KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2020/június
NEKROLÓG
• Schubert Gusztáv: Létay Vera (1935-2020)
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „A mozikkal együtt sírunk, együtt nevetünk”
• P. Szabó Dénes: A viszály magvai Jancsó-filmek a rendszerváltásról – 2. rész
• Báron György: Kortársunk, Voltaire Candide
• Morsányi Bernadett: Idő van Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Stőhr Lóránt: Harcmodor hidegháborúban Békeidő
ÚJ RAJ
• Teszár Dávid: Családban marad Hirokazu Kore-eda
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Sóhajok és sikolyok Dario Argento-portré – 2. rész
• Nemes Z. Márió: A lehetetlen film filozófiája A horror filozófiája
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Varró Attila: Barbárok a tudatküszöbön Richard Corben: Neverwhere
• Baski Sándor: Pszichedelikus mélyfúrások Az éjféli evangélium
LATIN PANORÁMA
• Lénárt András: A Disney-küldetés Amerika-közi filmpolitika
• Barkóczi Janka: Távoli hangok Kleber Mendonça Filho és az új brazil film
• Bácsvári Kornélia: Síkváltások Karanténnapló
NÉMET PANTEON
• Schreiber András: A lefejezett próféta Friedrich Wilhelm Murnau
• Martin Ferenc: Tájba vetített érzelmek Murnau és a miliő
KÖNYV
• Kránicz Bence: Jelmezes rajongók A képregényfilm
VIDEÓJÁTÉK
• Herpai Gergely: Apokalipszis itt és most? Világjárvány a videójátékokban
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: A történelemnek nincs vége Homeland
• Pernecker Dávid: Se isten, se sors Devs
• Kovács Gellért: Megcselekedte, amit megkövetelt Romlott oktatás
• (X) : Rejtett kincsek Az HBO eredeti játékfilmjei
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Batman új arcai Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Latin Panoráma

Kleber Mendonça Filho és az új brazil film

Távoli hangok

Barkóczi Janka

A 2010-es években feltűnt brazil rendezők társadalomkritikájukat a kortárs moziközönség vizuális nyelvén képesek megfogalmazni.

A brazil film legújabb hulláma a 2010-es években bámulatos lendülettel jelent meg a világban, ami felélesztette a nemzeti és globális filmkultúra kapcsolatáról szóló régi vitákat. Az országban színre lépett egy olyan generáció, melynek tagjai a mégoly változékony, különböző politikai rezsimekhez igazodó kulturális irányítás mellett, a Cinema Novo társadalomkritikus hagyományát nem feledve, kifejezetten vonzó, kortárs formában mondják el történeteiket. 2019-ben Karim Aïnouz The Invisible Life of Euridice Gusmão című drámája nyerte el a cannes-i Un Certain Regard szekció fődíját, a berlini filmfesztivál idei programjában pedig nem kevesebb, mint tizenkilenc teljesen vagy részben brazil produkcióban készült, friss film szerepelt. Az 1960-as években született nemzedék képviselői közül kiemelkedik Kleber Mendonça Filho, aki filmkritikusként kezdte a pályát, majd a kis műfajokon és dokumentumfilmeken át jutott el a világsikerig. A rendező negyvennégy évesen mutatkozott be Neighbouring Sounds (Hangok a szomszédból, 2012) című első nagyjátékfilmjével Rotterdamban, ahol máris kiforrott, összetéveszthetetlenül sajátos hangon szólalt meg. Történetei jellemzően a kortárs Brazília színes tablói, melyektől nem idegen a mágikus-realizmus és a kegyetlenségből táplálkozó, olykor morbid humor. Filho kifejezetten politikus és kritikus alkotó, aki minden filmjében a brazil társadalom aktuális állapotát monitorozza, és a vörös szőnyegen tett erős gesztusoktól, szókimondó interjúktól sem riad vissza. Legutóbbi filmje, a Bacurau, amely a közösséget mozgató, azt összetartó és szétvető erők vizionárius ábrázolása, egyben az öncélú erőszak ijesztő panorámája is.

