Női szerepek

Paul Feig hősnői

A nő is ember

Pernecker Dávid

Paul Feig a filmgyári normával szembeszegülve a férfi-szerepköröket rendre nőkre osztja, felforgatva a „férfiasnak” tartott zsánereket is.

Hollywood, mint minden tömegtermelésre berendezkedett nagyüzem, sablonokból építi fel termékeit. Szabványtörténeteket szabványnarratívával mesélnek el a szabványosítás folyamatába bedarált, vagy épp abban lubickoló rendezők. Ezzel pedig semmi baj nincs, a szabványtörténetek is lehetnek jó történetek. Ezeket a történeteket viszont még manapság is olyan évszázados por lepte férfihősök népesítik be, melyeket szintúgy formulák építenek fel. Az erős és érzékeny (vagy érzéketlen), az elegáns és cool, a gyenge és vicces férfiak sémái – valamint variációik – a filmgyári filmek meghatározó, berögzült, elvártnak tűnő kliséi.

A nyilvánvaló hollywoodi férfidominancia nem sok esélyt ad a gyengébb nemnek. A kortárs álomgyári női szerepek többnyire felületesek, másodlagosak a férfihősökhöz képest. Az olyan körültekintően felépített karakterek, mint Joss Whedon sikersorozatainak (Buffy, a vámpírok réme, Dollhouse, Angel) komplikált „erős női”, vagy épp George Miller Furiosája, Jason Reitman Junója, és Todd Haynes queer-alakjai csak a szabályt erősítő kivételek. A kortárs európai moziban a női szerepkör rég túllépett a kliséken: elegendő Jean-Pierre Jeunet aprólékosan, finoman megmunkált jellemrajzait (Hosszú jegyesség, Amélie csodálatos élete), Pedro Almodóvar sokszínű asszonyait felidézni. Hollywoodban azonban még ma is ritka az olyan következetesen nőpárti filmes, mint amilyen Paul Feig.

A komikus-komédiarendező ugyanis vígjátékszerző kollégáival ellentétben nem a sablonférfiak közül kiugró érdekes és értékes női mellék- vagy főszereplőivel próbál kemény állításokat megfogalmazni a nők egyenlőtlenségéről, elnyomottságáról, alulértékeltségéről. Ellentétben Judd Apatow egyértelműen feminista törekvéseivel, Feig filmjeinek asszonyai nem rendelik alá komikai mivoltukat a szent cél érdekében, nem túlbeszélt – gyanúsan pszeudo-intellektuális – és átlátszó viccekbe bújtatott poszt-feminista lózungokat szavalnak. Apatow egyetlen színtisztán feminista filmjével szemben Feig művei pontosan azért válnak fontosabbá, mert ki tudnak bújni a Kész katasztrófa komédiának álcázott kortárs feminizmusleckéjének átka alól. Feig vígjátékai nem „nőfilmek”, nem „női filmek”, nem kizárólag nőknek szóló filmek, nem didaktikus és harsányságukban erejüket vesztő odamondások a férfihatalomnak, nem tézisfilmek. Egyszerűen csak olyan filmek, melyek szemléletes, első pillantásra mégis szem elől téveszthető módon támogatják a női egyenjogúságot. Paul Feig a filmjeiben az egyezményes hollywoodi normával szembeszegülve a férfi-szerepköröket rendre nőkre osztja, látványosan felforgatva a „férfiasnak” tartott zsánereket.

*

Az 1999-es Különcök és stréberek című kultikus, önéletrajzi ihletésű sorozatában (melyben Apatow is közreműködött íróként és rendezőként) Feig tinédzserkori önmagát a béna, elesett, kirekesztett geekek és a lázadó, de nem kevésbé elesett és kirekesztett különcök között önmagát kereső tinilánnyal azonosította (Linda Cardellini). A problémás fiúkkal körbevett Lindsay Weir saját korszellemével azonosulni képtelen karaktere felnövés- és fejlődésregényekbe illően vált önálló, öntudatos nővé, aki a vagánynak csak látszó srácoknál jóval tökösebben ment neki az életnek.

