KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/március
• Zoltai Dénes: A bartóki ihletés Motívumok, témák, modell
• Gombár József: A magyar filmforgalmazás egy évtizede és távlatai
• Létay Vera: Nem minden remekmű elsőfilm Ballagás
• Lázár István: Éljen a budapesti Yard A svéd, akinek nyoma veszett
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (2.)

• Elbert János: Pókláb erdő lovasai A véres trón
• Takács Ferenc: Érosz és Sátán Canterbury mesék
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
• Boros István: A rózsaszínű Párduc esete
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Hámori András: Amerikai századforduló Londoni beszélgetés Miloš Formannal
LÁTTUK MÉG
• Ambrus Katalin: Tigriscsapáson
• Grawátsch Péter: Tévúton
• Kemény György: Münchhausen báró csodálatos kalandjai
• Kovács András Bálint: Ess, eső, ess!
• Schéry András: A macska rejtélyes halála
• Bende Monika: Rally
• Róna-Tas Ákos: Menedékhely
• Csala Károly: Minden rendben
• Loránd Gábor: Trófea
TELEVÍZÓ
• Fekete Sándor: A Szabadság tér Petőfije
• Veress József: Köszönöm, rosszul vagyunk Védtelen utazók
• Pánczél György: Színész-vallomások Tíz dráma –hatvan percben
• Simor András: Kordokumentum
• Nógrádi Gábor: Képmagnósok, figyelem!
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Az Ambersonok tündöklése
• Karcsai Kulcsár István: Van, aki forrón szereti
KÖNYV
• Nemeskürty István: Tóbiás Áron: Korda Sándor
• Gellért Gyöngyi: A film Fekete-Afrikában
POSTA
• Gummer Jenő: Januári szám Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Motívumok, témák, modell

A bartóki ihletés

Zoltai Dénes

 

A zeneszerzőre születésének századik évfordulóján emlékezik a kis haza, ahonnan elindult, és a nagyvilág, ahová eljutott. Hitünk szerint egy jobb Magyarország és egy emberségben talán műveltebb nagyvilág. És nemcsak a szűkebb szakma hajt most fejet, tekint egy művész életútjára vissza, művek mai tanúságtételével előre. Bartók-zenék üzenetére most igencsak sokfelől figyelnek.

A tisztelgők sokaságából nem hiányoznak a humanista filmművészet honi elkötelezettjei sem. Nem holmi évfordulós protokoll készteti őket, hogy jelen legyenek. Végtére ennek a zeneszerzőnek tényleg elmondhatatlanul sokat köszönhet az új magyar film is. Sokat: zenét persze, mindenekfelett. Bartók-zene szólalt meg, közvetlen idézetként is, már ama nyitányban is, amelyik bevezette filmtörténetünk eleddig legnagyobb, legendás korszakát. Így jöttem, mondta volt az emlékezetes film már címével. Így jöttek, fiatalos hetykeséggel, aztán kegyetlenül megveretve, de az Allegro barbaro morális parancsával legbelül: kelj fel, és járj! Feledheti-e filmkultúránk ezt a bartóki ihletést?

Volna ezen a jubileumon töprengeni való Bartók és a magyar film létrejött és lehetséges kapcsolatáról.

 

*

 

