KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/július
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Jugoszláv filmnapok
• Koltai Ágnes: Szovjet filmnapok a Győzelem Napja alkalmából
• N. N.: Hibaigazítás

• Dés Mihály: Spanyolország messzire van A spanyol film Franco nélkül
• Kornis Mihály: Zongorista a háztetőn Ragtime
• Zalán Vince: Csak a filmvásznon létezett Nicholas Ray és a Johnny Guitar
• Szilágyi Ákos: Milarepaverzió Kerekasztal-beszélgetés
• Szilágyi Ákos: Az elmesélt én Az „új érzékenység” határai
• Forgács Éva: Festészet, film, fényképrealizmus Kállai Ernő és a vizualitás
• Kállai Ernő: Optikai demokrácia
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: A megkésett álmodozások kora Sanremo
• Bikácsy Gergely: Brazilok a Beaubourg-ban Párizs
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Kovács András Bálint: Az etnográfus filmrendező Jean Rouch
LÁTTUK MÉG
• Mátyás Péter: Éden boldog-boldogtalannak
• Bérczes László: A szavanna fia
• Koltai Ágnes: Józan őrület
• Ardai Zoltán: A hamiskártyások fejedelme
• Gáti Péter: Bűvös vászon
• Szántó Péter: Kínos történetek
• Glauziusz Péter: A zsaru nem tágít
• Hirsch Tibor: Szivélyes üdvözlet a Földről
• Magyar Judit: Sárkányölő
• Kapecz Zsuzsa: A Nap lánya
TELEVÍZÓ
• Popper Péter: Szabad asszociációk a gyerekekről és a művészetről
• Koltai Ágnes: A tekintélytisztelő televízió Kőszeg
• Faragó Vilmos: Aréna Begurul a labda a szobába
KÖNYV
• Zsombolyai János: Így készül a film?

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Kőszeg

A tekintélytisztelő televízió

Koltai Ágnes

Munkatársunk beszámolója

 

A gyermekirodalomról és -filmről szóló viták, előadások, cikkek visszatérő retorikai fordulata az ifjúsági kultúra paradox helyzetének említése. A gyermek a legkiszolgáltatottabb közönség, írta egy cikkében Szentmihályi Szabó Péter, s Kőszegen, a televíziós gyermekműsorok és gyermekfilmek szemléjén is egyre gyakrabban, már-már vádként hangzik el: az ifjúságnak szóló regényeket, filmeket felnőttek készítik, kritizálják. Innen már csak egy lépés vezet a „kérdezzük meg a gyerekeket” és a gyerekek maguk készítsenek filmeket” látszólag nagyon demokratikus elvéhez. A gyerekek véleményére természetesen oda kell figyelni (jellemző módon mégsem azt kérdezik meg tőlük, mit szeretnének látni, ne adj isten, készíteni, csupán „tetszési indexüket” regisztrálják), de hiú remény azt hinni, övék a bölcsek köve.

Nem paradoxon az, hogy a felnőttek teremtik a gyermekirodalmat, -filmet. La Fontaine-t vagy Grimmet senki sem rótta meg, amiért bátorkodtak meséket írni, és érdekes módon Bálint Györgynek sem az jutott eszébe Andersenről, vajon felnőtt létére tudja-e, mit szeretnének olvasni a gyerekek (pontosan leírta viszont a dán költő meséinek lényegét). A mese, különösen a szájhagyomány útján terjedő népmese bonyolult szimbólumrendszere ellenére nemcsak műalkotás, hanem a tudás, a tapasztalatok gazdag tárháza is. A mese a tapasztalatok átörökítését szolgálja, ezt a szocializáló, a kisgyereket a család, a társadalom rejtelmeibe beavató jellegét a mai napig megőrizte, jóllehet a német romantika és a biedermeier művészetet csinált belőle. A „műmesék” és a Tom Sawyer kalandjaiból kivirágzó ifjúsági regények ismereteket, értékeket, viselkedési mintákat közvetítenek a gyerekeknek – természetesen művészi kvalitásaikkal arányosan.

