KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/január
BRIT NOIR
• Kovács Marcell: Fekete szurok Brit noir
• Sepsi László: Férfitársaságban Guy Ritchie gengszterfilmjei
FRED KELEMEN
• Forgách András: Hattyú szénhalmon Fred Kelemen
• Csillag Márton: Az ember árnyéka Beszélgetés Fred Kelemennel
NÉMET ÓLOMIDŐK
• Földényi F. László: Törékeny önismeret A Baader–Meinhof-ügy
IZRAEL MOZIJA
• Kolozsi László: A harag földje Izraeli filmek
• Gorácz Anikó: Filmterápia Libanoni keringő
TRUFFAUT ÉS TATI
• Ádám Péter: A férfi, aki szerette a mozit François Truffaut – 4. rész
• Bikácsy Gergely: Hulot úr évszázada Jacques Tati, a marslakó
FORGATÓKÖNYV
• Krigler Gábor: Sorvezetők A filmírás oktatása
• Baski Sándor: Adaptáció Hogyan írjunk közönségfilmet?
MOBILTÉVÉ, NETMOZI
• Deák Dániel: Tévézzünk a hálóban! Net-tévé
• Schreiber András: A kalauzhal tudathasadása Maroktévé, mobilmozi
• Gorácz Anikó: Eljövendő e-jövő Net-mozi
KRITIKA
• Hungler Tímea: Anno Domina Báthory
• N. N.: Filmek Báthory Erzsébetről
• Csillag Márton: Az előző rész tartalmából Valami Amerika 2.
MOZI
• Varró Attila: A hercegnő
• Vajda Judit: Mexikói képeslap
• Kolozsi László: Cselek
• Baski Sándor: Veszélyes Bangkok
• Sepsi László: A zsaruk becsülete
• Tüske Zsuzsanna: Nők
• Fekete Tamás: A törvény gyilkosa
• Pápai Zsolt: Transsiberia
• Klág Dávid: Rec
• Kárpáti György: Halálos közellenség 1-2
• Forgács Nóra Kinga: Frost/Nixon
• Nevelős Zoltán: Sukiyaki Western Django
• Géczi Zoltán: Vexille
DVD
• Pápai Zsolt: A tolvaj
• Alföldi Nóra: Áramlat
• Varga Zoltán: Psycho II, Psycho III
• Varró Attila: A repülő guillotine

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Német ólomidők

A Baader–Meinhof-ügy

Törékeny önismeret

Földényi F. László

A német Vörös Hadsereg Frakció történetét feldolgozó akciófilm a mítoszt hangsúlyozza: a cinikus hatalommal szemben rokonszenves terroristák állnak szemben.

 

Berlinben néztem meg 2008 legnagyobb érdeklődést kiváltó német filmjét. Másnap este vendégségbe mentem; a társaság tagjai valamennyien 1938 és 1944 között születtek. Megemlítettem előző napi filmélményemet. Bár a filmet senki nem látta, perceken belül heves vita tört ki, amely közel egy órán át tartott. A Vörös Hadsereg Frakció (RAF) 2008 októberében is meg tudott osztani egy berlini értelmiségi társaságot. A jelenlévő egyik hölgy annak idején a szimpatizánsok körébe tartozott, s csak a kisgyermeke miatt nem lépett be a belső körbe. Másvalaki viszont a diákmozgalom addigi eredményeinek tönkretételével vádolta a RAF tagjait. A 68-as diákmozgalmak sok mindent elértek, mondta, a hetvenes évek elejére a hatalmat is kezdték megpuhítani. A RAF, parazita módjára, e mozgalomra telepedett rá, s hónapokon belül mindent megbénított. Nemcsak a hatalmat és a közéletet, hanem a diákmozgalmat is. Persze, válaszolta egy másik vitapartner, véget kellett valamikor vetni azok impotenciájának, akik csak a szájukat járatták. Azokat az érveket alkalmazta, amelyeket a filmben Gudrun Ensslin is. A hatás nem maradt el; perceken belül a hetvenes évek politikai történéseinek követhetetlenül sűrű labirintusában találtam magam. Kifejezések, rövidítések, kriptoszervezetek nevei röpködtek a fejem fölött; mintha valamilyen párttaggyűlésen lettem volna. Később, hazafelé menet az utcán alaposan megnéztem a film plakátját. A színészek arca kísértetiesen hasonlított az általuk alakított terroristákéra; de fölfedeztem bennük az esti vendégek arcvonásait is: fiatalon így nézhettek ki ők is. Nosztalgia az elmúlt fiatalság iránt – ilyesmi táplálhatta az esti vitát. Meg az akkori események megemészthetetlensége. Akit egyszer is megérintett a szele, az örökké úgy gondol vissza rá, mint egy ifjúkori szerelemre. Miként ennek a filmnek a készítői is.

