KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/november
KUBRICK
• Békés Márton: Renitensek A lázadás inflációja
• Simonyi Balázs: Lolita fotelje Kubrick Párizsban
• Hubai Gergely: Strauss az űrben A Kubrick-kotta
FEKETE AMERIKA
• Boros Gábor: Forradalom családi vállalkozásban Melvin és Mario Van Peebles
• Géczi Zoltán: Gyászbeszéd egy virgonc halott sírja felett Kortárs blaxploitation cinema
LATIN MOZI: ARGENTÍNA
• Lénárt András: A Harmadik Film országa A mai argentin mozi
• Ardai Zoltán: Nagy lófrálás délelőtt Cortázar–Antonioni
• Sepsi László: A bűn diktatúrája Argentin bűnügyi filmek
BUDAPEST NOIR
• Kolozsi László: Pesten lehetett este korzózni Beszélgetés Kondor Vilmossal
• Schubert Gusztáv: Bűnös Budapest? Noir Posthumus
RÉMREMAKE
• Varga Zoltán: Ne szemétkedj az eredetivel! Rémremake-ek
• Varró Attila: Vérfrissítés
TATSUMI
• Bayer Antal: A manga felnőttkora Yoshihiro Tatsumi
• Teszár Dávid: Condition humaine Tatsumi
FILMZENE
• Képes Gábor: A borzongás húrjai Riz Ortolani és kortársai
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Csak gépelés Kathryn Stockett: A segítség
• Tüske Zsuzsanna: Fehér fajansz A segítség
• Tüske Zsuzsanna: Fehér fajansz A segítség
KRITIKA
• Kovács Kata: Botlások négy negyedben A halálba táncoltatott leány
• Kovács Kata: Kultúrturizmus Éjfélkor Párizsban
MOZI
• Vajda Judit: Apró kis hazugságok
• Schubert Gusztáv: Kaland
• Kolozsi László: Tengerre, franciák!
• Kovács Marcell: Álmok otthona
• Forgács Nóra Kinga: Tomboy
• Baski Sándor: Az adósság
• Sepsi László: Santiago '73
• Pálos Máté: Room 304
KRITIKA
• Kovács Kata: Egy nap
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: Finánc a pácban
• Roboz Gábor: Testcsere
• Varró Attila: Delfines kaland
DVD
• Pápai Zsolt: Aranypolgár
KRITIKA
• Varga Zoltán: Gyilkossághoz öltözve; Halál a hídon
DVD
• Bata Norbert: Bombasiker
• Kardulesz Rita: Éjszakai nap
• Vincze Árpád: Temple Grandin
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tatsumi

Yoshihiro Tatsumi

A manga felnőttkora

Bayer Antal

A manga kisiskolás fiúknak szánt felhőtlen szórakozásból Tatsumi képregényei révén lett az élet sötét oldalát is megidéző felnőtt műfaj.

Kevés olyan alkotó létezik, akinek a nevéhez konkrétan köthetõ egy stílus vagy mozgalom létrehozása. Közéjük tartozik az 1935-ben Oszakában született Yoshihiro Tatsumi, a gekiga, avagy a „felnõtt” mangának tekinthetõ „drámai képek” kifejezés megalkotója. De mihez képest is hozott újat Tatsumi?

A manga szót „céltalan, szórakozott rajz, firkálás” értelemben Katsushika Hokusai mester (1760–1849) alkalmazta 1814-tõl megjelent vázlatfüzeteire. A kifejezés fokozatosan elterjedt, és a század végére gyakorlatilag a mi „karikatúra” szavunkhoz hasonló tartalmat hordozott. Ekkoriban a Jiji Shimpo címû napilap vasárnapi mellékletének a Jiji Manga nevet adta, itt jelentek meg elõször képregények. Eleinte amerikai átvételek, majd a lap az angol nyelvû Box of Curios magazintól átszerzõdött Rakuten Kitazawa (1876–1955) által készített comic strip-szerû, elsõ valódi japán képregényeket közölte. Ezt követõen azonosult a manga szó a képregénnyel.

A jelentésváltozást Osamu Tezuka (1928–1989) munkássága teljesítette be – az õ történetei óta beszélünk „story mangáról”. Tezuka gyerekkorában nagy rajongója volt Kitazawának, ám a modern manga és anime megteremtéséhez az ihletet az amerikai megszállás alatt megismert Walt Disney rajzfilmjeibõl vette. Bár a manga szórakoztató jellege megmaradt, Tezuka didaktikus szándékkal, morális állásfoglalásként készítette munkáit (ahogy egyébként eredetileg maga Disney is). A manga villámgyorsan hódított, Tezuka országos hírnévre tett szert, rövidesen a „manga isteneként” kezdték tisztelni.