Játsszunk el a gondolattal, milyen produkciók születnének, ha a gyerekek maguknak készítenének műsorokat? Többségében meglepően ókonzervatívak volnának, igazolva azt a pszichológiai jelenséget, hogy kamaszkorukig a gyerekek kötődni, hasonlítani szeretnének a felnőttekhez, vagyis önkéntelenül másolják őket, pedánsan követik a normákat (nem egyszer láthattuk már, hogy a televízióban szereplő gyerekek milyen kínos igyekezettel próbálnak megfelelni az előírt helyzeteknek, vagy a műsorvezető elképzeléseinek.)

A kérdések kérdése és a gyermekkultúra záloga nem az, hogy a felnőttek képesek-e kitalálni, mire kíváncsiak a gyerekek, hanem akarnak-e, tudnak-e bármit is mondani a következő nemzedéknek? Ami ezzel szorosan összefügg: létezik-e szilárd értékrend, tudás, életeszmény, amit a generációk továbbadhatnak, s amennyiben van ilyen, a televízió alkalmas-e ennek közvetítésére? A műsorgyártás kényszere legalább is kérdésessé teszi ezt.

A gyerekek televíziója kísértetiesen hasonlít a felnőttekére, szolgaian követi műsorszerkezetét, stílusát, éppen csak valamivel gügyögősebbre fogja hangját. A „felnőtt televízió” tükörfordítását látják a gyerekek – könnyen emészthető formában. Nézhetik a megcsontosodott televíziós műsorokat, a portré, az ismeretterjesztő, a szórakoztatófilmeket, az irodalmi és zenei összeállításokat. Az Esti mesét kivéve speciális televíziós gyerekműsor, amelyben a tévé nem pusztán közvetítő, hanem önálló műfaj- és esztétikumteremtő, alig akad, (hosszabb tanulmányt érdemelne egyébként az Esti mese „koreográfiája” is, ahogy a bemondónők anyáskodva elköszönnek a kicsiktől, és ágyba küldik őket, ahogy az alteregóként használt mackó gépiesen végzi ugyanazokat a mozdulatokat minden áldott este). Nehéz ezek után televíziós gyerekkultúráról beszélni, írni.

A gyerekműsorok és -filmek nagy része „hozott anyagból” készül, jól vagy rosszul kiválasztott irodalmi művek adaptációja. Többek között Vercors, Babits Mihály, Krúdy Gyula, Gion Nándor a televízió háziszerzője. A Láperdő szelleme (rendező: Vadkerty Tibor), a Tizenhat város tizenhat lánya (Katkics Ilona) és A kárókatonák még nem jöttek vissza (András Ferenc) című filmeken esetleg számon kérhetjük az eredeti mű szellemét, vagy dicsérhetjük a rendező ízlését, a témaválasztást, a kitűnő adaptációt, árulkodóbbak azonban az olyan filmek, mint a Kismaszat és a gézengúzok, A Dongó őrs pályát választ, a Nyúl a cilinderben, A történet hőse. Ezek aktuális történeteket, konfliktusokat bemutató filmek, itt jobban tetten érhetők bizonyos szemléleti jegyek. Meglepően kevés az ifjúságnak szánt filmekben a humor, az irónia. Igaz a Kismaszat és a gézengúzok és A Dongó őrs pályát választ az iróniával is kacérkodik, de humoruk a kelleténél tisztelettudóbb.

A televíziós tabuk egyike, hogy a felnőttek kikezdhetetlenek: rosszak legfeljebb didaktikus szándékkal lehetnek, mint a több folytatást és ismétlést megért Kicsi a borsban, amelyben egyébként a gyerekek koravén bölcsességgel oldják meg a felnőttek konfliktusait. Ha jól emlékszem, a magyar gyerekek hibát elkövető és a tévedését beismerő felnőttet utoljára a Fideau bácsi című francia rajzfilmsorozatban láthattak.