Legelőbb talán olyasmiről, amire furcsa mód eddig még senki sem kérdezett rá: a bartóki szellemről és jellemről, mint a mozgófilmkép direkt motívumáról. Talán érthető lesz e kérdés, ha kézbe vesszük Bonis Ferenc rengeteg fényképet egy-begyűjtő dokumentumkötetének új, centenáriumi kiadását. E képekből, melyeket több mint évtizedes szorgos kutatás hordott egybe, ma már csaknem hézagtalanul rekonstruálható egy egész élet- és jellemrajz. Nem csoda: a költők megénekelte legendás fej, a törékeny alkatot megkoronázó szikár arc és az elmondhatatlanul beszédes, villogni és simogatni egyaránt tudó szempár alighanem álma minden valamirevaló fényképésznek. Kiváltképp, ha tudja, hogy a külső vonások ezúttal szó szerint belülről kimunkáltak, s hűséggel közvetítik a mélyben rejtőző tartalmakat. Annál meglepőbb, hogy a filmkamera mily kevésszer fordult a mozdulatlanul is szüntelen belső aktivitást jelző arc és az emberi alak felé. Bartók-interpretátorok örök fájdalma: kevés olyan zenét őriz a hanglemez, amely Bartók saját előadásában hangzik fel. Keveset, pedig a gépi hangrögzítés terjedő gyakorlatával szemben az élő zenét védelmébe vevő mester éppen ebben a tekintetben híve volt a komponista saját műértelmezését rögzítő technikának. Így éppen mostanában regisztráltuk örömmel, miként akarja például egy Kocsis Zoltán-rangú, kivételesen érzékeny zongoraművész és egy Somfai László felkészültségével rendelkező zenetudós a televízió nyilvánossága előtt is rekonstruálni a Bartók-interpretáció rejtett jegyeit, méghozzá nemcsak hitelesen Bartók-játszotta művek felvételeit elemezve. De egyetlen filmfelvételt sem ismerünk, ahol Bartók, az interpretátor lenne egyszerre látható és hallható – zongora mellett, kar- és törzsmozgásával, amelynek sajátosságait csak kortársak, tanítványok, hallgatók szóbeli leírásából próbáljuk jól-rosszul magunk elé képzelni.

Egyáltalán: Bartók – filmen: miért, miért nem, még azt sem ismeri a szűkebb szakma és a nagyközönség, amit ismerhetne. Bevallom, magam is csak az egyszeri jó-szerencsének köszönhetem, hogy ugyanaznap hallgathattam meg az említett Kocsis–Somfai beszélgetés egy kiváltképp felvillanyozó részleletét a nem túl sokat hallható Két kép interpretációs problémáiról (s hozzá, pazar ajándékul, Kocsis Zoltán új kétzongorás átiratát, Nagy Péter közreműködésével, meg az eredeti koncert-változatot, Uri Mayer dirigálásával, és egy gondosan „dobozolt” archív filmhíradót. Az utóbbi 1940 januárjából való. Kezdő képsoraiban a Siegfried- és a Maginot-vonal ágyú-monstrumainak működését láthatja a négy évtized előtti és a mai, torkolattüzekhez jócskán hozzászoktatott néző; aztán valami csuda következik, értelmezzük így: a zeneszó válasza az ágyúszóra – Bartók Két képének másodika, A falu tánca. Ügy láthatod-hallhatod, hitetlen Tamás, mintha ama sebhelyeket érintenéd kézzel: mert a Filharmóniai Társaság zenekara játszik, a Zeneakadémia nagytermében, munkáshangversenyen, vezényel Dohnányi Ernő (fekete zakóban); a tanári páholyban pedig ott ül magányosan Bartók Béla. A kamera elidőz a fegyelmezett szép arcon, amelyről nem lehet mást leolvasni, mint valami transzcendentális befeléfordulást, valami priváton túlit, amit csak a zene mondhat ki – itt az ő zenéje. Ugyanaz a zene, amelyről Kocsis Zoltán négy évtized múltán a magyar televízió stúdiójában megjegyzi: az a remekmű, amely lezárja Bartók „nemzeti romantikus” korszakát. Az olvasónak máshonnan kell tudnia, hogy a Két képet 1940 elején hallgató komponista alig egy hónapja vesztette el édesanyját, a halál után hetekig mély depresszióban levelekre sem tudott válaszolni, s még ugyanebben az évben majd elindul a kis hazából, a náci „szörnyállam” közelségéből az amerikai emigrációba... Mondják, Bartók még koncertre is ritkán járt; hogy volt bemutatója, amelyen meg sem jelent Itt egy munkáshangversenyen jelen van. A régi felvételen sugárzik lényéből a kemény sors vállalása.

De tud-e vajon a dokumentumok iránt oly fogékony mai nagyközönség még korábbi felvételekről, amelyeken Bartók mosolyog? Lám, ilyen is van. Igaz, talán csak pár másodpercig fut a képsor. Ha nem tévedek: a stockholmi Zenetörténeti Múzeumban látható a mester, s ha igen, 1934. április 19-én, egy nappal a Václav Talich vezényelte Második Zongoraverseny előadása után, ahol ő volt a szólista. Itt a múzeumi szobában egy joviális és korpulens úr, Tobias Nordlind, a múzeum igazgatója mutatja kincseit; Bartók kezében egy rövid, furcsa kis hegedű, jókora világosszínű fogólappal, arcán pedig a technikai okokból darabos mozgás ellenére félreismerhetetlen gyermeki mosoly.

