KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/január
FILMSZEMLE
• Csala Károly: Magyar film, egy évtized fordulóján A Játékfilmszemle elé
• Veress József: Mi a siker, mi a bukás? Magyar film – itthon 1980-ban
• N. N.: 1979–1980 magyar filmjeinek látogató-számai
• N. N.: Számok, tények, vélemények Magyar filmek külföldön 1980-ban
• N. N.: A Hungarofilm levelezéséből
• N. N.: Játékfilmdíjak 1980
• N. N.: Külföldi lapok – magyar filmekről

• Almási Miklós: Hozott anyagból Boldog születésnapot, Marilyn!
• Berkes Erzsébet: Finnugor holtomiglan
• Zsugán István: Egy karakter története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Czigány György: Filmről, zenéről Beszélgetés Gaál István filmrendezővel és Szőllősy András zeneszerzővel
• Matos Lajos: Horror vacui A nyolcadik utas: a Halál
• N. N.: „Filmalkotói Társulást hozunk létre”
• Rubanova Irina: Néva-parti vallomások A leningrádi filmiskoláról
LÁTTUK MÉG
• Schéry András: Forgalmi dugó
• Csala Károly: Reggeli vizit után
• Kemény György: Kérek egy elefántot
• Hegedűs Tibor: Fekete-fehér – színesben
• Harmat György: Csapda az erdőben
• Zilahi Judit: Lövések holdfényben
• Dániel Ferenc: Szakadék szélén
• Palugyai István: Vér a síneken
• Schéry András: Start két keréken
• A. Kovács Miklós: A cárlány és a hét dalia
• Ambrus Katalin: Ketten a lakókocsiban
• Báron György: Az első áldozás
TELEVÍZÓ
• Hegyi Gyula: Túl a televízió gyermekkorán Beszélgetés Liszkay Tamással, a televízió drámai főosztályának vezetőjével
• Bor Ambrus: Keresi, keresi, nem leli... Van neki? Sítúdió ’80
• Mészáros Tamás: „Félreéltem én...” Jegor Bulicsov
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 3.
• Gyárfás Endre: Oktatás vagy/és revü? Egy forgatókönyvíró jegyzetei
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hívj a messzeségbe!
• Karcsai Kulcsár István: Babaház
• Karcsai Kulcsár István: Mamma Róma
KÖNYV
• Szőnyi Klára: Szó és kép Nemeskürty István filmtörténete németül
• Pánczél György: Egyveleg
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az év játéka

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Boldog születésnapot, Marilyn!

Hozott anyagból

Almási Miklós

 

Sötét, éjszakába borult lakásban egy birkózó termetű férfi kerget egy nőt. Az áldozat végképp kifulladva, egy széklábtól elgáncsolva, feladja: „Mit akar tőlem?” – lihegi félájultan. „Ezt magának kell tudnia – válaszolja hűvösen a férfi – maga álmodik engem.” Szóval: ilyen helyzetben vagyunk most is a nézőtéren. Beküldenek egy vidéki színésznő lelkébe, akinek az a mániája, hogy ő Marilyn Monroe. Ebben keres menekülést, ezt a pózt erőlteti magára, s ettől reméli karrierje felemelkedését. De, hogy mitől ez az álom, s főképp kicsoda ez a színésznő – azt éppoly kevéssé tudjuk meg, mint az iménti, birkózó termetű üldöző.

A történet azzal kezdődik, hogy a vidéki színházba távirat érkezik: a negyven felé járó színésznőt főszerep várja Pesten, a filmgyárban. S máris látjuk a szőke maszkot a felvevőgép előtt. Ki sem fújhatta magát, máris baletteznie kellene, – ha a gyártásvezető beírta volna a táviratba, hogy balettcipő és dressz szükségeltetik, s ha az áldozat volna olyan tehetséges, hogy feltalálja magát ebben a kínos helyzetben. De a dolog nem megy. Ezután a nő felkeresi volt férjeit – emlékeiben vagy valóságban: ne firtassuk. Sokat iszik, tettetett vidámsága mögött az öngyilkosjelöltek keserűsége: lakása nincs, reménye egyre kevesebb, a pénzt – a megalázó kölcsönkérések után, pár perc alatt szétszórja. És közben újra meg újra a filmgyári jelenet folytatását látjuk: a rendező, most már az eredeti szerepen kívül, mint egy rossz pszichológus, le akarja venni a színésznőről a Marilyn-maszkot, így talán egy dokumentumfilm sikeredik e találkozásból, bár tulajdonképpen ő sem tudja, mit is akar interjú-alanyától: gondolja, majd a filmen kiderül. Tévedett. Pedig eleinte még megcsap valami a színész-szakma rémségeiből, kiszolgáltatottság és munkatársi közöny, sikervágy és jéghegynyi akadálytömeg reménytelen birkózásából. Aztán egyre jobban idegesít az egész: annyiszor találkoztam már ezzel a züllésképlettel, piszkos kocsmákkal, rossz szagú lakásokkal és nagy-nagy lelki élettel, hogy csak várok-várok, hátha mégis beugrik valami megváltó ötlet, amitől érdekes lesz ez a kálvária. Szörény Rezső is keresi a kiutat az állóképek sorozatából, a hosszúra nyúlt snittek egyhangúságából. (Miért nincs nálunk főállásban egy kíméletlen vágó...?) De csak egyetlen rövid jelenetsor jutalmaz meg türelmemért: mikor a színésznőt valamelyik volt férje visszaviszi a korábbihoz, majd a két férfi félreérti a szituációt, egymásnak kínálva fel a lakást és a „hajléktalant” (miközben egyiküknek sincs annyi pénze, hogy valamelyikük moziba menjen ...). Gyilkosan groteszk jelenet – sajnos nem tart soká, a nézőt visszaküldik az ál-Marilyn lelkébe. S közben érzem, hogy voltaképp rokonszenves ez a rendezői és írói szándék. (A forgatókönyvet Vámos Miklós és a rendező írta.) Az alkotók zárójelbe teszik, hogy vajon ez a mű-Marilyn tehetséges vagy közepes színész, és abból indulnak ki, hogy akár van helye a pályán, akár nincs, ez a lány kallódó ember, aki itt tíz év alatt tönkrement. S miközben e furcsa haláltáncot mutatják be, egyetlen célzással sem akarják a társadalom nyakába varrni Marilyn öngyilkosjelöltségét: rendezetlen életét, pózait, tartás nélküli egyéniségét ő maga alakította így. Sőt: a Marilyn-maszk felől közelítve még hangsúlyozzák is sorsának kivételességét: ki akarna rajta kívül egy ilyen divatjamúlt, nosztalgikus másolatban tetszelegni? Ezt a sorsot tehát ebben az egyszeriségében, majdnem érthetetlen furcsaságában és taszító ürességében mutatják meg. Rejtvényként: ki-ki ott keresse a megfejtést, ahol tudja – a színészi pálya útvesztőiben, az értelmiségi magatartásformák zsákutcáiban, az álmok pusztító erejében, a késői, vagy lehetetlen siker frusztrációjában. Bárhol, csak ne várjanak direkt eligazítást a filmtől. Ott csak a feladvány rajzolódik ki, körülbelüli körvonalakkal.

