KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/január
FILMSZEMLE
• Csala Károly: Magyar film, egy évtized fordulóján A Játékfilmszemle elé
• Veress József: Mi a siker, mi a bukás? Magyar film – itthon 1980-ban
• N. N.: 1979–1980 magyar filmjeinek látogató-számai
• N. N.: Számok, tények, vélemények Magyar filmek külföldön 1980-ban
• N. N.: A Hungarofilm levelezéséből
• N. N.: Játékfilmdíjak 1980
• N. N.: Külföldi lapok – magyar filmekről

• Almási Miklós: Hozott anyagból Boldog születésnapot, Marilyn!
• Berkes Erzsébet: Finnugor holtomiglan
• Zsugán István: Egy karakter története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Czigány György: Filmről, zenéről Beszélgetés Gaál István filmrendezővel és Szőllősy András zeneszerzővel
• Matos Lajos: Horror vacui A nyolcadik utas: a Halál
• N. N.: „Filmalkotói Társulást hozunk létre”
• Rubanova Irina: Néva-parti vallomások A leningrádi filmiskoláról
LÁTTUK MÉG
• Schéry András: Forgalmi dugó
• Csala Károly: Reggeli vizit után
• Kemény György: Kérek egy elefántot
• Hegedűs Tibor: Fekete-fehér – színesben
• Harmat György: Csapda az erdőben
• Zilahi Judit: Lövések holdfényben
• Dániel Ferenc: Szakadék szélén
• Palugyai István: Vér a síneken
• Schéry András: Start két keréken
• A. Kovács Miklós: A cárlány és a hét dalia
• Ambrus Katalin: Ketten a lakókocsiban
• Báron György: Az első áldozás
TELEVÍZÓ
• Hegyi Gyula: Túl a televízió gyermekkorán Beszélgetés Liszkay Tamással, a televízió drámai főosztályának vezetőjével
• Bor Ambrus: Keresi, keresi, nem leli... Van neki? Sítúdió ’80
• Mészáros Tamás: „Félreéltem én...” Jegor Bulicsov
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 3.
• Gyárfás Endre: Oktatás vagy/és revü? Egy forgatókönyvíró jegyzetei
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hívj a messzeségbe!
• Karcsai Kulcsár István: Babaház
• Karcsai Kulcsár István: Mamma Róma
KÖNYV
• Szőnyi Klára: Szó és kép Nemeskürty István filmtörténete németül
• Pánczél György: Egyveleg
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az év játéka

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Jegor Bulicsov

„Félreéltem én...”

Mészáros Tamás

 

Hogy miről szól egy darab voltaképpen, azt nagymértékben saját játékhagyománya határozza meg, az a kép, amelyet jelentős előadásai rajzolnak meg a szakma (és talán a közönség) tudatában. Paradox módon, a szántszándékkal és mindenáron újítani igyekvő interpretációkat is meghatározza a szűkebb színházi közeg tradíciója, hiszen bármennyire is szeretnénk elvetni a szellemi provincializmust, természetes, hogy még a világszínházra kacsintó Shakespeare-felfogásaink is elsősorban az itthoni előzményekkel szemben fogalmazódnak, azokkal perelnek, illetve azokat módosítják. Nincs az a fiatal, elszántan elfogulatlan rendező, aki teljesen figyelmen kívül hagyhatná az adott teátrális emlékek hatását – bizonyos, hogy legalább a színészi beidegzettségek, „átöröklések” szintjén meg kell velük küzdenie. Ha tehát valamely színműnek nincs eleven játékkonvenciója egy nemzeti színjátszásban, abból – nyilvánvaló hátrányok mellett – azért igen sok előny származhat.

