KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/január
BRIT NOIR
• Kovács Marcell: Fekete szurok Brit noir
• Sepsi László: Férfitársaságban Guy Ritchie gengszterfilmjei
FRED KELEMEN
• Forgách András: Hattyú szénhalmon Fred Kelemen
• Csillag Márton: Az ember árnyéka Beszélgetés Fred Kelemennel
NÉMET ÓLOMIDŐK
• Földényi F. László: Törékeny önismeret A Baader–Meinhof-ügy
IZRAEL MOZIJA
• Kolozsi László: A harag földje Izraeli filmek
• Gorácz Anikó: Filmterápia Libanoni keringő
TRUFFAUT ÉS TATI
• Ádám Péter: A férfi, aki szerette a mozit François Truffaut – 4. rész
• Bikácsy Gergely: Hulot úr évszázada Jacques Tati, a marslakó
FORGATÓKÖNYV
• Krigler Gábor: Sorvezetők A filmírás oktatása
• Baski Sándor: Adaptáció Hogyan írjunk közönségfilmet?
MOBILTÉVÉ, NETMOZI
• Deák Dániel: Tévézzünk a hálóban! Net-tévé
• Schreiber András: A kalauzhal tudathasadása Maroktévé, mobilmozi
• Gorácz Anikó: Eljövendő e-jövő Net-mozi
KRITIKA
• Hungler Tímea: Anno Domina Báthory
• N. N.: Filmek Báthory Erzsébetről
• Csillag Márton: Az előző rész tartalmából Valami Amerika 2.
MOZI
• Varró Attila: A hercegnő
• Vajda Judit: Mexikói képeslap
• Kolozsi László: Cselek
• Baski Sándor: Veszélyes Bangkok
• Sepsi László: A zsaruk becsülete
• Tüske Zsuzsanna: Nők
• Fekete Tamás: A törvény gyilkosa
• Pápai Zsolt: Transsiberia
• Klág Dávid: Rec
• Kárpáti György: Halálos közellenség 1-2
• Forgács Nóra Kinga: Frost/Nixon
• Nevelős Zoltán: Sukiyaki Western Django
• Géczi Zoltán: Vexille
DVD
• Pápai Zsolt: A tolvaj
• Alföldi Nóra: Áramlat
• Varga Zoltán: Psycho II, Psycho III
• Varró Attila: A repülő guillotine

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Brit noir

Brit noir

Fekete szurok

Kovács Marcell

A brit bűnfilm legsikeresebb példáit a klasszikus noir-forma és a brit realizmus találkozása jellemzi.

 

A második világháború után az átélt borzalmak és a rendezetlen átmeneti viszonyok okozta nyugtalanság hatására a brit filmben is főszerephez jutott a bűn és bűnhődés témája, virágzásnak indultak olyan korábban kevésbé népszerű műfajok, mint a gengszterfilm és a krimi. Az Amerikában a harmincas-negyvenes évek fordulójától eleven film noirrral rokon komor, pesszimista filmes vonulat számos amerikai vonást hordoz, de attól eltérő, sajátosan brit jellegzetességekkel is bír, ezek teszik különösösen érdekessé.

Az amerikai noir a háborúból hazatérő katonák szorongását közvetítette, a veszedelmes femme fatale emblematikus figurája a hátrahagyott asszonnyal kapcsolatban érzett bizonytalanság és gyanakvás szülötte. A britek számára a háború közvetlen élménye a klasszikus film noir erősen stilizált, (rém)álomszerű világával szemben egy valóságosabb, életszerű elbeszélésmódhoz vezetett.

 

*

 