Bacurau álmos kis falu a sertão vidékén, azaz Brazília észak-keleti részének vadregényes belső pusztáin. Kitüntetett helye ez a brazil filmtörténetnek, sokszor forogtak itt az 1960-as és 1970-es évek Cinema Novo mozgalmának realista filmjei, de ide tértek vissza később Walter Salles Központi pályaudvar (1998) című művének hősei is. A sertão ezekben a történetekben amolyan időn és törvényen kívüli világ, melynek lakói magukra utalva próbálnak túlélni, és ahol a szenvedés ábrázolása olykor némi nosztalgiával vegyül.

Filho filmjében a fiktív Bacurau egyike a környéken található quilomboknak, azoknak a sajátos folklórral bíró, 17. században alapított településeknek, melyek először szökött rabszolgáknak, indiánoknak és marginalizálódott fehéreknek nyújtottak menedéket. Lakói meglehetősen extrém egyéniségek, akik a régi szellemben, külső szemlélő számára riasztóan kaotikus, valójában mégis harmonikus és toleráns közösségben élnek. Egy szép napon azonban amerikai és európai turisták csapata bukkan fel a falu közelében, akikről kiderül, hogy mindannyian a régi fegyverek szerelmesei, és éppen egy FPS videójátékok mintájára szervezett, gyilkos társasutazáson vesznek részt. A terület korrupt politikusai gyakorlatilag kilövési engedélyt adtak a falu lakóira, akiknek a világtól elzárva és elfeledve nem marad más választásuk, mint megvédeni magukat. A látogatók vezetője, a delejes tekintetű Michael (Udo Kier), hidegvérrel adja ki a parancsokat, de hamarosan számára is világossá válik, hogy ezen a pályán nem csak a pontokért játszanak. A film disztopikus világában elegánsan keverednek a westernek és akciófilmek műfaji jegyei (Michael karakterét egyenesen a Die Hard filmek Hans Gruber-figurája inspirálta) a Filho stílusára jellemző mozaikos költőiséggel. Alkotótársa, Juliano Dornelles, korábbi munkáinak látványtervezője volt, megerősítve, hogy a történet látványelemei, a töredékesen bevillanó fantáziaképek, a Bacurau különös atmoszféráját megteremtő groteszk részletek itt is fontosak. A 2019-es Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott film elnyerte a zsűri díját, azonban brutalitása és az északi féltekéről érkező, gátlástalan fehér vadászok ábrázolása hagyott maga után kérdőjeleket.

Filho egyébként visszatérő vendég Cannes-ban, ahol 2016-ban az Aquarius című filmjével versenyzett, sőt mi több, tüntetett az egész stábbal együtt. A vörös szőnyegen felvonuló csapat ekkor angol nyelvű feliratok felmutatásával jelezte, hogy Dilma Roussef elnök elmozdítását törvénytelennek és a demokrácia megcsúfolásának, a Brazíliában lezajlott hatalomváltást puccsnak tartják. Noha az Aquarius még a politikai váltás előtt forgott, sok elemében reflektál a brazil társadalmat sok irányból feszítő erők romboló hatására, különösen az osztályok közötti és etnikai konfliktusokra. A film főhőse Clara az elegáns nyugdíjas zenekritikus, aki évtizedek óta él a recife-i tengerpartra néző, Aquarius nevű társasház egyik kellemes lakásában. Amikor az értékes telken egy agilis építési vállalkozó új, modernebb ingatlant építene, Clara az egyetlen, aki nem engedi kivásárolni magát az otthonából. A büszke asszony foggal-körömmel védi a helyet, vagy még inkább a hozzá kötődő emlékeit, és felveszi a harcot a méltatlan eszközökkel támadó mamutcéggel. Alakját a brazil film nagyasszonya, a Bacurau excentrikus amazonjának szerepében is feltűnő Sônia Braga formálja meg, akinek ikonikus figurája a hihetetlen terheket viselő, kiszolgáltatottságában is méltóságos nőiség esszenciája. Bár az Aquarius története a nehezen boldoguló kisemberről és az erkölcsi iránytű nélkül működő, gátlástalan üzletemberekről közhelyesnek tűnhet, Filho különleges formát talál a drámának azzal, hogy az érzékelés és emlékezés finom szűrőjén keresztül meséli el a történetet. A laza füzérben előadott, helyzetekből és gesztusokból építkező elbeszélés a köznapi történéseket is érdekessé, jelentőségtelivé avatja. Minden látható dolog kapcsolatban áll valamilyen láthatatlannal – elvesztett személyekkel, közös élményekkel, örömteli és fájdalmas pillanatokkal –, a jelen tárgyai a közeli és távoli múlt referenciái. A néző feladata, hogy felfedezze és megértse ezeket a kapcsolatokat, melyek olykor nagyon is nyilvánvalóak, máskor szinte megfogalmazhatatlanul személyesek. A korok közötti hidat a lemezjátszón, az autóban, vagy éppen a retro táncpartin megszólaló, bájos eklektikával összeválogatott zeneszámok teremtik meg, a hídon átmenni azonban Clara és a közönség dolga.

