MoziA hegedűtanárForgács Nóra Kinga
Tudo
que aprendemos juntos – brazil, 2015. Rendezte: Sérgio Machado. Írta: Antonio
Ermirio de Moraes darabjából Marta Nehrig, Marcelo Gomes és Sérgio Machado.
Kép: Marcelo Durst. Zene: Felipe de Souza. Szereplők: Lázaro Ramos (Laerte),
Kaique Jesus (Samuel), Elzio Vieira (VR), Sandra Corveloni (Alzira). Gyártó:
Gullane Filmes. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos.
112 perc.
Háromféle
hozzáállás létezik a brazil nyomornegyedekkel kapcsolatban. Az egyik a
romantikus: hol máshol születnének katarzissal szolgáló történetek, ha nem
ezekben a városrészekben? A másik a racionális: komplex társadalmi és szociális
problémák testesülnek meg egy-egy lakónegyedben. A harmadik pedig azt mondja:
ha erre jársz, neked nem kedves a saját életed, inkább maradj távol.
A hegedűtanár voltaképpen az az állatorvosi ló, amelyiken mindegyik attitűd
tetten érhető. A középpontban São Paulo Heliópolis nevű favelája áll. Az elnevezés csalóka fény, ez a város egyik legdurvább
nyomornegyede, a napsugár csak tétova bizonytalansággal jut el az ott élőkhöz.
A helyi iskolába járó gyerekeknek az jelenthet felemelkedést, ha az igényeikhez
alkalmazkodó és az életükbe jól illeszkedő tehetségfejlesztő programmal
találkoznak. És van egy fickó, aki vidékről, lentről jött (Brazíliában ez nem
kétórás vonatozást, hanem egy szakadék két peremét jelenti), a szüleinek akar
elsősorban bizonyítani, hogy profi zenekarban fog dolgozni elsőhegedűsként.
Addig is hazudnia kell a főbérlőnek az anyagi helyzetéről, mivel São Paulo
drága város. Nehéz ott megkapaszkodni. Ő lesz – kezdetben kényszerűségből – a
tanár a gyerekek mellett.
Ami a
két mesét egybegyúrja, az egy valóban létező közösség története. A São Paulo-i
OSESP Orchestra a zene erejével integrálja a szegregációban, önként vállalt
vagy kényszerű leszakadásban élő résztvevőit. Mindenki tanul. Egymástól. Nem
feltétlenül a violinkulcs megrajzolását, vagy a helyes hangszertartást, hanem
az egymásért való felelősség vállalását, mert ebből indul ki minden jó dolog,
ha emberekről van szó. Sérgio Machado
filmje ugyan a katarzis felé csábuló módon, de azt mondja: nem halsz bele, ha a
szegénység, a veszőben lévő tehetséges fiatalok felé fordítod a fejed, és
cserébe feladsz valamit. Mert a végén azt a valamit úgy is megnyered. Pont
azáltal, hogy késznek bizonyultál a felelősségvállalásra. Machado munkája
nyilvánvalóan egyszerűsítő és túlzottan optimista, ellenben magában rejti azt a
fájdalmat, amiről megkerülhetetlenül beszélni kell.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 9 átlag: 6.67 |
 |
|