 

*

 

„Oh Lord, won’t you buy me a Mercedes-Benz!” Janis Joplin dalával kezdődik a RAF-ról szóló film. És mivel fejeződik be? „How many ways must a man walk down before they call him a man” – énekli Bob Dylan. Mercedes, gazdagság, kapitalizmus, tömegmédia stb. És: felébredni, felnőni, érettnek lenni, tisztán látni stb. Igen, ilyen egyszerű: a kapitalizmus úgy, ahogy van, rossz, aki pedig ezt átlátja, az jó. A film eleje és vége mindenesetre ezt sugallja. Közben pedig lövöldözés (néha a Who együttes zenéjére), száguldozás az autópályákon, vitatkozás, tüntetés, nudizmus, ivás és szeretkezés. „Lőni és baszni ugyanaz”, mondja Andreas Baader, amikor a palesztin kiképzőtiszt megtiltja a németeknek, hogy meztelenül bulizzanak a közel-keleti táborban. Mert Baaderék számára mintha egyetlen hatalmas buli lenne minden, amelynek a tétjével időnként maguk sincsenek tisztában. Legalábbis e filmben. Mert mi is a cél? A vietnami háború befejezése? A német-amerikai szövetség felmondása? A nemzetközi kapitalizmus megdöntése? A Német Szövetségi Köztársaság alkotmányának az átírása? Vagy személyes bosszú az apukák és az anyukák generációja ellen? Vagy azok kiszabadítása, akik épp börtönben ülnek? Vagy saját gyerekkori komplexusaik feldolgozása? Vagy csak egyszerűen az élvezet, hogy lövöldözni és közben össze-vissza baszni jó dolog? Bármi is a cél, egy valami biztos: akciófilm született a javából, amelyben a nők kivillanó combjaitól a férfiak hanyag vakmerőségéig minden szexi. Pár perc elteltével magam is legszívesebben beálltam volna a terroristák közé.

A bukás után a producer és forgatókönyvíró Bernd Eichinger újabb nagyszabású filmmel jelentkezett. A Baader–Meinhof-ügy, amely történetet ezúttal Uli Edel rendezett, egyértelműen jobban sikerült – Eichinger alighanem tanult a Hitler-film hibáiból, s mintha arra is rájött volna, hogy Európában hiába is próbál Hollywooddal versenyezni. Érzékenyebben nyúlt a témához, mint előzőleg, nagyobb körültekintéssel igyekezett feltárni a német Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion – RAF) indítékait, nem akart mindenáron pszichologizálni, s jobban szem előtt tartotta az események történeti hűségét. Vagyis alaposan feldolgozta azt az 1967-től 1977 őszéig tartó tíz évet, amely alatt kéttucatnyi fiatal sakkban tartott egy egész államot. 1967 júniusával kezdődött, amikor a perzsa sah elleni tüntetésen Nyugat-Berlinben a rendőrök páratlan brutalitással verik szét a tüntető tömeget. Az eredmény: egy halott diák, Benno Ohnesorge. Diákparlament a berlini egyetemen, ahol Rudi Dutschke előbb Vietnamról szónokol, majd a szocialista világforradalmat hirdeti meg. Röviddel később egy jobboldali diák többször rálő Dutschkéra. Pár napra rá bomba robban egy frankfurti áruházban. Radikalizálódó fiatalok kommunákat szerveznek, s egy protestáns lelkész egyetemista lányának, Gudrun Ensslinnek és az értelmiség peremvidékén lézengő Andreas Baadernek („a legarrogánsabb seggfej, akit valaha ismertem”, nyilatkozta róla Cohn-Bendit) a vezetésével gyorsan létrejön a RAF. Röviddel később az országosan ismert szélsőbaloldali újságírónő, Ulrike Meinhof úgy dönt, hogy otthagyja férjét és gyerekeit, és társul Baaderékhez. De közben már szaporodnak az akciók: bankrablások, túszejtések, gyilkosságok, robbantások, útonállások. 1972-ben egy két hétig tartó összehangolt akció keretében a rendőrség a RAF vezetőinek többségét letartóztatja. A következő öt év immár nem a világforradalomról szól, hanem a börtönben ülők kiszabadításáról. Akiknek a száma csökken: Holger Meins 1974-ben éhségsztrájkban meghal, Ulrike Meinhof 1976-ban a börtönben felakasztja magát. Odakint folytatódnak a túszakciók és a terrorcselekmények; a terroristák újabb generációja a legfőbb német ügyésszel épp olyan hidegvérrel végez, mint a Dresdener Bank vezérigazgatójával. 1974-ig 33-ra nő a halottak száma. Azután eljön 1977 véres ősze: először szeptember 5-én Hanns Martin Schleyert rabolják el. Személyében a múlt és a jelen összefonódását látják bizonyítva: az egykori SS- és NSDAP-tag, aki antiszemitizmusáról is közismert volt, 1973 óta a munkáltatók országos elnöke. Azután október 13-án következik a Lufthansa gép eltérítése Mogadishuba. Baaderéket azonban Helmut Schmidt kormánya továbbra sem adja ki, és tárgyalni sem hajlandó a túszejtőkkel. A repülőgépet október 18-án egy különleges kommandó kiszabadítja a terroristák kezéből. Az eredmény: újabb 11 halott. Ugyanaznap éjjel a stammheimi börtönben a mai napig tisztázatlan körülmények között egyidejűleg öngyilkosságot követ el Baader, Ensslin, Irmgard Möller és Raspe. A világ egyik legszigorúbban őrzött börtönében egymástól távoli magánzárkákban végeznek magukkal. A hivatalos vélemény: öngyilkosság. Az egyetlen túlélő, Irmgard Möller szerint: gyilkosság. Másnap a belga-francia határon kivégzik Schleyert. A RAF történetének legvéresebb korszaka ezzel lezárul; a második és harmadik generáció azonban még több mint egy évtizedig rendszeresen hallat magáról.

