Magyar MűhelyBeszélgetés Tolnai SzabolccsalBelső késztetésbőlSzalkai Réka
„A háború bepiszkítja a művészetet és az embereket.”
Tolnai Szabolcs vajdasági magyar rendező Minotaurusz című „középhosszú” (47 perces) filmje Salgó Judit azonos
című írásából készült, akár Az erdő (2014).
A Minotaurusz főszerepében egy széthullott
család és egy munkanélküli kulturális rovatszerkesztő, az újvidéki lét olykor
kilátástalan szikárságába foglalva, ahol az élet szürkeségébe egyedül a direkt
marketingesek szemfényvesztése és a neoavantgárd költők poézise keveri a színt.
A rendezővel a filmről, a vajdasági magyarság, de egész magyar kultúránk
múltjáról, jelenéről és jövőjéről is beszélgettünk.
*
Hogyan találtad meg a film alapjául
szolgáló Salgó Judit művet?
Az írónő vezette az Újvidéki Ifjúsági Tribünt, ahol az 1960-as évektől a művészet
radikális formái jelentek meg, a még akkori nyitott Jugoszláviában is úttörő
módon. Csak néhány név a Tribün alkotóközösségéből kinőtt, vagy munkájukkal időben
ide kapcsolódó művészek közül: Ladik Katalin, Szombathy Bálint, Bada Dada, Dr.
Máriás, Nagy József, Slobodan Tisma, ®elimir ®ilnik, Urbán András, Végel László, Domonkos István, Vujica Reąin
Tucić, Tolnai Ottó, Baráth Ferenc. A Tribünnél volt az Új Symposion szerkesztősége is. Elsőként ebben a folyóiratban
jelentek meg Hamvas Béla, Weöres Sándor és több jeles alkotó betiltott írásai, és
innét, Jugoszláviából csempészték Magyarországra az akkoriban sokkal fontosabb
értéket képviselő szabad kultúrát, mely a friss levegővel volt egyenértékű.
Ez a szellemi gócpont nem a
magyarországi viszonyrendszerben, inkább amellett, azzal párhuzamosan, különálló
univerzumként létezett, a hatvanas évektől, szinte egy időben a hasonló budapesti törekvésekkel
(Halászék lakásszínházával, Szentjóby és Erdély Miklós fluxus, happening és environment kísérleteivel).
Az Újvidéki
Tribün fénykorában Belgrádot, Szarajevót, Zágrábot megelőzve inkább Ljubjanával
tartott lépést és szorosabb kapcsolatot. Ennek a hihetetlen intézménynek volt a
vezetője Salgó Judit a legfontosabb években, kényszerű politikai leváltásáig,
és az egész társaság üldöztetéséig. Mannheim Juditként jött a világra.
Unokahúga volt Mannheim Károlynak, a híres filozófusnak, a Vasárnapi Kör filozófiai,
művészeti asztaltársaságból, aki ott Lukács Györggyel és Balázs Bélával
tevékenykedett együtt, majd ezután vált többek között Németországban, valamint
Angliában is elismertté. Judit szüleit Auschwitzbe deportálták, őt az utolsó
pillanatban Kishegyesen beadták a szomszédasszonynak az ablakon. Néhány év
múlva csak az édesanyja tért vissza, Salgó a második férjének a vezetékneve. Judit
Belgrádban ugyanazon a világirodalom tanszéken diplomázott, ahol Danilo Kią is
(köztük mindenképpen sok a párhuzam, hasonlóság). Az említett Tribünön, és
egyáltalán a művészeti életben a vajdasági magyar irodalom hiába tartott lépést
a szláv népek művészeivel, hiába voltak sorstársak, a nyelvi elszigeteltség
miatt nem tudott egyenrangúan kommunikálni. A kényszerű kirekesztettség elleni
harcban kiváló, elhivatott műfordításaival Salgó Judit állt az élen. Ő
fordította például szerb nyelvre Domonkos István Kormányeltörésben című versét, melyet a Buharov testvérek is
megfilmesítettek.
