Fesztivál

TIFF – Kolozsvár

Transzilván gótika

Csiger Ádám

Az erdélyi fesztivál idén is bőven kínált éjsötét hangulatú filmeket.

Az idei TIFF két ország friss termésének szentelt külön szekciót, Argentínának és Norvégiának. Előbbi fő attrakciója, a Jauja FIPRESCI-díjat nyert Cannes-ban, és nem kisebb név játszik benne, mint Viggo Mortensen, aki a (Titanic fesztiválon is vetített) francia Távol az emberektől után ezúttal is idegen nyelven szólal meg. Az amerikai színész tehát egyre gyakrabban vállal külföldi filmeket, melyekben ráadásul önmagához kísértetiesen közel álló figurákat alakít: a Távol az emberektől alkalmával spanyol származású franciatanárt játszik (Argentínában nőtt fel és folyékonyan beszéli a nyelvet). Apai ágról pedig dán származású, és ezúttal egy argentin filmben játszik dán karaktert. A címben szereplő „Jauja” szó a filmet nyitó szöveg szerint egy mitikus „ígéret földjét” jelöl, ami viszont mindenkit elveszejtett, aki megpróbálta megtalálni. Ezt a vidéket keresik európai kalandorok az XIX. századi patagóniai sivatagban. Egy dán konkvisztádor lányát megszöktetik, aki így egyszemélyes mentőakcióba kezd. Nem csak a cselekményről juthat eszünkbe az Eldorádó kereséséről szóló Aguirre, Isten haragja vagy Alejandro Jodorowsky ugyancsak a földi Paradicsom irányába tartó road movie-ja, a Fando és Lis. Az elismert művészfilmes, Lisandro Alonso munkájának szürreáliája Buñuelt és Lynch-et is megidézi, ráadásul álomszerű, túlvilági szépségű 4:3-as totálképekben mesél, tempója pedig meditatív.

A norvég szekció fő attrakciója pedig a Náci zombik 2 volt. Az első rész (Náci zombik) ötletes ötvözete a nazisploitationnek és a zombifilmnek olyan horrorkomédiák stílusában, mint a Hullajó vagy a Gonosz halott, sőt még a norvég történelmi és kulturális vonatkozások sem hiányoznak belőle. A második rész pedig a jobb folytatások sorát gazdagítja. Elődjében egy önreflexív kiszólás során az is elhangzott, hogy a Gonosz halott második része valójában inkább a nyitófilm nagy büdzséjű remake-je, Tommy Wirkola rendező azonban másféle sequelt készített. Nem ugyanazt a filmet készítette el több pénzből és látványosabban, inkább a Gonosz halott-trilógia záró darabját, A sötétség seregét idézte fel: e sequel is ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész véget ért, és műfaja immár nem csupán horrorkomédia, mivel csordultig van fantasztikus elemekkel, humora pedig egyre parodisztikusabb. Mint arról az alcím is árulkodik (Red vs. Dead, azaz „Vörösök a dögök ellen”), a náci zombik méltó ellenfelükre találnak a Vörös Hadsereg feltámasztott katonáiban. E film ráadásul már egy amerikai komikust is felvonultat (Martin Starr a Szilícium-völgyből), de ez nem a nemzetközi közönséget bevonzását szolgálja. Starr egy zombirajongó fanklub elnökét játssza, akinek figuráján keresztül Wirkola az első rész öniróniáját gondolja tovább.

Az ínyenc kultfilm-rajongók számára a TIFF legizgalmasabb eseménye egy másik horror vetítése volt. A German Angst szkeccsfilm: három rémtörténet egy-egy berlini rendezőtől. Akik közül a legnagyobb név az underground direktor Jörg Buttgereit (Nekromantik). A vetítés utáni közönségtalálkozón részt vevő két rendező, Michal Kosakowski és Andreas Marschall bevallásuk szerint egy korábbi TIFF-en ismerkedtek meg, a kolozsvári fesztivál nélkül tehát e film talán el sem készülhetett volna, mivel ők szervezték be Buttgereitet is. Akinek nyitó szkeccse szó szerint húsbavágó, de egyben költői horror a gyermekbántalmazásról és a családi belüli erőszakról. Címe (The Final Girl, azaz „a legutolsó lány”) önmagában is műfaji reflexió, a slasherek szűzies, és végül túlélő főhőseire vonatkozik. A dokumentum- és kísérleti film felől érkező Kosakowski lengyel származású németként az európai idegengyűlöletről készített ugyancsak szociálisan érzékeny rémfilmet, melyet bevallása szerint Kieślowski művészete ihletett, különösen a Rövidfilm a gyilkolásról. Kár, hogy e természetfeletti horror kivérzik a fináléja előtt. A Nekromantikon is dolgozott, az olasz horrorért bevallottan rajongó Marschall epizódja még több sebből vérzik, de borzongatóan kiszámíthatatlan és enigmatikus. Mint arra titulusa (Alraune) is utal, Henrik Galeen azonos című 1928-as német horrorjának a remake-je. Közös a három kisfilmben, hogy egyaránt szerzőiek, specifikusan német vonatkozásúak és mindben van elrejtve némi társadalomkritikus üzenet. Abban is hasonlítanak, hogy retró stílusúak: alkotóik Super 8-as kamerával forgattak egyes jeleneteket, véres effektjeiket pedig számítógép helyett régimódi, praktikus módszerekkel, kis büdzséből készítették. Az Alraune alkalmával pedig a társadalomkritika és a múltidézés egybeforr: a három közül ez az epizód a legtudatosabb felelevenítése a német expresszionizmusnak, ennyiben Herzog remake-jéhez, a Nosferatuhoz hasonlítható. Marschall felidézi, hogy a horrorfilm formanyelve főleg a német expresszionizmus során alakult ki, de a nácik rémuralma véget vetett e műfajnak az ország határain belül, és a német horror napjainkig az amerikaiak utánzásában merül ki (Anatómia).