Mai napig nincs teljesen feldolgozva a történet. A részletek továbbra is homályosak: az életben lévő terroristák nagy része hallgat (van, aki jelenleg is börtönben ül), az érintett hivatalos szervek aktáinak többségéhez sem lehet hozzáférni. Érhető, hogy hamarosan elkezdődött a legendagyártás. A halottak egy része, köztük Schleyer és Baaderék, ma is élne, ha az akkori német állam másként irányítja az eseményeket, hangzik a leggyakoribb vád. Hogy a valóságban miként irányította, ma sem tudni pontosan. Helmut Schmidt akkori kancellár szavai mindenesetre csak növelik a rejtélyt. Az eltérített repülő kiszabadítása után így nyilatkozott: „A német jogászoknak utólag is köszönöm, hogy nem mindig az alkotmány szellemében jártak el.” Hogy ez mit jelent, csak találgatni lehet. Eichinger és Edel filmjében mindenesetre az államot nagyobb felelősség terheli, mint a terroristákat. „Aki egyenruhát visel, az rohadt disznó”, mondja Ensslin a filmben (és mondta a valóságban is). A filmben valóban disznók állnak szemben a terroristákkal: a rendőrök brutalitása, a fogvatartók cinizmusa és a törvényhozók inkompetenciája olyan látványosan különbözik a terroristák fiatalos, laza, felszabadult, minden kötöttségtől és előítélettől mentes viselkedésétől, hogy az első kockáktól kezdve egyértelmű, kivel rokonszenvezik a rendező.

Baadert Moritz Bleibtreu alakítja, aki bármit kövessen is el a filmben, nem tud ellenszenves lenni. Miként több kritikus felfigyelt rá, amikor először feltűnik, napszemüvegben, cigarettával a szájában, akkor a fiatal Belmondóra hasonlít, s ezt az auráját végig megtartja. Johanna Wokalek alakításában Gudrun Ensslin mindenre elszánt szexis nő, aki, mégoly kérlelhetetlen legyen is, minden nézőt maga mellett tudhat – különösen a férfiakat. A filmbeli Ulrike Meinhof (Martina Gedeck) a legrokonszenvesebb értelmiségiek közül való. És miközben a hatalom oldalán állók e filmben egy tömbből faragott, már-már karikaturisztikusan egysíkú figurák, addig a terroristák – pontosabban az őket alakító kitűnő színészek – a legszélsőségesebb állapotokat is hitelesen tudják érzékeltetni. Meinhof éppolyan meggyőzően tudja szeretni a gyerekeit, amilyen meggyőzően szakít a családjával, s hiteles az is, ahogyan a börtönben lelkileg összeomlik. A kőszívű Gudrun Ensslin a börtönben fokozatosan megtört lánnyá változik, aki olyan benyomást kelt a végén, mintha a halál angyala lenne. A magánzárka hatására Baader is magába roskad, és végül önmaga árnyéka lesz. Hasonlóan hiteles alakítás révén ismerjük meg a többi terroristát is, Brigitte Mohnhauptig bezáróan (Nadja Uhl): ez a törékeny lány lesz az, aki a film végén, miután Baaderék meghaltak, bejelenti azt, ami akár az egész film üzenetének is mondható. Baaderék halálát követően a terroristák és a rokonszenvezők körében azonnal megszületett a kivégzés mítosza. Brigitte Mohnhaupt ezzel szemben – a legbelső kör életben maradt vezetőjeként – az öngyilkosság mellett érvel. Hogy miért? Mert akik hősök, azok nem lehetnek áldozatok. Az öngyilkossággal szuverenitásukat bizonyították, azt, hogy végig urai voltak a helyzetüknek. Önként vállalt halálukkal győzték le a „disznókat”.