A hangok nem csak az Aquariusban, de Filho debütáló nagyjátékfilmjében is komoly szerepet kapnak. A lelkes kritikákkal fogadott, rendezői névjegyként is értelmezhető Neighbouring Sounds szintén Recifében játszódik, azonban a zajok itt kifejezetten a jelenbe, a középosztály zsúfolt városnegyedének egymással párhuzamosan létező otthonaiba horgonyozzák a történetet. A szomszédból átszűrődő moraj, a tévé monoton zsolozsmája, a mosógép berregése, vagy az idegesítő kutyaugatás horizontálisan és térben köti össze a pillanatokat, míg az Aquariusban a zeneszámokon keresztül elsősorban az idő hangjai rakódnak egymásra. A Neighbouring Sounds valójában egy lakóközösség életének aktuális metszete, ahol a tulajdonosok és a háztartási alkalmazottak végtelennek tűnő, olykor kiéleződő, máskor harmonikus játékot játszanak. A városnegyed kényes társadalmi egyensúlyát egy őrző-védő cég megjelenése borítja fel, melynek különös alkalmazottai új szabályokat hoznak. A film emlékezetes alakjai, a régi világból itt maradt arisztokratikus cukorbáró, a csaholó kutya ellen a legkülönbözőbb praktikákkal küzdő, egyedülálló anya, vagy a mindenhol jelenlevő bejárónők szerény titokzatossága, sokdimenzióssá teszik a közeget. A női figurák itt is, akárcsak Filho többi filmjében, kifejezetten erősek, a patriarchális közösségben újra és újra a férfiakkal egyenrangú szerepet vállalnak.

A Neighbouring Sounds és az Aquarius történetét expresszív, fekete-fehér fényképek sora vezeti fel, Donna Clara hatalmas polcrendszereket betöltő bakelitgyűjteménye pedig megfogható mementója egy letűnt kultúrának. Bacurau központjában szintén ott áll a helyiek büszkesége, a kis múzeum, amely bizarr összevisszaságban vonultatja fel a település történetének fontos pillanatait és tárgyait. Nem véletlen, hogy a múzeum lesz a véres leszámolás egyik fő helyszíne, a benne látható régi fényképek pedig egyszerre tanúi a múltnak és annak, ami éppen most történik. Az események láncolata fontos, és ahogy a Neighbouring Sounds biztonsági őrei, úgy az Aquarius Clara-ja és Bacurau lakói is a múltból merítenek erőt a jelen küzdelmeihez. Ez a teljesen meg nem ismerhető, de azért sejthető múlt adja a karakterek és a történetek hajtóerejét, és ha a forgatókönyvek nem is hibátlanok, a könnyed kézzel beléjük szőtt kulturális utalásrendszer szorosan kapcsolódik a brazil társadalom valóságához. Filho legnagyobb erőssége, hogy ebből a valóságból inspirálódik, de nem engedi magát megbéklyózni általa. Filmjeiben összetett, sokszereplős és egységes világokat teremt, ahol a fikciónak a jelennel és a múlttal megkérdőjelezhetetlen és poétikus kapcsolata van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14552