túraútvonal teljesítését célozza meg, hanem járatlan útra indul. 1977-ben, amikor Robyn Davidson nekivágott négy teve és egy kutya társaságában az ausztrál sivatagnak, még nem volt tömegdivat a spirituális indíttatású önkínzás. A Mia Wasikowska által alakított fiatal nőt nem is efféle célok motiválják, nem keres semmire megoldást a sivatagban, egyszerűen azért vállalkozik a kalandra, hogy egyedül lehessen, és folytassa a szintúgy kalandor természetű apja által megkezdett hagyományt. Számára a National Geographic fotósának jelenléte – a magazin támogatta a túrát – eleinte éppen ezért teher. A Vadonnal ellentétben John Curran rendező itt nem a főhős traumáit feltáró flashbackek, hanem a gyönyörűen fényképezett tájképek és a természetben átélt lírai pillanatok köré szervezi a filmet.

Ugyanezt a módszert választotta az Út a vadonba (2007) rendezője, Sean Penn is. Az alaszkai erdőségekbe 22 évesen kivonuló, majd ott éhen haló Christopher McCandless motivációit nem kérdőjelezi meg, sőt megpróbálja az ő szemén keresztül láttatni a világot. McCandless romantikus idealista volt, aki hitt abban, hogy lehet a civilizáció zajából kilépve a természettel harmóniában élni. Két éven át tartó nomád kalandtúrájában tehát – saját nézőpontja szerint – semmi extrém nem volt, Penn filmje mégis a radikális szabadságvágyat ünnepli a személyében.

A magányos főszereplők küzdelmeit nyílt szimpátiával bemutató „teljesítményfilmek” sorából némiképp kilóg a Minden odavan. J.C. Chandor minimalista monokalandfilmjéből nem derül ki, hogy a Robert Redford által alakított férfi miként kerül az óceán közepére, vagy, hogy mi a neve és milyen problémák gyötörhetik. Helyette Chandor a túlélésért folytatott küzdelmét mutatja be hiperrealista részletességgel, és tekintve, hogy Redford maga végezte az összes embert próbáló mutatványt, a Minden odavan a történet kontextusán belül és kívül is fejet hajt az ember lenyűgöző fizikai tűrőképessége és akarata előtt.

BÁTORSÁGPRÓBÁK

A filmek sugallatával szemben a természet ma gyakrabban szolgál teljesítendő pályaként, mint az önfelfedezés színtereként. Az erdőbe már nem túrabottal, hanem quaddal járnak ki a kalandra vágyók, a folyókat raftingolók, a tavakat jet-skisek veszik birtokba, a befagyott jégen Hummerek pörögnek. Egy ilyen, a világot saját játszóterének tekintő adrenalin-junkie volt Aron Ralston is, aki felelőtlenségéért és arroganciájáért a karja elvesztésével fizetett. Danny Boyle adaptációja (127 óra) ugyanakkor – a spirituális teljesítményfilmek hagyományához kapcsolódva – a sziklák közé szorult férfi történetét hasonló számvetésként értelmezi, zárójelbe téve azt a körülményt, hogy a később szupersztárrá és példaképpé vált férfi – egyetlen rossz lépését leszámítva –, semmit sem bánt meg.

Meglehet, a pionírok sem altruista indíttatásból tűzték ki hazájuk zászlóit a meghódított kontinenseken és csúcsokon, de ők még hivatkozhattak magasabb érdekekre – a felfedezés végcélja az egész emberiség épülése volt. Miután majdnem minden fehér folt eltűnt a térképről, a jelen kalandorainak nem maradt más hátra, mint ugyanazokat az útvonalakat gyorsabban, nehezített körülmények közt – védőfelszerelések és oxigénmaszk nélkül, gúzsba kötve – teljesíteni, vagy alternatív ösvényeket keresni. Edmund Hillary és Tenzing Norgay 62 évvel ezelőtti történelmi Csomolungma expedíciója óta a világ tetejének meghódítása a profi hegymászók számára kötelező gyakorlat, a lelkes amatőrök pedig egy nagyobb összeg és egy gyorstalpaló elvégzését követően részesülhetnek a korábban exkluzívnak számító Everest-élményből. Az évente több száz hobbimászót kiszolgáló kereskedelmi expedícióknak köszönhetően a csúcsra vezető utat ma már a szerencsétlenül járt elődök holttestei mellett szeméthegyek és üres oxigénpalackok szegélyezik, a forgalmasabb átjáróknál pedig alkalmanként nagyobb sorok torlódnak fel, mint a szupermarketek kasszáinál a szombat esti csúcsidőben. Az Everest-turisták biztonságáról eközben milliós felszerelések és a fogyóeszköznek számító sherpák gondoskodnak, akik a kliensek hátizsákjai mellett olykor még egy kávéfőző gépet is felcipelnek a hátukon.

