Hiroshima árnyai

Hiroshima: A Manhattan-terv

Lidércfény

Andorka György

A Manhattan-terv tudósai a béke zálogát látták az atombombában, az apokaliptikus atomháború veszélyére akkor még egyikük sem gondolt.

Ha a részecskefizika történetének arkhimédészi anekdotáját keressük, az utókor számára könnyen felidézhető, mindent megváltoztató heuréka-pillanatot, az minden bizonnyal Szilárd Leó esete a láncreakcióval: 1933-ban egy borús londoni délutánon, a fáma szerint a zebrán átsétálva hasított bele a felismerés, és mire a lámpa pirosra váltott, a rögeszme nem tágított többet: hogyan nyerjünk két szabad neutront egy ütközésből... Nem véletlen, hogy maga Richard Rhodes is ezzel a képpel nyitja a témában megkerülhetetlen alapműnek számító, gigászi monográfiáját. Akár a politikában, a tudományban is vonzódunk a nagy emberek elbeszéléséhez, a bizsergető érzéshez, ha ujjunkat a mágikus pillanatra tehetjük: ”Itt fordult ki a világ a sarkaiból.”

„Azért ne kenjék rám az egészet” – vonja le a tanulságot az Einsteint játszó színész velős történeti előadása után az 1947-es The Beginning or the End című film egyik jelenetében. Persze, ha nem Szilárdnak, akkor rövid időn belül valaki másnak kattan be a nagy ötlet – az események ekkoriban legalább olyan sebesen pörögtek a fizikában, akár a világpolitika színpadán. Ironikus módon Szilárd a magfizikai kutatásokban a kezdetek kezdetén, még félig-meddig kívülállóként, az emberiség jövőjének kulcsát látta: egy baráti beszélgetés nyomán szöget ütött fejébe a gondolat, hogy az atomokban rejlő energia talán a csillagközi utazást lehetővé tévő hajtóerővel kecsegtet, a naprendszeren túli világ felfedezése pedig a freudi szublimációhoz hasonló pótcselekvést kínálhat az elátkozott hajlamait vérontások örök körforgásában kiélő faj számára. Néhányan azonban már a gyerekcipőben járó radioaktív kutatások idején is elgondolkoztak sötétebb forgatókönyveken – H. G. Wells az 1914-es A fölszabadult világban (amit később mellesleg maga Szilárd is olvasott) profetikus módon éppen 1933-ra tette a magenergia hasznosításának felfedezését, és 1956-ra egy atomfegyverekkel vívott háború kitörését. A neutron-láncreakció felfedezése után pedig a valóság öles léptekkel közelített a fikcióhoz: egy 1939-ben kelt, Einstein által szignózott, ám Szilárd, Teller és Wigner által fogalmazott, Rooseveltnek címzett levél a német atomprogram veszélyére figyelmeztetve már célirányos katonai kutatások megkezdését sürgette. Igaz, a szövegben ekkor még megjegyzik, ”...egy ilyen bomba minden bizonnyal túl nehéz lenne, hogy a levegőben szállítsák.”

*

Kevesebb, mint hat évet kell előreugranunk az időben 1945 nyaráig, ha látni akarjuk, amint hivatalosan nem létező kísérleti telepeken folytatott két évnyi megfeszített munka után felkerül a pont az i-re, és a villamos-dilemmaként ismert probléma par excellence empirikus próbájaként Washingtonban szivarfüst mellett pecsételődik meg japán civilek százezreinek sorsa. Akkoriban persze még nem használták volna a fenti kifejezést – Philippa Foot csupán a hatvanas években publikálta híressé vált gondolatkísérletét, amelyben a kérdés az: átállítanánk-e a váltót egy elszabadult villamos-szerelvény előtt, amely öt pályamunkás felé rohan, megölve ezzel egyetlen embert, aki a másik vágányon dolgozik? Ezt valószínűleg sokunk megtenné; a később mások által felvetett ”nehezített” verzióban azonban éppenséggel le kell löknünk egy épp arra járó kövér fickót a szerelvény útvonalát keresztező híd tetejéről a sínekre. Az 1952-es Above and Beyond-ban a hiroshimai bombát ledobó pilótával a projektbe való bevonása előtt eljátszatják az hipotetikus szituációt: ha megnyomja a képzeletbeli gombot, félmillió amerikai életet ment meg, cserébe egy szempillantás alatt végezni fog százezer másikkal. Bár a tisztán utilitarista érvelés nem lát különbséget, ez az a pont, ahol intuíció alapján a többségünk nemet mond, és ahol elválik például az Enigma feltörése, majd a kinyert információk részleges visszatartása egy 15 kilotonnás bomba útnak engedésétől. Az egész filozófiai eszmefuttatásnak ráadásul csak akkor van értelme, ha elfogadjuk a köztudatban meggyökeresedett, bár erősen vitatott vélekedést, mely szerint számításba véve a japán és az amerikai oldalt, civileket és frontkatonákat egyaránt, az atomtámadás a kapituláció gyors kikényszerítésével akár milliós, de legalábbis százezernyi potenciális áldozatot mentett meg a maga borzalmas módján; továbbá, ha nagyvonalúan megfeledkezünk a háttérben húzódó valós politikai motivációk összetett szövedékéről – arról, hogy a szovjeteknek szóló, hosszabb távú geopolitikai célokat szem előtt tartó demonstráció lett volna az elsődleges indíték, vagy ami még rosszabb: egyszerűen számlát kellett adni kétmilliárd dollár elköltéséről. A Manhattan-projektet levezénylő Leslie Groves tábornok szerint nem arról volt szó, hogy Truman kiadta volna a parancsot a bomba bevetésére – inkább csak nem gördített akadályt a rég mozgásba lendült, alig megállítható gépezet elé.

