KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2020/június
NEKROLÓG
• Schubert Gusztáv: Létay Vera (1935-2020)
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „A mozikkal együtt sírunk, együtt nevetünk”
• P. Szabó Dénes: A viszály magvai Jancsó-filmek a rendszerváltásról – 2. rész
• Báron György: Kortársunk, Voltaire Candide
• Morsányi Bernadett: Idő van Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Stőhr Lóránt: Harcmodor hidegháborúban Békeidő
ÚJ RAJ
• Teszár Dávid: Családban marad Hirokazu Kore-eda
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Sóhajok és sikolyok Dario Argento-portré – 2. rész
• Nemes Z. Márió: A lehetetlen film filozófiája A horror filozófiája
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Varró Attila: Barbárok a tudatküszöbön Richard Corben: Neverwhere
• Baski Sándor: Pszichedelikus mélyfúrások Az éjféli evangélium
LATIN PANORÁMA
• Lénárt András: A Disney-küldetés Amerika-közi filmpolitika
• Barkóczi Janka: Távoli hangok Kleber Mendonça Filho és az új brazil film
• Bácsvári Kornélia: Síkváltások Karanténnapló
NÉMET PANTEON
• Schreiber András: A lefejezett próféta Friedrich Wilhelm Murnau
• Martin Ferenc: Tájba vetített érzelmek Murnau és a miliő
KÖNYV
• Kránicz Bence: Jelmezes rajongók A képregényfilm
VIDEÓJÁTÉK
• Herpai Gergely: Apokalipszis itt és most? Világjárvány a videójátékokban
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: A történelemnek nincs vége Homeland
• Pernecker Dávid: Se isten, se sors Devs
• Kovács Gellért: Megcselekedte, amit megkövetelt Romlott oktatás
• (X) : Rejtett kincsek Az HBO eredeti játékfilmjei
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Batman új arcai Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Homeland

A történelemnek nincs vége

Kránicz Bence

Utolsó évadával a Homeland a modern paranoiathriller elbeszélésmódjához és a hidegháború árnyaihoz került közel.

Nyolcadik évadával április végén befejeződött a Showtime csatorna egyik legsikeresebb sorozata, a Homeland (amíg vetítették itthon, volt egy videótékás hangulatú magyar alcíme is, A belső ellenség, de azt inkább hagyjuk). Bár az eltelt évek során elveszítette újdonságértékét, az utolsó szezon részenként nyolcszázezer fős átlagnézettsége nem számít rossz eredménynek, ha az első évad nagyjából kétszer ekkora közönségével hasonlítjuk össze. A Homelandet ugyanis már többször leírták a kritikusok, és a csatorna is mérlegelte, hogy az alkotók terveit keresztülhúzva leveszi a képernyőről. A hetedik évad után két év szünet következett, ám végül adásba kerülhetett a lezárás, amely a rajongói félelmeket eloszlatva egyáltalán nem jutalomjátékot, az eddigi téteket, hangsúlyokat érintetlenül hagyó epilógust hozott. Úgy tűnik, a készítők határozott koncepciót dolgoztak ki arra, hová akarják eljuttatni a Homelandet és hősnőjét, Carrie Mathison ügynököt, és ennek megvalósításához az utolsó évadban is mertek új irányokba elindulni. A kockázatvállalás pedig nemcsak a megnyugtató happy end elutasításában, hanem az elbeszélésmód felfrissítésében is megnyilvánult.

 

A politika lakmuszpapírja

A Homeland producerei és íróstábjának egy része korábban a kétezres évek egyik legfontosabb sorozatán, a 24-en dolgoztak, a két szériát pedig előszeretettel kapcsolják össze az ezredforduló utáni amerikai politika két korszakával. Ebben a felosztásban a 24 a Bush-kormányzat, a Homeland az Obama-éra emblematikus kémthriller-tükörképe: amíg az első sorozat olyan hőst mozgat, aki minden személyes, morális megfontolásnál előbbre helyezi az amerikai nemzetbiztonsági érdekeket, addig a második szembesít azzal, hogy a terror elleni harcot aligha lehet megkérdőjelezhetetlenül helyes küldetésnek tekinteni. A párhuzam jól hangzik, de erősen pontatlan. A 24 végére Jack Bauer sem tudott már hinni Amerika igazságában – pláne, hogy a végjátékra közellenséggé vált hazájában –, míg a Homeland túlélte az Obama-kormányzás éveit, és alkotói a Trump-korszakban hirtelen azzal szembesültek, hogy a valóság meredekebb fordulatokat hozhat az amerikai bel- és külpolitikában, mint amit az írószobában kifundálni szokás.