Miután azonban a Különcök és strébereket elkaszálták, Feig parkolópályára került, míg Apatow csillaga pont ekkor kezdett el felívelni. Feig készített ugyan két hollywoodi bérmunkát (Dávid vagyok, Reszkessetek, repülők!), de megérdemelt bukásukkal egy időre sikerült is kizárnia magát a stúdióbirodalomból. Visszatért tehát a tévézéshez, és színészként, íróként és rendezőként olyan sikeres sorozatokban dolgozott, mint Az ítélet: család, a Reklámőrültek, a Jackie nővér, a Nancy ül a fűben, a Városfejlesztési osztály, vagy A hivatal. Egytől-egyig olyan szériák, melyekben emlékezetes, összetett, domináns nőfigurák kaptak főszerepet. Ez az időszak a kutatás, az útkeresés ideje volt. Feig kereste azt a forgatókönyvet, mellyel végre meghódíthatja a gyöngyvásznat, és elkezdheti felépíteni azt a tudatosan színésznőközpontú feminista komédiafolyamot, mellyel felkavarhatja a hollywoodi vígjátékok sekély állóvizét. Ez volt a Kristen Wiig és Annie Mumolo által jegyzett 2011-es Koszorúslányok. A film, amit a meggondolatlan rögtönítélő filmkritika – élén természetesen férfiakkal – a Másnaposok női megfelelőjeként billogozott meg. A Koszorúslányok azonban – nyers és undorító jelenetei ellenére – mégsem öncélú átirata Todd Philips kétes értékű alkotásának, annál ugyanis sokkal fontosabb és jóval nagyobb hatású műről van szó. Feig és az írókomikák nem másolják a lealjasodott férfiak viselkedési-mintáit, nőszereplőik pedig a „koszorúslányság” és a házasság mélyen feminin kontextusa ellenére sem válnak korábban látott női archetípusokká. A házasodásra készülő Lillian (Maya Rudoph) az, aki retteg barátai elvesztésétől, nem a vőlegénye. Annie (Wiig) az, aki fél mindennemű elkötelezettségtől, nem az udvarlója. A koszorúslányok szembenéznek ugyan félelmeikkel, reményeikkel, vágyaikkal, de az ellenségeskedés és féltékenység ugyanúgy szervezi kapcsolatukat, mint az odaadás. A Koszorúslányok a barátságról szól, nem pedig a nőbarátságról. A hősei közt fennálló versengés nem ribanckodás, nem cicaharc. Mély emberi bizonytalanságok és feszültségek kerülnek a felszínre, a hasonló nőfigurákhoz korábban társított hisztériának és picsogásnak hűlt helye. Azáltal, hogy a Koszorúslányok a férfiakat a mellékszerepekbe száműzte, Feig és az írók fel tudták szabadítani idézőjelbe tett szereplőiket a mindenkori nőképhez tapadó sztereotípiák nyomása alól. Nem csak arról van szó, hogy a Koszorúslányok semmissé tette az évtizedes szexista mendemondát, miszerint a nők nem lehetnek viccesek, hanem arról is, hogy a film mindenekelőtt embernek, nem pedig nőnek ábrázolta szereplőit. Anélkül, hogy egy árva szó esne a nők és a férfiak közt feszülő évezredes egyenlőtlenségekről, vagy a poszt-feminizmus kivételes és szentesített szupernő-szerepeiről. A Koszorúslányok azonban nem csak karaktereinek tört új utat, hanem azoknak a női komédiaíróknak is, akiknek forgatókönyvei évek óta ott rohadtak a női humor létezésében konokul kételkedő stúdiók pincéiben.

*

Feig a Koszorúslányok után szabadon dolgozhatott újabb, hasonló szellemben készülő filmjén. Míg azonban Wiig és Mumolo története olyan női szívekhez szóló romantikus filmeket forgat ki, mint az Álljon meg a nászmenet!, a 27 idegen igen, az Oltári nő, A csajok háborúja, vagy a Szeretném, ha szeretnél, addig Feig a Katie Dippold által írt 2013-as Női szervekkel átlépett a férfias zsánerek térfelére. A Halálos fegyver- és a Piszkos Harry-filmek által inspirált – azok parodizálását viszont ügyesen kerülő – komédiában a nők közötti barátság motívuma már egy tipikus férfiközegben bomlik ki. A Koszorúslányok után szárnyakat növesztett Melissa McCarthy és a komikus szerepekben sokszor megmártózó Sandra Bullock figurái – akárcsak rendőrfilmek szinte mindegyikében – eleinte konkurensként másznak egymás arcába, és csak akkor kezdenek el haverkodni, mikor megismerik egymás gyengeségeit. Feig pedig követi a Koszorúslányok által megkezdett sormintát, tehát ezek a gyengeségek nem női gyengeségek. Az el nem ismertség, a törtetés, a munkamánia átka kísérti őket, és noha a rendőrfilmes tematika megköveteli a hangsúlyos férfi-szereplőket, a Női szervek egyetlen olyan jelenettel sem sokkol, melyben arról lenne szó, hogy McCarthy vagy Bullock karaktere azért képtelen elérni a férfiak megbecsültségét, mert véletlenül nőnek születtek. Mindkét hősnő olyan fergetegesen visszataszító hülyeségekkel bír, melyek hatására a szakma, és a kollégák egyszerű embertársukként taszítják őket kispadra. Magányosak, de magányuk nem a szerelem hiányából ered, hanem abból, hogy nincsenek barátaik. Szerelemről szó sincs a rendező feminista filmjeiben, Feig számára a nők közötti barátság sokkal érdekesebbnek és elemezhetőbbnek tűnik – és viccesebbnek is. Érdekes továbbá, hogy a szinte férfimentes Koszorúslányokkal szemben a Női szervekben a főszerepet játszó színésznők remek alakítása sokkal hangsúlyosabbá válik az egyértelműen férfiak uralta rendőrfilmes zsánerben. Ez azért is lehet, mert a zsaruműfaj fonákjaként a film hímjei kevésbé kidolgozott, de nagyon szórakoztató figurákként vannak jelen a Női szervekben. Feig így végleg világossá teszi: aki vicces, az vicces, a nemeknek pedig a filmműfajokban – és főleg a vígjátékokban – nincs kizárólagos jelentősége.