*

Az 1945 július 16-i Trinity-teszt három, 35 mm-es felvevőjének anyagát szemlélve az embert még az alacsony felbontású internetes videón is megbabonázza a látvány – a Sas talajt éréséhez hasonlóan csak a közhely konstatálására futja, hogy a hajnali derengést bevilágító robbanással valóban új korszak virradt ránk. Az új-mexikói senkiföldjén még csak a kiválasztottak voltak jelen, de pár hétre rá a bombázások híre bejárta a világot. Truman augusztus 6-i beszédében ”a szervezett tudománynak a történelemben valaha elért legnagyobb eredményét” emlegette. Hiroshima borzalmas közelképeire ekkor még senki sem gondolhatott.

Az amerikai stúdiók versenyfutásba kezdtek az atombombáról szóló film elkészítéséért – a licitkört végül az MGM nyerte, lekenyerezve többek között a Paramount számára Top Secret címmel hasonló filmtervet előkészítő, majd leállító Hal Wallis producert. Az azóta többé-kevésbé feledésbe merült The Beginning or the End a kevés amerikai között is kuriózumértékű darab, az egyetlen film a Manhattan-tervről, amely még a hidegháborút megelőzően készült el, azelőtt, hogy bárki más atomfegyverrel rendelkezett volna az USA-n kívül. Még a hiroshimai évforduló előtt megkezdték a film forgatását, amelyet dokudráma és fikció ötvözeteként képzeltek el: egyfelől didaktikus narrációval kísérve halad végig a program kulcsfontosságú eseményein – Groves ipari szervezőmunkája, az 1942-es sikeres láncreakció Chicagóban, a Los Alamos-i tesztek, végül az Enola Gay bevetése –, miközben két szimpatikus, fiktív főszereplő (a fiatal fizikus Cochran és a hadsereg megfigyelőjeként részt vevő Nixon ezredes) valamint a kötelezően hozzáadott romantikus szál próbálja a művet közönségbarátabbá tenni.

