TelevízóBegurul a labda a szobábaArénaFaragó Vilmos
Áll a golyóstoll a kezemben, félórája ülök meredten a papír előtt – gátlásaim vannak. Soha egy mondatot, egy szót le nem írtam a labdarúgásról. Jó volna tudnom, hogy miért. Nem értek hozzá? A labdarúgáshoz mindenki ért. Nem voltam futballista, még mezítlábas rongylabdarugdosó sem? Alanyi költő sem voltam, televíziós személyiség sem, drámai szende sem. Hát akkor? Alighanem a közhelyek riasztanak. A zsurnálközhelyeknek az a sokasága, amely az arénát töltötte színültig, aztán túlcsordult rajta, ki az utcára, be a civil szóhasználatba. Kávéházi bölcseket ért tetten Karinthy annakidején, hogy világháborús zsurnálnyelven beszélnek. Gyenes és Gyenesné házassága „állóháború”, a snájdig posztógyáros „frontális támadással” hódítja a nőket, az üzleti veszteségre pedig azt lehet mondani, hogy „ezzel szemben áll Belgrád bevétele”. Most labdarúgó zsurnálnyelven beszélünk. Két ember, két érdekcsoport vagy két klikk perlekedik: „a meccs döntetlenre áll”, persze eldőlhet, mert „ez a meccs még nincs lefutva”, számolni lehet „helycserés támadással”, az egyik fél (vagy mindkettő) „lestaktikát alkalmazhat”, de minthogy „a labda gömbölyű”, még „taccsra mehet” az egész per, meg az is elképzelhető, hogy az ügyvéd „kibekkeli” az ítéletet. Mit mondjak, a hátam is borsódzik.
Nem a labdarúgástól persze. Rajongója aligha leszek már, szíves nézője régóta vagyok. Hogy „huszonkét munkaképes fiatalember szaladgál egy labdával”, az magasabb nézőpontból teljesen értelmetlen ugyan, de mint minden játékban, ebben is az a szép, hogy magasabb nézőpontból teljesen értelmetlen. Szíves nézője pedig azóta vagyok, mióta a televízióban nézhető. A televízióban nézhető meccs ugyanis nem azonos a közvetlenül nézhetővel. Úgyszólván égi mása annak. A tévékorszak előtt egyszer jártam valamely pesti arénában, nézőként alig műveltebbül, mint kígyósi öreganyánk, aki negyedóráig bírta türelemmel azt „a hosszú fekete gatyást, aki nem a kapuba rúgja befelé, pedig oda kéne, hanem a kapuból rúgja kifelé a labdát”; csak annyival műveltebbül tehát, hogy én legalább ismertem a közhelyet: „ezt a meccset két kapura játsszák”. Hogy milyen szabályok szerint, azt a televízióból tanultam meg. Véletlen ez az egybejátszása a dolgoknak: a televízió éppen akkor kezdte mutogatni nekünk a labdarúgást, amikor e sportág züllésnek indult itthon. Mintha pókos lábú demonstrációs lovon mutatnánk be sokmillió tanulónak: hogyan is fut a paripa. A demonstráció sántított tehát, de a professzorok jól magyaráztak. Mostanában pedig a demonstráció is javul, és éppen ez az apropója annak, hogy a papír elé ültem, mondatokat írni végre a labdarúgásról: hónapokon át egy klubcsapat és a válogatott meccseinek közvetítése volt a televízió legjobb műsor-sorozata.
Aki az arénában ült, megengedem, hogy az is drámát látott, szabadtéri gladiátorjátékot. Aki otthon ült, nem ugyanazt látta. Olyan drámát, amely csak a televízió elterjedése óta létezik, zárttéri – négyszögbe zárt – tévéjátékot tehát.
Mert:
Csak a televízió elterjedése óta látható ez a dráma – narrátori közreműködéssel. Induláskor tőle kapunk tájékoztatást, ő fogalmazza meg várakozásainkat, ő közli aztán, hogy mit látunk, ő segít az értelmezésben, vele bosszankodhatunk, vele örülhetünk, vele vitázhatunk. Az arénában ülőt tömeghangulat sodorja magával, aki otthon ül, az intim kapcsolat részese lesz. Honnan vette, honnan nem, az alaptónus Vitray Tamástól származik. Nyugodt hang, már-már blazírt visszafogottság, kevés jósolgatás, de sok határozott ítélet az értelmezésben és közvetve érvényesülő nevelőszándék: legyünk toleránsak, szeressük a mieinket, de vak elfogultság nélkül; becsüljük az ellenfelet; ha jobb, ismerjük el, ha rosszabb, ne nézzük le, és nem azért, mert ez csak játék; legyünk toleránsak akkor is, ha nem játszunk. A többiek: egy-egy változat Vitray Tamásra. Knézy Jenő kevesebb bonmóval dolgozik, de nyugalma rendíthetetlen, megbízhatósága abszolút, sohasem kényszerül önkorrekcióra. Gyulai István: tempóban is, hangszínben is, mintha a Mestert hallanánk, blazírtság nélkül, diákhumorú felhangokkal. Gulyás László – más iskola. Túlmagyarázás, görcsös beszédkényszer, komikus tévesztések, folytonos önkorrekció. Épp emiatt: egyéni szín, szórakoztató ráadás a játékra. Aki az arénában ül, kimarad ebből, csak a televízió nyújthatja hatáselemként: a narrátor az én szócsövem, de kívül a szobámon, a narrátor a színpadon áll, de kívül a játékon. Szereplő – a köztes térben. Ha kellemetlen, mintha odatolakodott volna. Ha kellemes, mintha szíves meghívásunknak tenne eleget.