Az első nagyhatású brit gengszterfilm, a Brightoni szikla (Brighton Rock) Graham Greene regényéből, 1947-ben készült. Az irodalmi alapanyag a két világháború között született (1938-ban jelent meg), és a filmváltozat fontosnak tartotta a nézők figyelmét felhívni az eltelt tíz év távlatára. „Azok az idők szerencsére elmúltak” – írja a megnyugtatás szándékával a főcímet követő bevezető szöveg, hogy tompítsa az élét a betegesen bizarr történetnek, amely során az impotens, szociopata főhős, hogy gyilkossága nyomait eltüntesse, a tanú pincérlányt először elcsábítja, majd feleségül veszi, végül az életére tör. Nehéz elhinni, hogy bárki kosztümös történelmi drámának látta volna a Brightoni sziklát, különösen annak fényében, hogy a Boulting fivérek filmje igen eleven és mai szemmel is roppant frissnek hat. Első ránézésre aligha tűnik noirnak, a finálé feszült éjszakai jelenetéig szinte kizárólag világosban játszódik, és számos derűs jelenet oldja a betegesen bizarr hangulatot. Az Amerikában Young Scarface (Ifjú sebhelyesarcú) címmel vetített film a harmincas évek hollywoodi gengszterfilmjeinek leszármazottja, de a szinte még kamasz főszereplő beteges figurája révén a negatív hősöket előszeretettel démonizáló film noir-hoz is kötődik. A Richard Attenborough alakította figura mintha az óceán túlpartján ugyanazon évben készült Halálcsók (Kiss of Death) hasonlóan elvetemült gyilkosának lelki társa lenne.

A klasszikus film noir a Hammer Films és az amerikai Robert Lippert producer együttműködése révén eredeti formájában is megjelent a brit filmgyártásban. A horrorral ekkor még nem is kacérkodó Hammer kisköltségvetésű kamara-noir darabokat gyártott Lippertnek, aki az amerikai sztárok, sztárocskák főszerepelésével készült filmeket otthon is forgalmazta. A Hammer noir-filmjeit sablonos történetek és ötlettelen vizualitás jellemzi. Miközben olyan amerikai rendezők, mint Joseph H. Lewis vagy Anthony Mann fillérekből is csodákra voltak képesek ekkortájt, a szárnyait próbálgató Terence Fisher – aki később a Hammer legjobb horrorfilmjeit jegyzi majd – nyilvánvaló értetlenséggel közelít az angol prüdériától idegen, fülledt nemiséggel átitatott bűnügyi történetekhez. Ki gondolta volna, hogy a néhány év múlva épp a Hammer gyártja majd a brit noir-vonulat egyik szép hattyúdalát.

A brit noir legsikeresebb példáit a klasszikus noir-forma és a sajátos brit tartalom találkozása jellemzi. Carol Reed elégikus gengszterfilmje, az Otthon is idegen (Odd man out, 1947), valójában nem is gengszterfilm. A Belfastban játszódó történet főhőse börtönből szabadult bandavezér. Ugyan a film nem említi, de nyilvánvaló, hogy az IRA embere. Egy rablás során ügyetlenségből lelő egy őrt, és ő maga is súlyosan megsebesül. Egy háborús maradvány légoltalmi bunkerben húzza meg magát; már félholtan hallucinál, amikor társa végre rátalál. Szerelme hajón csempészné ki az országból, de a menekülés hamis illúzióját a kikötőben a rendőrök sortüze zúzza szét. A James Mason alakította hőst a film elején elragadja a noir-örvény, nem kerülheti el a végzetét. Nyomasztó és megrendítő film az Otthon is idegen, de a halálba vezető utazást kísérő figurák szellemes karakterrajza révén sohasem válik rideggé. Hatásának titka abban rejlik, hogy minden ellenkező meggyőződésünk ellenére sikerül az utolsó kockákig életben tartani a menekülés lehetőségébe vetett hitünket.

Az Otthon is idegen sötét, nyomasztó képeiért felelős Robert Krasker volt Reed operatőre a hasonló stílusban fényképezett A harmadik ember (1949) forgatása során is, amiről a film lenyűgöző látványvilágát Orson Welles jelenlétével magyarázók hajlamosak elfeledkezni. A harmadik ember vitathatatlanul a brit noir csúcsteljesítménye. Miközben Jules Dassin Londonban forgatott sikere, Az éjszaka és a város (Night and the City, 1950) csak szegről-végről tekinthető britnek, A harmadik ember ugyan Bécsben játszódik, és a színészek közül többen is amerikaik, mégis valódi brit remeklés: Graham Greene sztorijából Reed és Krasker sokrétegű, minden megtekintéskor új arcát mutató filmet készített a háborúról, a bűnről, a felelősségről és persze a szerelemről.