Az emberiség ugyan új kor küszöbére lépett, de a filmiparban és a politikában az örök mechanizmusok működtek: az egymásnak feszülő érdekek és a rengeteg módosítás végül zavaros, felejthető darabot eredményezett, és a film a kezdetekben közreműködő atomtudósok által felvázolt – többek között Hiroshima romjain megégett testeket ábrázoló – pacifista kiáltvány eredeti koncepciójához képest végül sokkal inkább tudományos és katonai sikertörténetté alakult. Cochran kétségeket artikuláló, idealista figurája ugyan egyes pontokon a tudósok lelkiismereteként szólal fel, az alkotók azonban mindeközben a valóságtól meglehetősen elrugaszkodott fikciós elemekkel igyekeztek elvenni a morális dilemmák élét. A legvadabb ezek közül, hogy eredetileg nem csak a német, de még a képzeletbeli japán atomprojekt fenyegetését is felhasználták volna a narratívában: a legelső változatban Niels Bohr hozza a hírt Oppenheimernek, hogy a nácik atomtudósokat küldenek a szövetségeseikhez (Bohr végül nem adta hozzájárulását, és ki kellett írni a sztoriból); a következő átírásnál ”Dr. Schmidt”, egy fiktív német tudós érkezik tengeralattjáróval Tokióba, majd onnan egy hiroshimai(!) laborba, egy másik jelenetben pedig a Grovest játszó Brian Donlevy közli Trumannal, ha sokáig késlekednek, a japánok saját atomfegyvereikkel állíthatják meg az inváziót. Utóbbira már Groves is felvonta a szemöldökét, végül pedig az egész szál kikerült a filmből. Azonban így is számos, a valóságot szabadon kezelő momentum rombolja az összképet: a sikeres chicagói kísérlet után kvéker tudósok csoportja lelkiismereti okokból lelécel, de csak hogy Fermi elszavalhassa a propaganda-üzenetet Cochran felé: ”néha nagyobb bátorságra vall maradni, mint menni”; egy utólag forgatott jelenet azt hangsúlyozza, hogy Truman álmatlan éjszakák hosszú sora után hozta meg a döntését; végül az akár felháborítónak is nevezhető torzítás, nevezetesen, hogy a bombázás előtt tíz nappal kezdődően folyamatosan röpcédulákkal tájékoztatták a lakosságot – utóbbi nem más, mint egyszerű hazugság.  

Az MGM láthatóan meg volt győződve róla, hogy a projekttel történelmet ír, lásd a nyitójelenetet, amelyben a főszereplők a vásznon látott filmet mint a 25. századnak címzett, időkapszulába zárt alkotást ássák el, vagy a furcsa előzetest, amelyben egy filmszínház előcsarnokában a tesztvetítésről távozó közönség tagjai (persze instruált statiszták) az alákérdező riporternek szolgaian mondják fel a reakciókat (”a legfontosabb mozgókép, amit valaha láttam” és hasonlók). A jegypénztáraknál azonban bukás következett, a langyos kritikákat kapó bemutató egész egyszerűen nem sok vizet zavart. Szilárd Leó később úgy nyilatkozott, ha a tudósok bűne az volt, hogy megépítették a bombát, a büntetésük minden bizonnyal az, hogy végig kellett nézniük az elkészült filmet.

*

Miután pár éven belül az első szovjet bomba is megépült, majd az ”A-bombák” helyét az ötvenes évek közepére mindkét oldalon átvették a sokszoros hatóerejű termonukleáris robbanófejek, a féktelen fegyverkezési verseny árnyékában a világ fokozatosan ráeszmélt, miféle szellem szabadult ki a palackból. Az egész civilizációt elsöprő háború réme beszivárgott a tömegkultúrába, de a poszt-apokaliptikus túlélőfilmek (A parton), a mutáns szörnyek ciklusa (Pánik New Yorkban, Ők!), és a kubai rakétaválság nyomán hasonló forgatókönyvekkel eljátszó alkotások (Bombabiztos, Dr. Strangelove) mellett az ”ősbűn” Hollywood számára a továbbiakban többé-kevésbé kényelmetlen tabutéma maradt. Míg a japán film folyamatosan fajsúlyos alkotásokban dolgozta és dolgozza fel a nemzeti tragédiát, a The Beginning or the End-del együtt a mai napig mindössze három hollywoodi nagyjátékfilm készült, ami szorosan a Manhattan-terv és/vagy a hiroshimai bombázás köré építi a cselekményét (a tévéfilmek összeszámolásához is elég egyik kezünk). Ezek ráadásul, amennyiben fel is vetnek morális kérdéseket – más-más mértékben és érvényességgel –, jellemzően a bomba létrehozására és bevetésére mint ketyegő óra mellett véghezvitt nagy vállalkozásra, valamint a résztvevők személyes áldozataira koncentrálnak.