Az elnökváltás környékén a Homeland egyébként is kreatív mélyponton volt. Ekkor zárult le a sorozat első nagyobb egysége: Marcus Brody, az al-Káida fogságából hazatért és rögtön terroristagyanúba keveredett tengerészgyalogos az első három évadban játszott főszerepet, halálával pedig kérdésessé vált, hogy a Homelandet egyáltalán van-e értelme folytatni. Különösen, hogy a harmadik szezonra a hősnő, Carrie Mathison olyan mértékben ellenszenvessé vált, ami fősodorbeli amerikai sorozatban a mai napig meglehetősen ritka – bár egyre kevésbé, és ez részben ennek a sorozatnak köszönhető. Brody haláláért közvetve Carrie volt felelős, aki ekkor már a szíve alatt hordta a férfi gyermekét. A harmadik évad tragikus románcba illő befejezése után az alkotók nem kormányoztak nyugodtabb vizekre, ehelyett még labilisabbá, impulzívabbá és vakmerőbbé tették Carrie-t. A bipoláris depresszióval küzdő CIA-ügynöknek hol átvitt értelemben, hol sajnos szó szerint elgurul a gyógyszere, és folyamatosan halálos veszélyt jelent azokra, akik elkövetik azt a hibát, hogy megbízzanak benne. Brody halála után Carrie viszonyba bonyolódik egy muszlim tinédzserrel, akit miatta végeznek ki – talán nem kell hangsúlyozni, hogy a mainstreamben meglehetősen szokatlannak számít minden történet, amelyben gyerekek halála szárad a főhős lelkén. Ugyancsak a sorozat szubverzív motívumai közé tartozik, hogy Carrie következetesen és elkeserítően rossz anya. Brodytól született kislányát, Frannyt egyszer betegsége miatt majdnem vízbe fojtja, utóbb pedig egyszerűen otthagyja a nővérének, nevelje fel inkább ő. Amikor az utolsó évadban újra Washingtonban, nővére házában jár, inkább betör hozzájuk, nehogy találkoznia kelljen évek óta nem látott lányával. Nem bírná elviselni a szégyent.

Brody halálával egy időre fókuszát vesztette a sorozat, Carrie szélsőséges és egyre nehezebben elfogadható tettei miatt pedig a Homeland egyre rosszabb kritikákat kapott. Az amerikai újságírók szerint a készítők minden áron legitimálni igyekeztek a terror elleni harcot, és csak az amerikai szempontot érvényesítik – a muszlimoknak a vadember vagy az áldozat szerepe jut, semmi egyéb. Trump megválasztása és az újabb amerikai terrorcselekmények, a Las Vegas-i és a parklandi lövöldözés után egyre többen írtak arról, hogy nem a közel-keleti öngyilkos merénylők jelentik az igazi veszélyt Amerikára, hanem a helyi, fehér bőrű, rasszista vagy nőgyűlölő gyilkosok. A kritikát az aktualitásokra mindig fogékony Homeland alkotói is meghallották. A hetedik évad a szélsőjobboldali fegyverkezés köré összpontosul, és fontos szereplővé válik a gyűlöletkeltő műsoraival befolyást szerzett O’Keefe, akit nyilvánvalóan Sean Hannityről, a Trump elnököt tűzön-vízen át támogató Fox News sztárriporteréről mintáztak. Az amerikai militarista szervezeteket és az őket megvadító médiabirodalmat valójában az oroszok mozgatják: a Homeland dermesztő, szinte a Fekete tükörbe illő koncepciót dolgozott ki arra, milyen mélyre hatolt az orosz hírszerzés az amerikai kiberbiztonság réseibe. Miközben a világra leselkedő veszélyek gócpontja Európába (5. évad), illetve az Egyesült Államokba helyeződött át (6-7. évad), a Közel-Keleten a béke lett az elsődleges cél. A nyolcadik szezonra Carrie volt főnöke és legfőbb bizalmasa, az elnök tanácsosaként dolgozó Saul Berenson háromoldalú békét dolgoz ki az afgán kormány, a tálibok és az amerikaiak között, ezzel a sorozat közvetlenül is kapcsolódott az idén áprilisban valóban megindult régióbeli béketárgyalásokhoz.