Gorkijjal azonban felemás helyzetben vagyunk. Mert játsszuk ugyan – kivált a felszabadulás óta –, de végül is keveset ahhoz, hogy a darabjaival kapcsolatos rendezői koncepciók olyan meghatározói lehessenek a mindenkori magyar színikultúrának, miként mondjuk Csehov-előadásaink. A Jegor Bulicsov meg különösen furcsa eset. Tudjuk, hogy 1932-ben született, és ikerdarabjával, az egy évvel későbbről keltezett Dosztyigajev és a többiekkel együtt, egészében, a vagyonos kereskedő-polgárság társadalmi és erkölcsi talajvesztéséről szól, arról a történelmi szükségszerűségről, amely végül a bolsevik hatalomátvételhez vezetett. És azt is tudhatjuk, hogy a két darab közel sem azonos színvonalú: a Dosztyigajev és a többieket, amely a Bulicsov család néhány tagjának sorsát tovább kíséri, mindezidáig nem is mutatták be magyar színpadon. A Jegor Bulicsovnak viszont volt egy immár legendává emelkedett előadása, 1947-ben, a Nemzeti Színházban, Major Tamás rendezésében. Nem kell magyarázni, hogy akkor ez a dráma mennyire „egy az egyben” időszerű; mintha csak a történelem rendelte volna meg a színháztól. A máig ható legenda mégsem téma és történelem e ritka szinkronitásából táplálkozik, hanem a címszereplő játékából.

Somlay Artúr alakította Jegor Bulicsovot. És élete utolsó nagy szerepébe belevitte mindazt, amit a hazai színészetben képviselt. Érdemes idézni a kiváló pályatárs, Somló István leírását Somlay Bulicsovjáról:

 

„Úgy emlékszem rá ebban a szerepében, mint egy vérbő, vad bölényre, akit valamilyen ismeretlen nyű rágcsál. Lomha, félelmetes járásával rátelepedett az egész házára. Kuszált, vörhenyes haja, kecskeszakálla, ravasz tekintete hunyorgás és kimerevedés változataival gyűlöletet és ugyanakkor egyféle halálfélelmet tükrözött... Egyidejűleg féltek tőle színpadon és nézőtéren!... A trombitást izgatottan sürgette, hogy gyógyítsa meg. Nem könyörgött, parancsolt... Amikor ráeszmélt arra, hogy összeharácsolt vagyona semmit nem ér, hogy eredendő érzékisége sem nyújthat már semmi örömet ráborult az asztalra, és könnytelen sírás rázta egész testét.

 

A Jegor Bulicsov nálunk tehát erre a jelentékeny szerephagyamányra vezethető vissza. Somlay (és Major) felfogására, a „vérbő, vad bölényre”, akit ugyan a betegség pusztít el, de igazi drámája az, hogy túllép rajta a kor.

Miért érdekes számunkra – a televízió Jegor Bulicsovjáról szólva – ez az akkori, nevezetes alakítás? Mindenekelőtt azért, mert Kállai Ferencnek látnia kellett Somlay Bulicsovját. És most, harminchárom év távlatából is, meg kellett vele mérkőznie.

Ez a tévéfilm legalább annyira Kállaié, amennyire a Nemzeti hajdani előadása Somlayé volt. És megkockáztatom a kijelentést: Kállainak ma nehezebb Bulicsovval időszerűt alkotnia, mint annakidején a nagy elődnek, akit a szerepértelmezésben alapvetően segített a történelem. Kállaira minden szempontból más feladat hárult. Alkatánál fogva ugyan eljátszhatta volna ő is a fenekedő, robusztus figurát – még ha a képernyő óhatatlanul bensőségesebb eszközöket kíván is –, de a „társadalmi forgószélben kidőlt tölgy”-felfogása éppenséggel nem győzne meg a dráma mai érdekességéről.