Pedig volna mit mesélnie – ezt súgja Esztergályos Cecília sokszínű játéka és főképp állandóan változó, újabb és újabb álmoktól átszíneződő arca. Vidéki színházban, negyven körül még mindig másodhegedűsként, albérletben kínlódva várni a megváltást – nem lehet kellemes. Legalábbis emberfeletti erőfeszítés kellene a kitartáshoz, az emberi felbomlás veszélyeinek kikerüléséhez – vagy akár a pályamódosításhoz. Marilyn viszont nem ez a típus. Feltételezem, volt egyszer fénykora is, legalábbis körülrajongták, mint fiatal, csinos művésznőt. S ha a színpadon nem könyvelhetett is el magának kimagasló sikereket, az életben – ha rövid időre is – kitombolhatta magát, úgy érezhette, kezében a választás, s ezzel táplálgatta a reményt is, hogy majd csak eljön az ő órája is. Csakhogy a társulat, a rendezővel együtt, Pestre utazott; – nélküle. S neki, váratlan szerencseként vagy fájdalomdíj gyanánt ölébe hullt egy filmszerep. (Amit azonban ezzel az egyre elhatalmasodó Monroe-mániával és a velejáró egysíkú játékmodorával képtelen megoldani.) Az is lehet, hogy már a főiskolán kezdődtek a bajok, ahol nem akadt egyetlen tanár sem, aki megmondta volna neki, hogy még időben meneküljön erről a pályáról. Vagy nem is érdekelte annyira a szakma, s míg kollégái dolgoztak, mert akartak valamire jutni, ő inkább élte az életét? Vagy talán túl érzékeny alkattal rendelkezik e szakmához – nem művészi, emberi értelemben: nem tudja elviselni a kiszolgáltatottságot, a rendezőktől való függést, azt a szituációt, aminek a filmgyári jelenetben is tanúi vagyunk, s ami voltaképp egész életét jellemezhette. Egyszerűen megfagy abban a ridegen szakmai-célszerű légkörben, amit a filmbeli rendező utasításai, a lány egyéniségétől, siralmas élet-szituációjától tökéletesen idegen parancsai jelentenek. S ez a közeg már nemcsak Marilyn számára elviselhetetlen: gondoljunk a néhány évvel korábban tömegével napvilágot látott interjúkra a színészi közérzet romlásáról. Ha ezen a szálon indulunk tovább, itt is izgalmas kérdésekre bukkanunk: szerep és ember találkozásából jóval többet tud megmutatni a rendező, ha az emberből indul ki, onnan igyekszik felépíteni szerepelképzelését. Itt viszont csak az embertelen célszerűséget látjuk: az első hiba után a lány fejére olvassák az elpocsékolt drága anyagköltséget, az asszisztensek idegesek, a táncmester ingerült, s a rendező, bár uralkodik magán, alig leplezi bosszúságát: őt nem érdekli, hogy mi az oka Marilyn elfogultságának, s hogy gúnyos megjegyzései vérig sértik a lányt. Neki filmet kell forgatnia, a színésznek meg játszania kell: a többi „magánügy”, amivel foglalkozzon a pszichológus, vagy a néző. (A film különben élesen hangsúlyozza ezt az embertelen légkört: a rendezőnek csak a hangját halljuk interjúi alatt, és ennek hatását látjuk Esztergályos Cecília fekete-fehérben felvett reakcióin.) Bármint van is: a képekbe rejtve, egyik lehetséges megfejtésként eldugva-kínálva, felcsillan ennek az „álompályának”, a színésznői létnek jó néhány rémsége.

 

Ez is lehetne tehát egy megfejtés. Úgy értem, ha a film valamivel komponáltabban és elemzőbben sejtetné a konfliktusnak ezt az összetevőjét. Az atelier-hangulat apró nüanszai főként a bennfentesek számára szólalnak meg, a nézőtéren alig rezonálnak tovább. Sok minden vázlatos, kifejletlen, mintha hiányoznának az utómunkálatok, melyek rá tudnák segíteni a nézőt, hol keresse a jelentéseket. S mivel az egész történet kidolgozatlan – a néző hozott anyagból dolgozik: különféle megoldásokat illesztget a sztorihoz. Néma gyereknek legfeljebb a dramaturg érti a szavát.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/01 13-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7585