A nemek közti falak lebontását Feig a 2015-ös A kémmel folytatta, immáron íróként (Dippolddal közösen) és rendezőként. A Női szervek után egy újabb férfiműfajt tesz helyre, feltehetően a legszexistábbat, a kémfilmet. Már maga a gesztus, hogy a túlsúlyos, negyvenen túllépett önmagában egyáltalán nem biztos Moneypenny-jellegű Susan Cooper (ismét McCarthy) válik az ügynökség világmentő kémjévé, megér egy kalapemelést. Míg azonban előző filmje mondhatni megkímélte az „erősebb” nemet, addig A kémben Feig sokkal keményebben fogalmaz, vitriolos macsókritikája pedig a maga nemében páratlan. A kémzsáner nőket rendre kihasználó és lenéző talmi szuperférfiai parodisztikus és karikatúraszerű idiótákká esnek össze. A Jude Law által megformált Bradley Fine James Bond-replikája önelégült debilségében is rendkívül összetett figura, hiszen tisztában van vele, hogy az őt segítő Susan nélkül nem lehet sikeres szuperügynök. Annak ellenére, hogy orbitális sármjával manipulálja, Feig a sztárkémet mégis inkább Susan élősdijévé redukálja. Viszont Fine nem azért használja ki Susant, mert az nő, hanem azért, mert profi a munkájában. Gyökér ahhoz, hogy észrevegye: Susan odavan érte. A Roger Moore-t idéző szívdöglesztő bájgúnár mellett ott van még a Jason Statham felemelően önironikus és önreflexív alakításában emlékezetes karakterré váló Rick Ford, aki viszont képtelen megbirkózni a gondolattal, hogy egy pufók asszony mentheti meg helyette a világot. Feig a karakter határtalan mizogün butaságával és kontrollálatlan macsóságával állítja szembe a McCarthy által érzékenyen megformált, önmagában kételkedő, trágár, esetlen, de alapvetően bátor Susant, aki – Feig korábbi feminista filmjeitől eltérően – érezhetően megtört már párszor a patriarchális kémbiznisz nyomása alatt. Ugyan A kém a Női szervekkel szemben több domináns és merőben vicces nőalakot is megvillant (Miranda Hart kolleginája, Allison Jenney ügynökségvezetője, és Rose Byrne antagonistája), mégis a film igazi erejét a megbecsülését kivívó, bénaságain túllendülő Susan és a semmiből fel-felbukkanó Ford nagyszerű ellentétezése adja. Statham tesztoszterontól bódult szuperférfia ugyanis nem más, mint az a hollywoodi férfi-centrikus világkép, ami ellen Feig a Koszorúslányok óta küzd. Ahogy a beképzelt kémkirály nem látja meg a botcsinálta dagi kémnő hőstetteiben a szép új világot, úgy az álomgyár is képtelen felfogni, hogy egy komika, vagy egy írónő is lehet jó a szakmájában. Márpedig erre a legjobb bizonyíték ott van az orruk előtt. Susan Cooper szitkozódva, esve-kelve, nagy ütésváltások közepette megmenti az emberiséget, Melissa McCarthy pedig percenként érkező verbális- vagy fizikai poénjaival nevetteti a nézőket. Meglehet, a hollywoodi macsók túlhatalma Feig munkásságának hála megváltozóban van, és a jövőben sok Susan Cooperhez hasonló nő fogja benépesíteni a filmműfajok úri klubjait.

Rick Ford rohadék viselkedése mindemellett tökéletes analógia az internet plebszének reakciójára is, hiszen a kommentharcosok Ford nőalázó szövegeinél sokkal mocskosabban támadták Feiget, mikor kiderült, hogy a rendező elkészíti a Szellemirtók női verzióját. A közelgő filmet leírhatatlan modorban gyalázó nőgyűlölőket a kimértségéről és udvariasságáról híres Feig azonban néhány észérv után csak simán elküldte a halálba. Ha pedig egy kicsit belegondolunk, ez így a legtisztább.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/07 22-25. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12789

Cikk értékelése:

szavazat: 24 átlag: 5.71