„Szerelmi történet a milliárd dolláros titok mögött” – hirdette a következő film, az Above and Beyond (1952) előzetese, amely az Enola Gay parancsnokát, Paul Tibbetset léptette elő főszereplővé, és melynek készítésébe Tibbets és a hadsereg közvetlenül is be lett vonva. Ne feledjük, ekkor már mélyen a McCarthy-érában, a koreai háború kellős közepén járunk – a megváltozott légkör pedig tapintható a film még óvatosabb hangvételén. Itt már nem fértek el a szereplők között a tudósok, és a The Beginning…-et még jellemző minimális ambivalencia sem: Tibbets súlyos pszichés és erkölcsi terhet magára vállaló hazafi, áldozatának szükségessége és eredménye azonban végső soron egy percig sem kérdőjeleződik meg. Miután vállalkozik rá, hogy az atombombák szállítására átalakítandó B-29-esekkel folytatott tesztek és a majdani támadás vezetője legyen, Tibbets nehéz döntést hoz, és hátrahagyja családját – felesége azonban később, újdonsült gyermekük születése után mégis követi a támaszpontra. A hétpecsétes katonai titkot őrző, hatalmas nyomás alatt lévő pilóta és a magára utalt asszony között persze egyre nő a feszültség, mígnem egy veszekedést követően ismét elválnak egymástól. Azonban eljön a bevetés napja, és Tibbets végül Tinian szigetéről a levegőbe emelkedve megcselekszi, amit megkövetel a haza és a kötelességtudat: a visszatérő egységet ünneplik, és a fináléban a megtépázott család újraegyesül. A történetet az elejétől fogva a feleség belső narrációja kíséri, a katonai epizódokat is egy-egy pillanatra a hátországban maradtak szépia tónusú szűrőjén keresztül, álomszerűen távolinak láttatva, alig leplezve az eredetileg a légierő moráljavító filmjeként elképzelt darab propagandisztikus törekvéseit. Mindezek fényében értékelendő az a kijelentés, hogy a film csöppet sem rossz háborús dráma, a korabeli kritikák által is dicsért alakításokkal és érzelmi töltettel.

A Reagan-korszak az atom-tematika felé újult érdeklődéssel forduló zsánerfilmjeit és nyomasztó nukleáris-holocaust drámáit (Másnap, Testamentum) megelőzően elkészült többek között az Above and Beyond televíziós remake-je is Enola Gay: The Men, the Mission, the Atomic Bomb címmel (1980), Tibbets szerepében az akkor már Dallas-sztár Patrick Duffy-val, amely azonban elődjéhez hasonlóan hazafias hangvételben fogant, és nem sokat tett hozzá a hivatalos narratívához. (”A bomba békét hozott, de csak rajtunk múlik, hogy fenntartjuk-e a békét” – foglalja össze a film zárómondata.) Az évtized végén nem várt fordulat történt, a pattanásig feszült korai évek után a leszerelési tárgyalások végül eredményre vezettek, a gorbacsovi reformokkal és az 1987-es INF szerződés tető alá hozásával a hidegháború gyakorlatilag lecsengett. Ebben a visszatekintésre és revízióra egyaránt alkalmat adó átmeneti érában készült el a Roland Joffé rendezte 1989-es Fat Man és Little Boy (amely jelen állás szerint Hollywood utolsó megszólalását jelenti a témában), valamint az azonos évben bemutatott Emmy-díjas tévéfilm, A nap (Day One), amelyek, többek között az időközben nyilvánosságra került anyagokra is támaszkodva, már árnyaltabb módon próbálták feldolgozni a történetet és feltérképezni a bomba ledobásához vezető döntések sorozatát.

A két film egyaránt a Manhattan-terv katonai és tudományos vezetői, Leslie Groves tábornok és Robert Oppenheimer közötti dinamikát állítják a középpontba, mintegy a projekt mögötti Mefisztó-Faust párosként ábrázolva őket. Groves egyszerű gondolkodású hazafi, aki úgy gondolja, a bombával megszerezhetik ”a legnagyobb botot a játszótéren”; a tesztrobbantás közeledtével, amikor már nyílt titok, hogy a japánok puhatolóznak a megadást illetően, Groves ambíciója, hogy tálcán nyújthassa át az országot, invázió, egyezkedések nélkül. A Fat Man és Little Boy-ban (a cím egyébiránt nem a két főszereplőre, hanem a Nagasakira ledobott ”implóziós”, valamint az ”ágyús” megoldású, karcsúbb hiroshimai bombára utal) a film saját ívét tekintve némileg elliptikus, hogy a németek kapitulációja után súlyos kétségekkel teli, mindaddig csak egy áldozatokkal nem járó demonstráció ötletét támogató Oppenheimer végül is miért áll Washingtonban Groves mellé. Úgy tűnik, ahogyan Groves számára fokozatosan rögeszmévé válik a projekt, Oppenheimer tudós-énje hasonlóképpen bizarr vágyat érez, hogy elvigye több éves munkáját a konklúzióig. A nap, melyben az Oppenheimerre fizikailag is nagyban hasonló David Strathairn meggyőző alakításával mellesleg lejátssza a mozifilmben szereplő Dwight Schultzot, egy hajszálnyival sötétebb képet fest a tudósról – még annak a csupán 1985-ben napvilágra került információnak is szentel egy epizódot, mely szerint Oppenheimer és Fermi félmillió civil radioaktív megmérgezésének módszerén is gondolkoztak a bombával folytatott kísérletek alternatívájaként.

