|
|
Év
 
 
     
      
 
 
1979/december
|
• Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
• N. N.: Radványi Géza filmográfiája
• Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
• Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
• Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
• Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
• Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
• Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
• Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
• Pünkösti Árpád: Márványaink
• Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
• Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
• Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
• András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
• Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
• László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A skarlát betű
• Bikácsy Gergely: Élő erők
• Báron György: Hollónegyed
• Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
• Urbán Mária: A kérdés
• Kulcsár Mária: Magánvélemény
• Gyárfás Péter: A vad hattyúk
• Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
• Sólyom András: A forró nyár árnyai
• Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
• Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
• Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
• Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
• Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
• Ökrös László: Októberi esték
• Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
• Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
• Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
• Császár István: A kritika ártalmasságáról
• Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
• N. N.: Posta
|
|
|
 |
|
|
|
|
Láttuk mégAz elnök különgépeCsordás Lajos
Ha létezik amerikai álom, akkor léteznie kell amerikai rémálomnak is. Ez utóbbi kategóriába sorolom Az elnök különgépe című filmet. Mert ugyan mi lehet rémesebb egy amerikai ember számára annál, hogy feltámad a vörös fenevad és elrabolja az elnököt a Boeingjével együtt? De ne legyenek illúzióink: odaát a rémálom is happy enddel végződik.
Csodálatos, ahogy az amerikaiak felidézik magukban régi ellenségüket, a vörös bestiát, hogy újfent jól kitaposhassák a belét. Mi azonban, akik negyven évig éltünk a jól ismert rém karmai közt, nevetünk ezeken a zagyva álmokon. Nem értjük, miként lehet, hogy kazahsztáni ultranacionalisták küzdjenek a nagy Oroszországért, és amikor a filmben néhány percre úgy tűnik, hogy a terroristák javára dől el a küzdelem – sikerül ugyanis elérniük, hogy kiengedjék a börtönből vezérüket, Radeket (Jürgen Prochnow) –, nem értjük, vajon miért az Internacionálét (!) éneklik, ők az ultranacionalisták.
Érdekes viszont az elnök megformálása, melybe átsugárzott némi Clinton-allúzió. Nem Harrison Ford miatt, ő túl nehézkes ahhoz, hogy eljátsszon egy Clinton-szerű figurát, de az elnöki család kísértetiesen emlékeztet a Clinton-famíliára. Az államügyek irányítását magához ragadó, határozott alelnöknőben (Glenn Close) sem nehéz felismerni a jelenlegi amerikai külügyminiszter-asszonyt, Madeleine Albright-ot.
Az elnök különgépe tulajdonképpen három korábbi filmtípust ötvöz, az airport filmet, a president filmet és a mindig aktuális ellenségképpel rendelkező ügynökfilmet. Kiemelkedő alakítások nincsenek, a legizgalmasabb talán Gary Oldman, a terrorista vezér szerepében. A német származású rendező, Wolfgang Petersen keze munkája pedig felismerhetetlen, ezt a filmet akárki rendezhette volna. Úgy tűnik, Petersen végérvényesen beleszürkült az amerikai átlagba.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1127 átlag: 5.4 |
 |
|
|
|