Az 1935-ben született Tatsumi kiskorától kezdve falta a mangákat, és hamarosan õ maga is rajzolni kezdett, munkáit pedig beküldözgette szerkesztõségeknek. Alig 14 évesen már volt publikált képregénye. Felfigyeltek rá, és egy újságíró riportot akart készíteni vele, mint a kiadó legfiatalabb munkatársával. A beszélgetés közben kiderült, hogy Tatsumi Tezukát tartja példaképének, mire a riporter felajánlotta, hogy bemutatja neki. Miután kiderült, hogy igen közel laknak egymáshoz Osakában, Tatsumi többször is felkereste a mestert otthonában, és az õ tanácsára kezdett el hosszabb képregényeket is készíteni, ellentétben az akkoriban szokásos, maximum 8 oldalas történetekkel.

Ebben az idõben a háború után elszegényedett Japánban papírhiány volt, a képregényeket kölcsönzõboltok számára készítettek, ahol a gyerekek óradíj fejében olvashatták a lapokat és köteteket. A mangák növekvõ népszerûsége miatt bõven jutott munka pályakezdõknek is. Noha Tatsumi hamar rájött, hogy õ más jellegû történeteket szeretne rajzolni, mint Tezuka és a többi akkoriban népszerû alkotó, kitartott a pályán. Alig 16 évesen már önálló kötete volt, és idõvel asszisztenseket is tudott alkalmazni.

1957-ben Tatsumi eljutott odáig, hogy megfogalmazza: õ nem csak általános iskolásoknak szóló képregényeket akar készíteni, hanem egészen másmilyeneket. Nem érdeklik a fantázia szülte világok, nem csak olyasmit akar mesélni, aminek vidám és jó a vége, és az állásfoglalást is inkább a befogadóra bízná. Ezért a manga szó helyett a gekiga, avagy drámai képek nevet kezdte használni saját munkáira, annak a kifejezésére, hogy õ a valódi életrõl szól, annak sötét oldalát sem rejtve el. Õ volt az elsõ, aki gyilkosságot ábrázolt japán képregényben. Ekkoriban azonban több társadalmi szervezet felemelte a szavát a gyermekek védelmében, és elkezdték cenzúráztatni a mangákat a kölcsönzõkkel.

Tatsumi és hat hasonlóan gondolkodó társa erre létrehozta a Gekiga Kobo alkotómûhelyt. Közös levelet intéztek a mangaforgalmazókhoz, és arra kérték õket, hogy az általuk készített képregényeket ne sorolják be a többi közé a boltokban. A levél eljutott az akkor már Tokióban élõ és pályája csúcsán járó Tezukához is, aki erõsen helytelenítette ezt az irányzatot. Tatsumi csalódott, úgy érezte, nem tud megfelelni annak, akit a mesterének tekint, ezért inkább kerülte a találkozásokat, és csak jóval késõbb volt képes újra megkeresni Tezukát.

A mûhely együttmûködése nem tartott sokáig, mert kiderült, hogy a csapat tagjainak erõsen eltérnek a nézeteik a „felnõttségrõl”. Masaki Sato például az erotikus manga felé fordult, míg Masahiko Matsumoto a humoros felfogáshoz vonzódott. Tatsumi ezzel szemben ragaszkodott az életképekhez, Takao Saito pedig – a kultikus, mai napig futó Golgo 13 szerzõje – a keményebb akciót részesítette elõnyben.

Idõközben a gazdasági fellendülésnek köszönhetõen a kölcsönzõi hálózat megszûnt, és megjelentek a ma is milliós példányszámban eladott, „telefonkönyv” méretû antológiák, mint a Weekly Shonen Magazine és a Weekly Shonen Sunday, amelyet a két legnagyobb könyvkiadó, a Kódansa és a Sógakkan adott ki. A nagy magazinalapítási láz közepette jött létre 1964-ben az alternatív mangákat befogadó Garo antológia. Az induláskor havonta 8 ezer példányban, 130 oldalon megjelenõ magazin alapítói nagy tisztelõi voltak Tatsuminak, aki maga is hamarosan csatlakozott a szerzõgárdához, és az 1960-as években itt születtek meg legfontosabb munkái.