Tehát így, Danilo Kiąen és a Tribünön keresztül egyenes út vezetett Salgó
Juditig. Minotaurusz című novellája a
hagyatékban maradt szövegeiből összeállított könyvben található, a töredékes
anyagok között is szinte az utolsó. Judit – akinek a kilencvenes évek háborúi
által okozott stressz egyértelműen kihatott korai eltávozására –, közvetlenül halála
előtt írhatta ezt a néhány oldalas kis remekművet. Ilyen izzással, az életet
keresztmetszetében ennyire letisztultan vizsgáló (mintha szikével bontaná ki a
rétegeket), és összegző művel ritkán találkoztam. Talán csak James Joyce Dublini emberek című kötetéhez tudnám
hasonlítani, melynek alapján John Huston rendezett (már a halálos ágyán) egy
zseniális alkotást (A holtak) – ez az
egyik legkedvesebb filmem.
A vajdasági írónő 1996-ban meghalt, azóta
pontosan húsz év telt el. Mennyire aktuálisak a művei még ma is – mennyire „állt
meg az idő” Vajdaságban?
Ez a történet a magyarság történetének is egy szelete, fejezete: megrajzolja
a kisebbség harcát a háborús időszakban, a kultúra tudatos leépítését a
veszélyeztetettségre való hivatkozással, a művészek reménytelen ellenállását. Számomra
ezek lényegi kérdések és tapasztalatok, ha jelenleg Magyarországról nézve
pillanatnyilag éppen nem is tűnnek fontosnak. Habár úgy tűnik, hogy sajnos itt
is mind időszerűbbek lesznek – bár ne lenne igazam…
A monológ mennyire jelentett kihívást? Mennyire
követted az eredeti szerkezetét?
Salgó Judit történetének
meghatározó jegyei a műfaji nyitottság és a kísérletezés, a posztmodern
poétika. A beszédmód nagyon személyes, női monológ. A szöveg jelentését nem
lehet teljesen dekódolni, az újraolvasás és értelmezés, a más történetekből
átvett elemek a végtelenségig tágítják az analízis lehetőségeit. Az erdő után – melynek
forgatókönyvét a szarajevói filmfesztivál Cinelink programjának keretein belül
fejlesztettük ki, szintén Salgó művéből – rádöbbentem, hogy az
eredeti történettől eltérve, a talán kényszerűségből vállalt kompromisszumok által
elveszítettem azt, ami miatt egyáltalán filmre akartam vinni az elbeszélést: nem
mutattam be a vajdasági művészek küzdelmeit és reakcióit a balkáni háborúk
időszakában, a mindennapjaikat, ahogy próbálták túlélni ezt az időszakot, majd ahogy
lassan mégis eltűntek. Pedig ez számomra mind a mai napig életbevágóan fontos, nemcsak
azért, mert ez annak a városnak a története, ahonnan én is származom, hanem az
írónő iránti tiszteletből is. Változtatások nélkül szerettem volna bemutatni a
művét, megőrizve poétikájának fontos elemeit: a neoavantgárd és a posztmodern
játékosságát. Saját költségemre forgattam le az eredeti történet hiányzó
részeit, és így lett teljes a mostani film.
Mennyire volt szándékos a nyelvvel való
játék? Ugyanis Anna monológjai magyar nyelvűek, a volt férjével is magyarul
beszél, de minden egyéb kommunikáció a filmben szerbül zajlik.
Ez a „nyelvi játék” a kisebbségi lét mindennapjainak meghatározó létélménye,
nem is játék, hanem egyszerűen a valóság – úgy hívják: kétnyelvűség. A világ
népességének több mint fele él ebben a természetes élethelyzetben – ami csak a
mai, Trianon utáni egynyelvű Magyarországról tűnik „különlegesnek”. Minden
filmem tudatosan tükrözi ezt. Érdekes volt szembesülnöm az első vajdasági
magyar filmes, Bosnyák Ernő, a huszadik század legelején készített alkotásaival.
Ezek a némafilm-töredékek egyszerre három nyelven lettek feliratozva: magyarul,
szerb-horvátul és németül. Amikor először láttam a filmjeit, pontosan tudtam,
min mehetett keresztül, milyen döntések alapján jutott el eddig a megoldásig a
száz évvel ezelőtt filmező kolléga. Szinte összemosolyogtunk egy pillanatra.
Mennyire jelent nehézséget ez a 47 perces „középhossz”
a moziforgalmazásban-fesztiválrészvételben, van-e ilyen jellegű ambíciód itt
Magyarországon?