Kállai nem félelmetes, és nem siránkozó. Nem kívülről, az alak külsőségei, szertelenségei felől halad „befelé”, holott ez volna a hálásabb építkezési mód. Már első megjelenése pillanatában magábazártan látjuk. Belülről halad még beljebb. És ez irtózatosan nehéz vállalás, mert félő: a szerepformálás egyes állomásai között oly finomak az átmenetek, hogy a néző netán egysíkúnak, nyűglődőnek érzékeli a színészt. Kállai bravúrja, hogy bár másfélórás állapotdrámát csinál a háromfelvonásos darabból (a húzások az ő jeleneteit, szövegét alig érintik), magányos útja a halálba mégis félelmetesen intenzív. Másféle félelmet kelt persze, mint Somlay. Mert az ő Bulicsovja már nem gyűlöl, nem is zsarnokoskodik. Betegen is van még annyi tekintélye, amennyi elég ahhoz, hogy apró háziakaratai érvényre jussanak. De ezekről ő maga tudja a legjobban, mennyire nincs már jelentőségük.

Kállai azt az embert éli – az ábrázolás itt végképp rossz kifejezés –, akit a betegség szembefordít a látszatokkal, azzal a világgal, amelynek szabályait mindeddig maga is elfogadta, sőt mint egyik oszlopa, alátámasztani segített. Ez a Bulicsov nem a halállal perel – azt elfogadja, mint elháríthatatlant –, hanem az élettel, azzal az élettel, amely hirtelen feltárja valódi arculatát, törvényeinek, emberi kapcsolatainak hamisságát. Bulicsov számára azért lesz egyszerre kétségbeejtő a halál közelsége, mert könyörtelen kereskedői mérlegén kimutatja a hiányt az életében. Maradék erejét ez a végső luxus táplálja: megengedi magának, hogy őszinte legyen feleségével, gyermekeivel, testvérével, alkalmazottaival – még a pópával is, és aztán magával Istennel is. Az utolsó percekben eljut a végső kételyig – saját nevével az ajkán hal meg. (Az adaptáció dicséretes megoldása – dramaturg Deme Gábor –, hogy itt „tesz pontot”, kihúzva az eredeti felesleges néhány mondatát.)

Kállai játékának ez a bensőséges, mondhatni bergmani vonulata a darab konkrét, történelmi alapszituációját – az első világháború végén, a cár elkergetése, a kibontakozó forradalom napjaiban vagyunk – szinte észrevétlenül „felstilizálja”, az egész csak Bulicsovon keresztül jut el hozzánk, afféle katalizátorként. A külső események annyiban fontosak, amennyiben motiválják a család mesterkedéseit, amennyiben Bulicsovot segítik rádöbbenteni arra, hogy a benne széthulló világ odakint is elérkezett a nagy számadáshoz.

Kállai Jegor Bulicsovja akkor lesz fogékonnyá az élet alapvető kérdéseire, amikor búcsúznia kell tőle, akkor ébred tudatára, hogy rossz rendet épített fel magában, amikor a meglóduló világ elsodor minden megszokott fogódzót. E feszülten meditáló, saját lelke változásait a többiek viselkedésének tükrében megmérő halálraítélt nem harcol perújravételért. Ha Somlay annak idején küzdött az életért, sürgette-parancsolta a gyógyulást, akkor Kállai most épp az ellenkezőjét teszi: még a kuruzslókat is csak azért engedi magához, hogy provokálja őket, hogy bizonyságot szerezzen a megváltoztathatatlanról.

Havas Péter rendezése nem teremt karakteres képi stílust (operatőr Darvas Máté) – munkájában inkább a lefényképezett színház kísért –, de általában jó érzékkel emeli ki a totálokból és félközelikből Kállai arcát, tekintetét. Valóban mintegy az előtérbe állítja Bulicsovot, míg a család csupán környezetként funkcionál; ehhez a megoldáshoz korrekt szerepformálások sora igazodik. Egyetlen alakítás azonban messze a megbízható átlag fölé s így közvetlenül Kállai mellé emelkedik: Szirtes Ági vibráló, érzékeny-izgalmas személyiséget kölcsönöz Sura színészi egyszerűsítésekre csábítóan megírt alakjának.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/01 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7606