És hogy ez a kép is teljesebb legyen, meg a meglepetés is nagyobb, még egy magyar néma híradórészletet kell itt felidézni – 1929-ből. Ez a legkorábbi mozgófénykép Bartókról, amit én láttam. A nem akármilyen zenei múlttal büszkélkedő város, Sopron tiszteleg a „hangok nagy tanárja”, Liszt Ferenc emlékének; s a fővárosi meghívottak között a világfiként mozgékony Dohnányi Ernő társaságában ott a hangok kicsiny, törékeny tanárja, egyébként a liszti tradíció mélyrétegének felfedezője és leghitelesebb huszadik századi folytatója is: Bartók Béla. Aztán vált a kamera: a szelíd, vékony arc felnéz télikabátja prémgallérjának mélyéből, s rámosolyog egy mellette álló ifjú óriásra – Tóth Aladárra, a zenekritikusra.

Három képsor – valamit azért csak hagyott ránk a régi világ filmgyártása. Talán csak esetlegesen, talán csak mint dekoratív „motívumot” megörökítette az élő Bartókot. Ne legyünk ünneprontók: ez is valami. A magyar kultúrfölény hordószónokait vagy a lovastengerészt ugyan összehasonlíthatatlanul többször láthatni amaz archivált filmkockákon; de hát, hogy ki országgyarapító és ki országvesztő, azt elég későn tudta megkülönböztetni a kameramozgást irányító kéz és fej. 1945-ben már másként lett volna, bizonyára. Csak akkor Bartók maga már nem „motívum” többé, csak a dísztelen bronzlap, sírja felett az amerikai temetőben.

 

*

 

Nem itt a helye részletezni, hogyan lett 1945 után Bartók egyszerre „téma” az útját kereső új magyar művészetben. A dolog természetéből következik, hogy a fejlődés ezúttal is egyenlőtlen. A fordulatot a gyors reagálásra képes művészetek előbb tették meg. Egy üres papírlapon gyorsabban volt lejegyezhető az életet és az életművet megidéző látomás az emberről mint a filmszalagon; Bartók-élményeivel például az emigrációból hazatért költő vagy a szólásra jelentkező új lírikus-generáció – tárgyi okokból – hamarabb kapcsolódhatott a felszabadult ország kultúrájának vérkörébe, mint például a Bartók iránti régi elkötelezettségét most filmen is realizálni akaró Balázs Béla. (A Kékszakállú és a Királyfi egykori szövegkönyvírója 1947-ben még csak ilyen terveket vethetett papírra: „Expozé egy Nékosz-filmről”.) S aztán a filmet előbb bénította meg a kultúrpolitikai időjárásváltozás dere és fagya. Bartókról hazájában még kisfilm is csak az olvadás után készülhetett: Takács Gábor érdemes munkája volt, 1955-ben; miután Szabolcsi Bence és mások megtörték a jeget. Illő ma megemlékezni e tisztes kísérletről, amely talán fogva maradt még a „folklorista” és az „avantgardista” Bartók mai meggyőződésünk szerint nem tartható kettéosztásában. De ne maradjon említetten a máig példás szándék: Takács „a népek testvérré válásának” bartóki programjához igazodva idézte „a folklorista” Bartók emlékezetét, kikapcsolva mindenféle nacionalista felhangot