Ennél a filmnél, ebben a változatban, tisztában voltam azzal, hogy ez se
nem mozibarát, se nem fesztiválbarát verzió. De belső késztetésből el kellett
készítenem, és ennyi lett. Ugyanakkor szeretném, hogy a televíziókon keresztül
eljusson a nézőkhöz. Sajnos ebben se vagyok túlságosan optimista. A magyar tévés
viszonyok lassan az olasszal kerülnek egy kategóriába: giccsparádé a köbön
(csak silányabb minőségben). Szerzői alkotásokra immár nincs szükség ebben a hullaszagú
mosóporreklám-világban, mely nem véletlen, hogy a pornó világával kezd
mindinkább összefonódni, összenőni. Pasolini világosan megjósolta, és a Salóban nevén is nevezte ezt a
jelenséget.
Az Arccal a földnek időben-témában közelebb
áll a délszláv háborúhoz, ugyanakkor a kilencvenes évek végén játszódó Minotauruszban is érzem a (poszt-)háborús életérzést.
Mennyire határozza ez meg a mindennapokat – még ma is – Szerbiában?
A háború bepiszkítja a művészetet, és az embereket is. Bármilyen gazdag és
gyönyörű is volt ennek a térségnek a kultúrája, a háború kitörésekor azt
kellett tapasztalnunk, hogy a művészet nem segít: az általános őrületben, amikor
már a gyűlölet felkorbácsolódik, semmit sem jelent. Furcsa volt látni az
ikonikus embereket, nagy művészeket, akiknek tisztaságában és kiállásában
hittünk, akik addig meghatározták életünket, ahogy véres lett a kezük, felmorzsolódtak
– és velük együtt mi is. A minden hiábavalóságának a felismerése, különösen a
háború utáni „demokratikus” folyamatok tükrében, az önnön kis búvóhelyek
kialakítása, a „privát” ellenállás, ez az általános meghatározója az emberek
életének. Erről akar szólni, a filmbeli „Láthatatlan művészeti akció” is. Ez a
valamikori avantgárd, vagy neoavantgárd harcosok ironikus, halálraítélt,
belenyugvó mosolya, amikor minden nap egy meghatározott időpontban, megadott
helyen, összejönnek néma csendben elfogyasztani egy üdítőt. Láthatatlan azért,
mert a környezetükből senki sem tudja, hogy ez a három-négy hajléktalannak
kinéző figura egy véresen komoly, számukra létfontosságú művészeti akciót
folytat. Visszatérve a kérdésre, igen, a háború a mai napig nagymértékben
kihatással van a mindennapokra is. Arról például nem is beszélek, hogy a lakosság
összetétele teljesen megváltozott.
Első filmed, a Nyári mozi óta egyre szomorúbb témák után nyúlsz.
Az az igazság, hogy a legkomolyabb, legszomorúbb témához is mint komédiához
viszonyulok – az érzékenységen múlik, hogy ezt ki, mennyire tudja így értelmezni,
befogadni. Az isteni szerkezetbe került homokszemek csikorgása és őrlődése
számomra izgalmasabb, és sokszor nevetségesebb, mint a könnyű komédiák poénjai.
Közhely, de szerintem is akkor jó a film, ha egyszerre sír és nevet a néző, a
könnyei között.
Szerbiában, Belgrádban mennyire ismerik a
filmjeidet?
Ez egy érdekes kérdés. Szerbiában mást jelenthetnek a történeteim, valószínűleg
könnyebben be tudják illeszteni a saját koordináta-rendszerükbe az emberek: ez
biztos az én hibám is, eldöntöttem, a jövőben megpróbálok ezen változtatni. Mindenesetre
más a viszony: a szerbek többnyire értik és értően tudnak hozzászólni a
filmjeimhez, fontosnak tartják, amiről beszélek. Ha elkészülök egy filmmel,
akkor a kritikusok, vagy a nézők arról beszélnek, hogy miről szólt a film és
miért éppen arról. Magyarországon sajnos az a tapasztalatom, tisztelet a kivételnek,
hogy odáig se jutunk el, hogy miről is van szó, többnyire kimerül a teccik-nem teccik viszonyrendszerben… Sőt, olyan „írással” is találkoztam,
mely minden irónia nélkül, halál komolyan azon elmélkedett, hogy vajon a film Andynek
tetszene-e… Sajnos, ehhez nincs hozzáfűzni valóm, ezzel nem tudok mit kezdeni,
nem érdekel. Elképesztőnek tartom, hogy Magyarország milyen könnyen, büszkén és
boldogan hódolt be a fogyasztói kultúrának, a felszínesség varázsának, sőt
azok, akik névleg az ellenkezőjét szajkózzák, hajszolják bele a kultúrát ilyen
megalázó és megnyomorított állapotba.
Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 11 átlag: 4.27 |
 |
|