E film a „Határok nélkül” szekcióban szerepelt, mely tartogatott még egy figyelemreméltó német dolgozatot. A tavaly Montrealban FIPRESCI-díjat nyert Lynn szobalány (Das Zimmermädchen Lynn) címszereplője egy labilis fiatal nő, aki önként vonult be a pszichiátriára, távozása után pedig szobalánynak állt egy szállodában. Munkalkoholista, aki főnöke szexrabszolgájává süllyed, hogy akkor dolgozhasson, amikor csak akar. Kényszeresen takarít, sőt olyannyira beleszeret munkájába, hogy az ágy alá bújva hallgatja ki a vendégeket, valamint a csomagjukban kutakodik. Mindez pedig találó koncepció egy feszült, de ugyanakkor humoros filmhez. A hősnő hallgatózása és leskelődése, mások életébe betolakodása találó metafora a filmművészetre. Amikor filmet nézünk, mi is láthatatlan megfigyelőként kukkantunk be mások életébe. Ahogy a TIFF-en szintén vetített, de magyar moziforgalmazásba is került Magam ura, e film is realista vígjáték, ami arról szól, hogy milyen kicsinyesen viselkedünk, ha senki nem lát minket, legyen szó a rejtőző hősnőről vagy a vendégekről, akiket megfigyel. De e film nem csupán esszenciális thriller és fekete komédia, hanem egyben jól megírt dráma is. Kukkolásai során az elmagányosodott Lynn szeme megakad tökéletes ellentétén, egy vagány dominán, akivel viszonyt kezd. Mintha a szintén leszbikus szado-mazo kapcsolatra építő The Duke of Burgundy előzményfilmjét látnánk, noha jelen alkotás inkább a szintén német Nedves tájak – Készen állsz Helenre? párdarabja, mivel ez is merész és nevettetően őszinte karaktertanulmány.

A nem kimondottan határsértő, de sötét hangulatú filmeket egybegyűjtő „Árnyak” szekcióban egy nemzetközi premiert is láthattunk. A japán Revenge Channel (Bosszúcsatorna) hősnője legjobb barátnőjével általános iskolás osztálytalálkozót szervez, de csak egy olyan lány jön el, akire egyikük sem emlékszik. Felidézik, hogy annak idején bántalmazták őket az osztálytársaik, majd a rejtélyes új barátnő javaslatára bosszút állnak néhány gyermekkori zaklatójukon. Az egyre durvább heccekről forgatott felvételeket felteszik a videómegosztókra, aminek köszönhetően hobbijuk hamar egy önbíráskodó bosszúszektává növi ki magát, és mire hősnőnk szembeszállna a vezérré avanzsált új barátnővel, már késő. A koncepció ötletes találkozása a tinihorrornak, a J-horrornak és a Harcosok klubjának. Sőt, a társadalomkritika sem hiányzik a filmből, ugyanis célközönsége pont az a fiatal japán generáció, akiket kritizál. Ezzel azonban ki is merülnek a film erősségei: sajnos tipikus kisbüdzsés zsánerdarabnak bizonyul (a gyengébb fajtából), hisz kreatív és figyelemfelkeltő ugyan a bonyodalma, de a cselekménye attól kezdve egyre fantáziátlanabb fordulatokkal operál, a képi világa pedig ugyancsak szegényes.

A főtéren, szabad ég alatt vetítették a fesztivál kínálatának esszenciális közönségfilmjeit. Közülük a legszórakoztatóbb a belga Félúton (Halfweg) volt, mely egy haver (buddy) vígjáték, amiben az egyik főhős egy kísértet, a másik pedig egy sikeres yuppie, aki válása során egy drága villára tesz szert. Ez azonban az egyetlen kedvező hír számára ezekben a nehéz napokban, mivel arroganciája miatt karrierje is derékba tört. Az új házában próbálja összeszedni magát, amiben a legkevésbé sem segíti, hogy megjelenik nála egy férfi, akit csak ő lát. A kísértet a ház előző tulajdonosa, aki tisztázatlan körülmények közt hunyt el. A film komikumát kettejük a házért folytatott harca szolgáltatja, a drámát pedig az, hogy egyre javuló kapcsolatuk hatására mindketten elindulnak a jellemfejlődés útján, a yuppie kigyógyul arroganciájából, a kísértet pedig megnyugvásra nyer, mihelyst jóvá teszik a tragédiát, ami miatt e világban rekedt.

Ahogy tavaly, a versenyprogram legérdekesebb filmje idén is egy iráni darab volt: a Fish & Cat tavalyi művészhorrorja után ezúttal egy fekete humorú thriller. A Melbourne egy fiatal párról szól, akik épp emigrálnának Ausztráliába, hogy megkezdjék egyetemi tanulmányaikat, amikor az indulás napján egy bébiszitter ismerősük rájuk bíz egy csecsemőt azzal, hogy pár perc múlva jön érte. A nő azonban nem tér vissza, a babát pedig pár óra múltán holtan találják. Fogalmuk sincs, mi történhetett. Az eredmény egy végig fordulatos, feszült és morbid thriller, melynek eseményei bárkivel megtörténhetnének, ugyanakkor mindeközben hősei bűnbe is esnek, így kalamajkájuk jogos bűnhődés.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/09 48-50. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12381

Cikk értékelése:

szavazat: 38 átlag: 4.89