A film ezzel, akarva-akaratlanul, a terroristáknak szolgáltat igazságot. Hősökké, romantikus akcióhősökké magasztosulnak a filmben, egy legendás mítosz képviselőivé, ellenfeleik pedig valóban: „disznók”. Az egyetlen Heroldot, a legfőbb bűnügyi hivatal vezetőjét leszámítva, aki, Bruno Ganz kitűnő alakításában, egyedül hajlandó föltenni a filmben azt a kérdést, amelyet 1977-ben Max Frisch fogalmazott meg a terrorizmussal kapcsolatban a német Szociáldemokrata Párt kongresszusán: „Menyiben vagyunk mi is bűnösök?”. Persze, ha a film készítői valóban elgondolkodtak volna ezen a kérdésen, akkor az egész történet sokkal bonyolultabb lenne – ami nyilvánvalóan a közönség számának csökkenésével járna együtt. Ekkor ugyanis egyfelől kiderülne, hogy az 1968-as generáció erőszak nélkül is sokat tett azért, hogy az NSZK zárt és merev társadalmi szerkezete lazuljon, Helmut Schmidt politikája pedig sok mindenben kifejezetten a terroristák óhajainak ment elébe. A hatalom képviselői úgy voltak „disznók”, hogy közben őszintén dolgoztak azon, hogy egyre kevésbé legyenek azok. A terroristák valójában nem egyszerűen a „disznók” ellen harcoltak, fekete-fehéren, hanem az egyre képlékenyebbnek bizonyuló hatalmat kényszerítették rá, hogy ismét visszaváltozzon „disznóvá”. Ha a film készítői kitértek volna erre, akkor bemutathatták volna azt is, amiről nem esik szó: hogy néhány évig miféle rettegés lett úrrá a civil lakosságon. Nem felejtem el, hogy amikor életemben először utaztam az NSZK-ba, 1976 őszén, a frankfurti repülőtéren szabályos háborús állapotok uralkodtak. Rainer Werner Fassbinder 1979-ben készítette el a maga filmjét a RAF-ról A harmadik generáció címmel. Ebben nagyon pontosan fogalmazza meg ezt az ellentmondást: a filmbeli gyárosnak egyáltalán nincsen ellenére, hogy elrabolják, mivel – ahogyan az egyik tisztviselő megfogalmazza – „a terrorizmust a nagytőkések találták ki, hogy az állam ezáltal jobban védje őket.”

Ám, ha a hatalom nem homogén fasiszta állam, szemben azzal, amit a RAF állított, akkor a terroristák sem állíthatóak be hősökként. Az egész a vietnami háború elleni tiltakozással kezdődött; de hogyan fér meg ez gyerekek és öregemberek túszul ejtésével, ártatlan családtagok kivégzésével, bankrablással? A filmben ezt a kérdést elegánsan kerüli el a rendező; ezért azután a lövöldözés miértje helyett annak esztétikai élvezetét kénytelen hangsúlyozni. Épp ilyen megválaszolatlan kérdés az is, hogy lehet-e a szabadságért harcolni úgy, hogy az ember lemond mindenfajta individuális gondolkodásról, és vakon aláveti magát a csoportakaratnak? A rendező ezzel a kérdéssel sem foglalkozik. Gudrun Ensslin szájából olyan ijesztő (és életrajzilag hiteles) mondatok hangzanak el, amilyeneket csak Brecht tandrámáiban lehetett olvasni – például, hogy gondolkodás nélkül kivégezne bárkit, aki a csoportban más állásponton van, mint ő. Ezt a fanatikus kegyetlenséget azonban a rendező nagyon ügyesen és finoman tompítja azzal, hogy egyfelől Ensslin női vonzerejét emeli ki, másfelől pedig a film második részében a börtönben Ensslin emberi drámájára helyezi a hangsúlyt. Johanna Wokalek valóban nagyszerűen játssza el, hogy a fanatikus lányt a börtönben az NSZK politikája helyett immár az emberi egzisztencia problémája foglalkoztatja. És ezzel a rendező, ismét akaratlanul, de visszamenőlegesen is felmenti őt korábbi fanatizmusa alól.