Míg a pacifista retorikát a Fat Man-ben a The Beginning or the End Cochranjához hasonlóan több valós figurából összegyúrt (és a film végén hasonlóképpen sugárfertőzést szenvedő) fiatal tudós, Merryman karaktere, illetve barátja, az orvos Schoenfield képviseli, akik a Szilárd által kezdeményezett petíció támogatására igyekeznek rávenni Oppenheimert, A nap-ban ugyanezt a funkciót magának Szilárdnak a sztoriban nagyobb hangsúlyt kapó figurája tölti be. A dokudráma-hagyományokat követő, leginkább zárt térben zajló kulcsjelenetekre felfűzött film a Fat Man...-nek a hollywoodi dramaturgia oltárán számos áldozatot hozó narratívájához képest átfogóbb és pontosabb képet nyújt, az előzményektől kezdve (a Berlinből az utolsó vonattal távozó Szilárd és a piros lámpás anekdota vezeti fel a filmet), a washingtoni politikai sakkjátszmák részletesebb kibontásán át egészen a bomba ledobása utáni reakciókig – az epilógusban még egy rövid jelenet is látható, ahol a döbbent tudósok szembesülnek a hiroshimai és nagasaki-i pusztítás felvételeivel. Összességében talán ez a szűk két és fél órás játékidejű, az 1980-as Oppenheimer című BBC-minisorozatból egyébiránt sokat merítő film jutott az USA-ban készült alkotások közül a legközelebb ahhoz, hogy objektív tablót adjon az eseménysorozat amerikai oldaláról.

*

A fent említett villamos-dilemmának létezik egy további variációja is: az ártatlanokra a szerelvényt szándékosan rászabadító ”kövér gonosztevő” esete. Megkönnyíti a döntést? A Pearl Harbor elleni orvtámadás után az amerikai lakosság japánokkal szembeni kollektív gyűlölete a történelem során példátlan, még a németekre irányulóval sem összehasonlítható mértéket öltött. Ha az ellenfél emberi attribútumaitól megfosztott ”sárga majom”, akkor a humanizmusra apelláló petíciókat értelmiségi nyafogás pecsétjével logikusan széfbe zárják, akár A nap Groves tábornoka; nem okoz meglepetést az sem, hogy 1945 szeptemberében a közvélemény több mint 2/3-a értett egyet a bombák lakott városok elleni alkalmazásával (a bomba ledobását igazoltnak érzők szerényebb mértékben, de valójában még ma is a többséget képviselik). Mindez nem kisebbíti a japán oldalon elkövetett brutális kegyetlenségeket; de a pszichénkbe kódolt félelmetes közönyt, az ”egy halál tragédia, egymillió statisztika” falát nem törheti át más, csak az, ha Normandia és Ivo Jima fövenye mellé odatesszük a drezdai, tokiói, a hiroshimai és nagasaki-i hekatombát is. Hetven év telt el, de a lebombázott Hiroshimát testközelből is bemutató amerikai produkció egyetlen tévéfilm, az 1990-es Hiroshima: Out of the Ashes kivételével máig nem készült. James Cameron korábbi filmterve, a The Last Train From Hiroshima című könyv adaptációja lehetett volna az első alkotás, amely megtöri a nagyvászon csendjét, de a projekt végül sajnálatos módon talonba került – a rendezőt ismerve valószínűsíthetjük, ha populárisan is fogalmazva, de érzékenyen nyúlt volna a számára sokat jelentő témához, jókora kavicsot hajítva a tudatlanság és közöny állóvízébe. A szembenézéshez azonban sosem késő – a vonat nem ment el, csak a következő jelöltre vár. Lehet karosszékből is moralizálni, de addig nem látjuk a teljes képet, amíg az elátkozott város felett az Enola Gay legénységével együtt minduntalan éles fordulatot veszünk, és a gombafelhőre visszapillantva elmormolunk egy szűzanyámat.

(Folytatjuk)

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/09 12-16. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12371

Cikk értékelése:

szavazat: 81 átlag: 5.32