És csak a televízió elterjedése óta látható ez a dráma – testközelből. Aki az arénában ül, nem látja ezt. Két futó láb a képmezőben, a stopli a levegőbe repít egy fűcsomót, a labda szinte begurul a szobába. Vagy ellentéte: a nagytotál felülről, mozgó pontok a fehérrel osztott zöld téglalapon, az aréna ovális karéjában. És megint közeli: labda a sarokzászlónál, görnyedt terpeszben a kapus, combjain megfeszülnek a hosszanti izmok; csatár a gól után, torzultan extatikus arc, karok diadalmasan az ég felé, társak hálarohama, kicsi rakás nagyot kíván, aztán a kép kimerevedik. Igen, az arénában ülő ezt sem láthatja, ahogyan a mozgókép történelmi emlékfotóvá merevül, és a lassított ismétlést sem láthatja, az azonnali újraélhetőségnek ezt a mesebeli csodáját. És nem láthatja közelről a finom testcseleket, az alattomos becsúszásokat, a verejtékcsöppeket a középcsatár haja tövében, a lerúgott balszélső haláltusáját, meg az elmaradhatatlan dramaturgiai hatáselemet: az események állásának változó tükrét a vezetőedző arcán. Az érdem az operatőröké, ritkaság, hogy lemaradna a kamera az Eseményről. Pedig ez nem megírt dráma, az Esemény olyan váratlan lehet itt, mint a jó tündér, vagy a rossz végzet fölbukkanása.
E dráma nagy varázsa pedig éppen a váratlanság. Hiszen azt is mondhatnánk: a futballmeccs olyan, mint egy kínai opera. A szabályok rögzítve a nézők beavatva mindegyikbe: ismerik a lesszabályt, tudják, mikor lesz szöglet, mikor kirúgás, ha a labda az alapvonalon túl kerül, kinek jár szabadrúgás, partdobás, tizenegyes, ismerik a papírformát, tudják, mit jelentenek a játékvezető karjelzései, vagy mi várható, ha ugyanő a trikója bal zsebébe nyúl. Mintha az okozna csak nézői örömet, hogy amibe beavattattunk, amit töviről-hegyire ismerünk, mekkora tökéllyel játsszák el nekünk. Ha nem tartozna ehhez a „kínai operához” a várhatóság szöges ellentéte is, már-már olyasmi, ami az európai irodalom találmánya, és action gratuite-nek hívják. Ha nem történhetnének, a szabályok sérelme nélkül is, kiszámíthatatlan szabálytalanságok. Olyasmik például, amiket zsurnálközhellyel „a papírforma felborulásának” neveznek. Ez a labdarúgás action gratuit-je: egy csapat váratlanul, indokolatlanul, előzmények nélkül gólt rúg és győz. Ez tette a magyar válogatott utolsó selejtező mérkőzését a legremekebb drámává. A csoportelsőség bizonyos volt már, egyetlen tétünk: a presztízs megőrzése. Hetvenezer néző az arénában, több millió otthon, piros-fehér-zöld lobogók tízezrei: a képernyőről szinte süt a nemzeti önünneplés biztos reménye. A Himnuszt a tömeg is énekli, s ami még szinte soha: énekel a tizenegy fiú is. A narrátor hangjában kellemes izgalom: ez a holland csapat nem a régi, jó csapat, de a miénk jobb, nincs más dolgunk, mint – újabb zsurnálközhely – „föltenni az i-re a pontot”. És az a holland csapat valóban nem a régi, a miénk igazán jobb, a holland vezetőedző tetőtől-talpig egyetlen bosszús legyintgetés, aztán sokáig semmi. Holland vergődés, magyar tologatás. Majd az egyetlen holland gól. A holland vezetőedző tetőtől-talpig egyetlen örömvigyor. És a piros-fehér-zöld lobogók lehanyatlanak, a nemzeti önünneplés reménykiáltásai füttykoncertbe váltanak: a csalódás keserűbb, mintha tét veszett volna. A presztízs veszett el, a szeretetnyilvánítás vágya fojtódott vissza a szívekbe.
Lehet, hogy a labdarúgás afféle modern gladiátorjáték, és csak a show-businesshez van köze. Lehet, hogy semmi köze a nemzeti önértékeléshez, közérzethez, identitáshoz. De ha köze nincs is hozzá – modellálhatja. A magyar–holland selejtezőmérkőzést én nemzeti szomorújátékként éltem át. Köszönet érte a televíziónak.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1625 átlag: 5.4 |
 |
|