És végül egy különösen kényes kérdés, amelybe mind a terroristák, mind pedig a hatalom képviselői egyaránt belebonyolódtak: az úgynevezett „Ostpolitik”, vagyis a korabeli szocialista országokhoz, mindenek előtt az NDK-hoz fűződő viszony. Willy Brandt és Helmut Schmidt akkori álláspontja közismert; de nemcsak ők, hanem Franz Josef Strauss is hatalmas pénzzel támogatta az NDK-t, ami mögött nem volt nehéz fölfedezni a hidegháborús helyzet stabilizálásának a szándékát. Úgy utasítani el szavakban a fennálló szocializmust, hogy közben mindent megtenni annak fennmaradásáért: ebben a kettős játékban a korabeli (nyugati) baloldal is tevékenyen részt vett, a diákmozgalmakig bezáróan. Erre nincs bocsánat. Viszont a terroristák is játszották a maguk játékát. Ulrike Meinhof a férjével együtt például Hamburgban a „Konkret” című befolyásos szélsőbaloldali folyóiratot szerkesztette, amelyet titkos csatornákon az NDK-ból finanszíroztak. Ugyancsak feltételezhető, hogy az NDK állami szervei rokonszenveztek a terroristákkal, s elképzelhető, hogy támogatták is őket, részben közvetlenül, részben a palesztin befolyás kerülőútján. Carlosnak is szoros kapcsolata volt a német terroristákkal – s az ő román, NDK és magyar karrierje is közismert. Helmut Schmidték nyilvánvalóan tudtak minderről – ám ennek nyilvánosságra hozatalát a külpolitikájuk nem engedte meg. S ma már közismert az is, hogy a hetvenes évek végétől a terroristák egy része az NDK-ban telepedett le, ott kaptak új nevet, identitást. Az újraegyesítést követően sokan lelepleződtek; a mit sem sejtő új családok drámáit a német televízió több dokumentumfilmben is feldolgozta. Eichinger és Edel filmjében az NDK-ról egyszer sem esik szó. Érthető: említésével darázsfészekbe kellett volna belenyúlniuk, s a hatalom és a RAF viszonyának további útvesztőibe kellett volna belebonyolódniuk. Erre két okból sem vállalkozhattak: egyrészt a dokumentumok, akták titkossága miatt, másrészt pedig, mert ez megzavarta volna a filmbeli tiszta frontvonalakat, ami pedig minden közönségfilm sikerének az előfeltétele.

Mert végül is sikeres közönségfilm született. Igaz, a RAF-ról sok újat nem lehet megtudni belőle. Fassbinder említett filmje (A harmadik generáció, 1979), vagy a Fassbinder, Kluge, Schlöndorff, Reitz nevével jegyzett közös alkotás, a Németország ősszel (1978), vagy Stefan Aust közel háromórás dokumentumfilmje (Baader–Meinhof, 1986) sokkal összetettebben és differenciáltabban mutatja be a RAF történetét. (Aust 1985-ben megjelent Der Baader Meinhof Komplex című könyve alapján készült a jelenlegi film.) Eichinger és Edel más utat választott: a mítoszt hangsúlyozták, a legendákat erősítették. Ám ezzel éppen a legfontosabb kérdésekben nem igazítják el a nézőt. Ahogyan Eichinger A bukásban Hitlernek nem a történelmi szerepére helyezte a hangsúlyt, hanem az esendő embert akarta látni, úgy ebben a filmben is Baaderék emberi drámáját állította előtérbe. Ez vitathatatlanul jól sikerült – sokkal jobban, mint A bukásban. Emlékezetes pillanatok tucatjai mentik meg ezt az amúgy felszínes filmet, a színészi alakítások pedig hibátlanok: a RAF vezetői tényleg emberközelbe kerülnek, Moritz Bleibtreu (Baader) és Johanna Wokalek (Ensslin) alakítása felejthetetlen. A Baader–Meinhof-ügy inkább gyenge film számos nagyszerű részlettel: a producer és a rendező szemmel láthatóan ezúttal nem az amerikai filmgyártással akart versenyezni. Abban azonban, hogy a film alapvetően mégis elvétette a célját, számomra a német önismeret törékenysége nyilvánul meg. Ez nemcsak a Rote Armee Fraktion tagjait jellemezte, hanem, úgy látszik, azokat is, akik ma emlékeznek vissza a RAF-ra.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/01 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9615