Az emberi kitartást ünneplő hegymászófilmek ezekről a visszás jelenségekről többnyire hallgatnak. Az 1996-os, nyolc ember életét követelő Mount Everest-katasztrófáról készült első feldolgozás (Halál a Himaláján, 1997), még próbált kritikusabb hangot megütni, és a két, rivális kereskedelmi expedíció vezetőjét szembeállította egymással. A tévéfilm az új-zélandi Rob Hallt felelős vezetőnek láttatja, aki mindent megtesz kliensei biztonságáért, míg az amerikai Scott Fischer arrogáns viselkedésével kivívja maga ellen a sorsot. Baltasar Kormákur friss adaptációja (Everest, 2015) már nem keres felelősöket, a Jake Gyllenhaal alakította, bohém fenegyerekként viselkedő Fischer ugyan nála is kilóg a sorból, valódi ellentét még sincs a két vezető között; amikor lecsap a vihar, mindketten megpróbálnak hősiesen helytállni.

Kormákur az expedícióra befizető élményturistákat sem állítja pellengérre, amiért a betevő adrenalin utáni hajszában magukra hagyták szeretteiket. A csapattal együtt mászó újságíró még az alaptáborban nekik szegezi a hegymászófilmek örök kérdését – miért teszik kockára az életüket? –, az izlandi rendező pedig elfogadja a válaszokat, sőt tiszteletre és elismerésre méltónak láttatja a szereplők megszállottságát. Ha haláluk nem is hősies, az a bátorság, amellyel szembenéznek a véggel, minimum imponáló – legalábbis a rendező olvasatában. A stáblista lepergése után a néző talán nem rohan azonnal az utazási irodába, hogy jegyet váltson Nepálba, de nem is érezheti úgy, hogy szánalomra méltó holdkórosok értelmetlen tragédiáját látta.

EMBER VS VADON

A modern ember természettel ápolt viszonyát Bear Grylls munkásságánál ma nem illusztrálja jobban semmi. A SAS (Különleges Légi Szolgálat) egykori tartalékosa komoly karriert épített ki magának mint televíziós megélhetési túlélő. Leszerelését követően főállásban hajszolta az extrém rekordokat, a legfiatalabb britként hódította meg a Csomolungmát, később elsőként repült át felette motoros ernyővel, ugyancsak elsőként hajózta át az észak-atlanti óceánt egy felfújható csónakban, 2005 júniusában pedig 8000 méter magasban, tengerész egyenruhában fogyasztotta el háromfogásos ebédjét egy hőlégballon aljára erősített asztalon. Korunk hőse ezután televíziós showműsorokban kezdte népszerűségét kamatoztatni, kihasználva hosszú évek gondos munkájával felépített vasember-imidzsét.

A túlélés törvényeiben (Born Survivor: Bear Grylls / Man VS. Wild) Grylls-t minden epizódban a világ egy-egy, emberi létezésre kevéssé alkalmas helyén dobták le, ahol személyesen mutatta be a különféle túlélő-praktikákat. A hét szezont megért széria során láthattuk őt erdőtűzön átfutni, kígyóbőrből vizeletet inni, gusztustalan rovarokat majszolni és elhullott birkatetemeket hálózsákként használni.

Elmondása szerint Grylls célja az, hogy visszavezesse a modern világban elkényelmesedett és identitásválságba került férfiakat az igazi maszkulinitáshoz. A férfit régen a találékonysága, az esze, a bátorsága és a lándzsáját együtt tette Férfivé, a technológiának köszönhetően viszont az évezredek alatt elsajátított készségeinknek már csak a töredékét használjuk. Grylls arra keresi a választ, hogy a civilizációs mankóitól megfosztott ember fel tudja-e még éleszteni ezeket az elnyomott ösztönöket, vagy azok alig pár generáció alatt teljesen kivesztek belőle.

Mindez persze csak porhintés. Showműsoraival és túlélési trükköket, illetve recepteket tartalmazó könyveivel Grylls valójában a maszkulin fantáziákat szolgálja ki. Manapság meglehetősen ritkán kerülünk olyan helyzetbe, amikor már csak az elefánttrágyából kinyert folyadékkal tudjuk csillapítani szomjunkat, Grylls tanácsainak ennélfogva praktikus hasznuk nincs. A nagy Televíziós Túlélő extrém produkcióit nézve, intelmeit hallgatva ellenben úgy érezhetjük, hogy akár mi magunk is képesek lennénk visszatalálni romlatlan ösztön-énünkhöz. Ebbe a vágyképbe még az sem rondított bele, amikor kiderült, hogy Grylls néhány mutatványa csak annyira volt valóságos, mint David Copperfield trükkjei – aligha meglepő, hogy a természeti létezés illúziójával házaló példakép maga is a szimulákrum része.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/10 24-26. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12420

Cikk értékelése:

szavazat: 214 átlag: 5.51