De az már elgondolkoztató, hogy a kísérlet újabb 10–11 évig folytatás nélkül maradt Ügy látszik, filmes életünk szívműködésében aritmiás zavarokat kelt a Bartók-témához közelítés is. 1966-ban jelentkezett újra Takács Gábor ezzel a témával: Mikrokozmosza mintegy vizuális koncert a bartóki monumentális Mikrokozmoszból. De emlékezetes, úttörő vállalkozás. Nemcsak azért, mert a válogatás láthatóan az egész Bartók-művet szeretné felvállalni, hanem egy mélyebb okból is: vele kezdődik a befogadó szubjektív értelmezéséről sem hallgató, önálló filmnyelvet keresgélő beszéd. Gaál István 1970-es filmje, Az éjszaka zenéje ezt a kezdeményt folytatta és teljesítette be. Szuverén módon idézett fel a század zenéjének egyik alapvető típusává vált alkotást. így lett nagykorú a téma filmes feldolgozása. Gaál jószerivel abba a fázisba lépett át, amelyet Bartók a modern műzenében szóhoz jutó folklór megidézésének második típusáról mondott: „A zeneszerző nem használ valódi paraszt-dallamot, hanem ehelyett maga eszel ki valamilyen parasztdallam-imitációt.” Gaál a zenei témát Bartóktól kapta. De a képsort úgy komponálta, „eszelte ki” maga, hogy az Huszárik Elégiájához hasonló originális képnyelven beszél a nézőhöz, anélkül, hogy holmi kísérőzenévé fokozná le Az éjszaka zenéjét.

 

*

 

Itt azonban újra eltűnődhet a krónikás: nem lépett-e a kisfilm át máris azon a határon, amelyet „téma” és „modell” között szeretne meghúzni a teoretikus? És nemcsak ennek a méltán díjjal koszorúzott, de mégiscsak kísérleti „kisfilmnek” kapcsán vetődik itt fel a bartóki ihletés mélyebb rétegeinek kérdése. Én Gaál vállalkozásában nagy kezdeményezésnek vélem az illusztrativitás csaknem teljes hiányát: a bartóki formafolyamat és a filmes-vizuális képsor helyenként – például a középrészben – bátran kontrasztál egymással – ami félreismerhetetlenül emberi énekszó, humánus felelet a nyitó akkordképletek szorongással, halk neszekkel teli „természeti” rendjére, az a látványban inkább csak elszíneződés –, előkészítéséül a magányos monológ zárórészére, amely a hallgatónak sem engedélyez semmiféle romantikus „megdicsőülést”. De vajon nem ezt az ellenmozgást keresgélte ama fiatalos-hetyke kezdet után Jancsó is, Bartók-témákat szólaltatva meg direktben? S nem hasonló komplex egység kezdett kibontakozni – nagyon sokféle változatban – az úgynevezett Bartók-modellt felvállaló filmes generációban?

Újra csak hiányérzetet jelzek, ünneprontó módon: ezúttal az elmélet és a kritika adósságát. Máig is várat magára ama bizonyos „modell” érdemi analízise. Egyetlen vonása világos: a szintézis elemi erejű keresése. Nekem legalábbis ez a legfontosabb. Elvégre Németh László, híres műhelytanulmányában, amely bizony az asztalfióknak készült 1954-ben, Bartók „formalizmusának” emlegetése idején, nos, a „Bartók és a XIX. századi zene” azt a művészet-modellt próbálta körülírni, amely hidat ver egyrészt a modernség, a századforduló idején kitáguló harmóniai és ritmikai lehetőségek, másrészt a folklór között (az utóbbi: „lenyúlás a népben megőrzött, egyszerűbb és számunkra mégis újszerűbb zenei konvenciók felé”), oly hidat, amely – harmadikul – új életre szólítja a tetszhalottat, „a XVIII, század mesterein felgyűlt szerkesztőkedvet, a bachira emlékeztető boltozatvetést”. Pontos jellemzés. habár valahol egy pillér mintha hiányozna: az új, polifunkcionális modalitás”, ahogyan az újabb Bartók-kutatás mondja, az a fajta Lendvai Ernő-felfedezte új „tengelyrendszer”, új koordináták szerinti hangtér, amely e modellt éppúgy köti a XX. századhoz mint a Németh László és Lukács György által egyébként nagyrabecsült XIX. századhoz. Lám, volna miről vitatkozni a „Bartók-modell” kapcsán a filmes világban is. – És ismét csak nem provinciális okokból. Ugyan, miért tulajdonított a filmkompozícióban például Eizenstein legalább olyan jelentőséget az aranymetszésnek, mint tette (újabb kérdés: mennyire tudatosan) Bartók Béla, érettkori zenei kozmoszában? Miként hajlik ennek a hazai humuszból kisarjadt cédrusfának lombkoronája a mai világművészet régióiba?

Ünnepeljünk hangoskodás nélkül Bartókhoz méltóan. Ezért gondolkodjunk azon, ami előbb-utóbb végiggondolandó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/03 02-04. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7514