A brit bűnfilm a fekete-fehér érától két szerény, de fontos darabbal búcsúzik. A pokol egy város (Hell is a City, 1959) és A bűnöző (The Criminal, 1960) kisköltségvetésű zsánerfilmek, de modern látásmódjuk és friss lendületük révén megelőzik korukat, már a hatvanas évek izgatottsága lüktet bennük. A pokol egy város sztorija nem különösebben érdekes, egy rablógyilkosság ügyében folytatott nyomozás közhelyes történetét látjuk. Az utcai rablótámadást követően a zsákmánnyal együtt elhurcolt pénztárosnőt az országút mellett holtan találják. A főhős nyomozó jó szimattal egy szökésben lévő fegyencre gyanakszik, akit fáradhatatlanul hajszol végig a filmen, hogy végül a háztetőkön, a város felett nézzen szembe vele egy kiválóan fényképezett, nem csak a kor mércéjével mérve lélegzetelállító jelenetben.

Val Guest, a Hammer Film megbízható kismestere életet lehel az álmatag sztoriba, eleven és valóságszagú rendezése a hiteles külső helyszínekre és a néző számára ismerősnek tűnő karakterekre épít. A negyvenes évek végének dokumentarista szemléletű noir-filmjeit utánozza, ám váratlanul a realista brit új hullám hátán találja magát. Jules Dassin doku-noirja, A meztelen város (The Naked City, 1948) a stúdió kulisszái közül kiszabadulva végre képes volt megmutatni az eleven, lélegző New Yorkot, A pokol egy város ugyanebben a szellemben manchesteri városnézésre hív. Bejárja az utcákat, benéz a kapualjakba, a szürke munkásnegyedek házaiba, és rendőrök közeledtére szétrebbenő szerencsejátékosokat mutat a fekete salakdombokon. Két évvel az Egy csepp méz előtt már bebarangolja a várost.

Az elevenen lélegző környezeten túl a hiteles karakterrajz teszi Guest filmjét izgalmassá és újszerűvé. A boldogtalan házassága konfliktusai elől sötét mellékutcákba, bűnözők közé menekülő Martineau nyomozó keserű figurája a hatvanas évek végétől divatos egzisztencialista rendőrfilm önemésztő hőseinek előfutára, Madigan, Bullitt és McQ közös őse.

A Martineaut alakító Stanley Baker a főszereplője A bűnözőnek is. Most ellentétes szerepben, a törvény másik oldalán találjuk mint börtönből szabaduló gengsztert, aki a lóversenypálya pénztárának sikeres kifosztása után hamar visszakerül a rács mögé. Jóakarói ugyan megszöktetik, de mint kiderül, csak azért, hogy kiszedjék belőle, hová rejtette a zsákmányt. A McCarthy boszorkányüldözése elől Angliába menekült rendező, Joseph Losey lehengerlő vitalitása a korszak brit filmjeitől szokatlan dinamizmust ad a filmnek. Minden pillanat gondosan megtervezett, a képek, a szöveg és a zene egysége folyamatos. Losey egyszerre precíz, mint Orson Welles és nyughatatlan, mint Samuel Fuller. A hosszú beállításokat villámsnittekkel váltogatja, mozgékony kamerája többnyire testközelből, de ha kell, madártávlatból figyeli az eseményeket. A képek drámai erejét tovább fokozza a kísérőzene: a bánatos hangú énekesnő dala tolvaj szerelméről a legjobb James Bond-főcímdalok erejével bír. A bűnöző brutális börtönfilm és lehangolt gengszter-noir, ugyan Losey igazi sikerei előtt készült, de már minden ízében kiforrott munka. Főszereplője hamisítatlan Losey-hős: örök kívülálló, nem hajlandó behódolni sem a börtön vezetésének, sem a nála erősebb gengszterbandának. Inkább vállalja a halált, de nem alkuszik árulóvá lett barátjával, aki egy korszerű, kizárólag költség-haszon elven működő bűnszövetkezet tagjaként felsőbb utasításra szó nélkül ellene fordult. A megfoghatatlan, arcnélküli szervezet embertelensége iránti undor későbbi filmeket idéz, A játszma vége vagy A Parallax-terv paranoiáját a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról, egy, a brit noir késelős, kocsmázós hőseinek már idegen világból.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/01 08-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9611