A felnőttek, a szülők és a tanárok hamis ábrázolásából következik, hogy gyakorta a gyerekek is hiteltelenek a képernyőn. Riasztó példája ennek A történet hőse című kvázi-dokumentumfilm, Oláh Gábor rendezésében. A történet hőse kamaszokról, kamaszoknak szóló, dokumentumnak álcázott, de érezhetően manipulált filmek sorozata. A szemlén végül is nem vetítették, mégis megemlíteném, mert új színfolt a Gyermekosztály műsorkínálatában. A sorozat középiskolásoknak készült. Más kérdés, hogy a Családi Körből iderángatott illusztratív szituációi, kicsit kioktató modora miatt alig élvezhető, és ezen még az eredeti angyalföldi környezet, a mű-rendetlenséggel „hitelesített” szoba-konyha sem segít. Különös, hogy ennek a sorozatnak az írója-szerkesztője ugyanaz a Rick Nóra, aki néhány évvel ezelőtt kitűnő önismereti műsort készített Montágh Imrével kamaszoknak.

A pedagógiai elvek, a nevelő szándék a gyerekeknek készített ismeretterjesztő- és portréműsorokra is rányomják bélyegüket. Félő, hogy az olyan irodalmi összeállítások, mint a Cimbora sorozat A nonszensz című darabja, vagy a Kiss Anna-portré, A holdnak háza van, hatástalanul peregnek le a nézőkről. Iskolásan irodalmiaskodóak, hiába hangzanak el A nonszenszben a világirodalom válogatottan jó groteszk versei, ha a műsor a szombat esti Vers mindenkinek monoton stílusában készült. Érthetetlen, hogy a gyermekirodalmat, különösen a verseket, miért tálalja olyan édeskésen a televízió? Miért kellett a Kiss Anna-portréba paraszti idillt csempészni, tulipános ládát, hímzett blúzt, dunnákat összehordani? Ezzel a formai konzervativizmussal persze nem állítható szembe a karácsonyi énekekből, versekből összeállított A téli csillag meséje. Koltay Gábornak ebben a – kőszegi szemlére nem is nagyon illő – produkciójában a történelem után az irodalmat is sikerült (rock)operásítania.

Úgy tetszik, a szerepjátszás sajátos kényszere a televíziónak. Az ismeretterjesztő filmek egy része például az iskola funkcióját vállalja magára, oktat, tanít – meglehetősen száraz modorban. Bár a szemlére csak kísérletező kedvű produkciók kerültek, struccpolitika lenne, ha megfeledkeznénk mondjuk a sokat ostorozott, évek óta változatlan Perpetuum Mobile sorozatról. A televízió sajnos bőven kínálja a katedra magasságából kioktató, a tudást a diák fejébe gyömöszölő tanár oktatási stílusát utánzó filmeket. Rideg iskolai oktatásunk viszont bőséggel meríthetne az olyan sorozatokból, mint a Játék a műalkotásokkal, a Tudományos? Fantasztikus!, a Testünk és az Építészet. Elsősorban szemléletükből: a fizikát, a biológiát vagy a képzőművészetet nem házi feladatokra kiporciózható tudásmennyiségnek tekintik, s megmutatják az emberi gondolkodás és alkotás, a tudomány és a művészet belső logikáját. Ezek a műsorok bátran szakítanak a televíziós és iskolai ismeretközlés rossz hagyományával, nem darabolják fel a világot egymástól független részekre, hanem a gondolkodás útját követve a logikát, a rendet, az összefüggéseket keresik. S nem véletlen, hogy mint filmek is megállják a helyüket. A legkiemelkedőbb Macskássy Kati több díjat is nyert Testünk sorozatának újabb része, Az agyam csodákra képes, amely megejtő bájjal, egyszerűséggel és vizuális humorral magyarázza el kisiskolásoknak az emberi test felépítését, működését.

Alkalmas-e a televízió értékek és életszemlélet közvetítésére? Azon a módon igen, ahogy Birkás Ákos beszél egy-egy festményről a Játék a műalkotásokkalban, vagy ahogy Kisfaludy András Az idő semmit játszik című xerox-animációjában a valódi, s nem az iskolában megszelídített József Attilát bemutatja (a filmről egyébként 85/5-ös számunkban már írtunk). De egyelőre inkább a tekintélytisztelet, inkább a szépelgés…


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/07 60-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6085