 

A hidegháború öröksége

Ám a békéből, sejthetően, itt nem lesz semmi, ennek oka pedig egészen formabontó módon nem valamelyik ellenhatalom aljas mesterkedése vagy a terroristák akciója, hanem – a véletlen. Az amerikai és az afgán elnökök halálát egyszerű, vétlen baleset okozza. Az újabb közel-keleti konfliktus kiéleződése, a Pakisztánnal kitörni készülő nukleáris háború lehetősége így teljesen értelmetlen, sőt a végzetes baleseten túl további esetleges történések vezetnek a helyzet elfajulásához. A sorozat ezen a ponton radikálisan szakít a nagyhatalmi politikák általános műfajfilmes ábrázolásmódjával, amely tudatos tervezés eredményeként, roppant tétekkel bíró sakkjátszmaként mutatja be a döntési folyamatokat, egyúttal megnyugtatva a közönséget, hogy ők ott, fent, legyenek bár jók vagy rosszak, ésszel játszanak, és racionális érdekek mentén cselekszenek. Ehhez képest a döntéshozók ábrázolása itt inkább Coenék szatírája, az Égető bizonyíték utolsó jelenetét idézi, amelyben a CIA főnöke mintegy lételméleti bölcselemként állapítja meg, hogy semmiről nem tudnak semmit.

Miközben az elbeszélés felnagyítja a véletlen szerepét, Carrie is egyre jobban utat téveszt, és az évad nagy részében az orosz kémfőnökkel játszik össze, aki különösebben nem is leplezi, hogy Amerika meggyengítése a célja. Az évad során nem a hősnő gyógyul meg, hanem a világ őrül meg annyira, mint ő. Pályafutásának újabb mélypontja, amikor mentorát és védelmezőjét, Sault kiszolgáltatja az orosz titkosszolgálatnak, sőt kis híján maga végez vele. A Homelandben eddig sem akadtak bűntelen szereplők, de az utolsó szezonra Carrie vészesen közel kerül ahhoz, hogy ne a már eddig is legfeljebb idézőjelek között értelmezhető „jó ügy” képviselőjeként, hanem a sorozat antagonistájaként azonosítsuk. A hagyományos műfaji konvenciókat részlegesen felülíró motívumok révén a Homeland a hetvenes évekbeli amerikai (Magánbeszélgetés, A Parallax-terv) és európai (Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája, I mint Ikarusz) paranoiathrillerekhez kerül közel, az elbeszélésmód és a hősábrázolás mellett azonban a történet hangsúlyos motívuma révén is nemes thrillerelődökhöz kapcsolódik.

Az alkotók ugyanis most először kötik össze a kiberháború, a digitális hadviselés korszakát a hidegháborús múlttal. Az évad kulcsfigurája egy olyan informátor lesz, akit Saul 1986-ban, Kelet-Berlinben szervezett be, és aki a mai napig szivárogtat neki orosz titkosszolgálati akciókról – a rendkívüli kockázatot vállaló nő haláláért, mondani sem kell, Carrie a felelős. Azáltal, hogy az utolsó szezon a hidegháború múltját és jelenét, illetve a thriller műfaj két korszakát hozza közös nevezőre, az alkotók alkalmasint saját munkájuk klasszicizálódására utalnak, arra, hogy a Homeland maga is intézménnyé, a kortárs kémelhárítási manőverekről alkotott képünk meghatározó mintájává vált. Ám ennél többről is szó van. Az évad végére a kör bezárul, a nagyhatalmi konfliktusok örökérvényűnek és megoldhatatlannak mutatkoznak. Mintha csak az elhíresült és untig megcáfolt, fukuyamai posztmodern gondolat, a „történelem vége” újabb ellenérvét dolgozná ki a sorozat: egyéni és társadalmi szinten sem tudunk kievickélni a mocsárból, amelyben fuldoklunk. Az utolsó epizód ezt a közös felismerést vetíti vissza Carrie figurájára. Kompromisszumos és törékeny, de mégiscsak kiküzdött békéje helyett a hősnő megint a hazugságot, az alakoskodást, a kettős játékot választja. Saját magunk elől nincs menekvés.

 

HOMELANDThe Final Season, amerikai, 2020. Kreátor: Howard Gordon és Alex Ganda. Írta: Gideon Raff, Nick Leith Baker és Jonathan Redding. Kép: David Klein. Zene: Sean Callery. Szereplők: Claire Danes (Carrie), Maury Sterling (Max), Linus Roache (David), Mandy Patinkin (Saul), Costa Ronin (Gromov), Nimrat Kaur (Tasneem), Numan Acar (Haissam). Gyártó: Showtime. 12x50 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14558