Tatsumit ebben az idõszakban elsõsorban a második világháború társadalmi következményei érdekelték. Fõszereplõi többnyire középkorú férfiak, akikben a háború elveszítése súlyos lelki törést okozott. Nem tudják feldolgozni, hogy az alsóbbrendûnek tartott nyugatiak legyõzték a verhetetlennek tartott császári hadsereget. Életük céltalanná vált, minden támpontjukat elveszítették, impotensek lettek, nem lelik örömüket sem otthon, sem munkájukban, s a növekvõ stressz hatására kitörésük gyakran vezet tragikus következményekhez. Tatsumi csupa olyan traumát dolgozott fel, amelyekkel a korabeli japán társadalom nagyon nehezen nézett szembe a gyorsan modernizálódó országban.

Persze Tatsumi nem csak a Garónak dolgozott, hanem számos más magazinnak is. A csúcson egyszerre öt lapban futottak sorozatai, hét asszisztense volt és egy hét alatt 120 oldalt kellett legyártania. Ám ezt a munkastílust Tatsumi nem tudta igazán sem megszokni, sem megkedvelni, és apránként leépítette a csapatát, jó húsz éve már egyedül dolgozik.

Amikor az 1970-es évek vége felé nyugaton elkezdték felfedezni a japán kincsesbányát, Tatsumi az elsõk között volt, akire felfigyeltek. Az 1978 és 1981 között hat számot megért Le cri qui tue, Svájcban kiadott francia nyelvû antológiában Tezukával és Saitóval együtt szerepelt. 1982-ben Tezukával együtt meghívták Angoulême-be, a legnagyobb európai képregényfesztiválra. Tezukát némileg zavarta ugyan, hogy az õ mangáit is a gekiga felirat alatt állítják ki, de rövidesen változtatott a nézetein, és õ maga is a komolyabb témák felé fordult. Kiemelkedik ezek közül a Buddha életének szentelt ciklusa és fõleg az Adorofu ni cugu, vagy ahogy nyugaton ismerik, a Három Adolf. Tezuka szemléletváltása jelképesnek is tekinthetõ: az õt követõ alkotók gyorsan asszimilálták mindazt, amit Tatsumiék korukat messze megelõzve igyekeztek megvalósítani. Ezt a folyamatot jelezte a Garo magazin sorsa is. A csúcspontot 1971-ben érte el, 80 ezres példányszámmal, ám jó tíz év múlva visszaesett 20 ezerre, és lassú halált halt. Az egyik korábbi szerkesztõje által alapított AX a gekiga szellemének továbbvitelét tekinti, bár maga a szó gyakorlatilag teljesen eltûnt a közhasználatból.

Noha a gekiga mint stílus vagy témaválasztás fokozatosan beolvadt a mangába, Tatsumi és a hozzá hasonló alternatív szerzõk sosem váltak igazán népszerûvé Japánban. A jóval nyitottabb francia nyelvû piacon azonban az 1980-as évek óta nagy tiszteletnek örvend, ott folyamatosan jelennek meg munkái. Hasonló a helyzet Spanyolországban is. Amerikába valamivel lassabban jutott el a híre, bár 1987-ben már ott is megjelent kötete.

A legnagyobb elismerések ideje idõsebb korában érte el Tatsumit: 2005-ben az angoulême-i nemzetközi képregényfesztiválon, 2006-ban a San Diegó-i Comic-Con Internationalen ünnepelték díszvendégként, miután a kanadai Drawn & Quarterly gondozásában elindult életmûsorozatának a kiadása. Tatsumi meghatódottan köszönte meg a fogadtatást, amelyhez hasonlót hazájában sosem tapasztalt meg, hiszen a nagyközönség számára szinte ismeretlen. Az élet sodrában (Gekiga hyōryū //A Drifting Life) címû, monumentális önéletrajzi mangáján, amely alapul szolgált a most bemutatott film kerettörténetéhez, közel tizenkét éven át dolgozott. A sors sajátos fordulata, hogy a 2008-ban megjelent dupla kötet elnyerte az év legjobb mangájának odaítélt Tezuka-díjat.

Tatsumi a nyolcvanhoz közeledve is igen aktív, idén jelent meg legújabb, 250 oldalas kötete, és szeretné elkészíteni önéletrajza folytatását is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/11 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10847