KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/március
• Zoltai Dénes: A bartóki ihletés Motívumok, témák, modell
• Gombár József: A magyar filmforgalmazás egy évtizede és távlatai
• Létay Vera: Nem minden remekmű elsőfilm Ballagás
• Lázár István: Éljen a budapesti Yard A svéd, akinek nyoma veszett
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (2.)

• Elbert János: Pókláb erdő lovasai A véres trón
• Takács Ferenc: Érosz és Sátán Canterbury mesék
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
• Boros István: A rózsaszínű Párduc esete
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Hámori András: Amerikai századforduló Londoni beszélgetés Miloš Formannal
LÁTTUK MÉG
• Ambrus Katalin: Tigriscsapáson
• Grawátsch Péter: Tévúton
• Kemény György: Münchhausen báró csodálatos kalandjai
• Kovács András Bálint: Ess, eső, ess!
• Schéry András: A macska rejtélyes halála
• Bende Monika: Rally
• Róna-Tas Ákos: Menedékhely
• Csala Károly: Minden rendben
• Loránd Gábor: Trófea
TELEVÍZÓ
• Fekete Sándor: A Szabadság tér Petőfije
• Veress József: Köszönöm, rosszul vagyunk Védtelen utazók
• Pánczél György: Színész-vallomások Tíz dráma –hatvan percben
• Simor András: Kordokumentum
• Nógrádi Gábor: Képmagnósok, figyelem!
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Az Ambersonok tündöklése
• Karcsai Kulcsár István: Van, aki forrón szereti
KÖNYV
• Nemeskürty István: Tóbiás Áron: Korda Sándor
• Gellért Gyöngyi: A film Fekete-Afrikában
POSTA
• Gummer Jenő: Januári szám Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Védtelen utazók

Köszönöm, rosszul vagyunk

Veress József

Rendkívül súlyos gondokat feszeget Felvidéki Judit tévéfilmje, a Védtelen utazók. Hősei – egy budapesti textilgyár leányszállásának lakói – nem érzik igazán jól magukat munkahelyükön és otthonukban. Látszólag békésen veszik tudomásul cselekvési lehetőségeik megnyirbálását s azt is, hogy számukra kevesebb öröm jut az életből, mint a normális családi hátországgal rendelkezőnek. Hanem amikor panaszra nyitják a szájukat! Csak úgy ömlik belőlük a keserűség. Egyikük például szinte mindenkit a vádlottak padjára akar ültetni: „Amikor az ember ipari tanuló, nem dönthet semmiről. Rácsok vannak az ablakon. Három műszakban dolgozom. Semminek se tartanak. Ide-oda dobálnak havi ezernyolcszázért. A lányok a közös szállóban lopnak, csalnak és összeférhetetlenek.” Kemény szavak, annyi szent, igaz viszont, hogy a monológ közben néhányan letorkolják a szenvedélyes Beát, azt vágják a fejéhez, hogy be sem jár rendszeresen a gyárba. Nyilvánvaló, hogy a lány túloz. Ahogy mondani szokás: dramatizálja a helyzetet. De tegyük fel, hogy nyomasztó közérzetének komoly okai vannak, s megállapításai többségének érvényességét sem vitathatjuk.

Amúgy ezek az árnyékos oldalra került fiatal teremtések – teli fájó tüskékkel a szívükben – éppen olyan ábrándokat melengetnek magukban, mint bárki más a jobb körülmények között élő társaik közül. A film végén kívánságaikról így vallanak: Jó lenne egy ötös találat a lottón. Meg egy frankó hapsi. Magas fizetés. Kocsi, boldog családi élet. Sok gyerek.

A realitás és a vágyak között – az önmegvalósítás szféráiban – egyelőre ellentétek feszülnek. A textilgyáriak nem tudják, hová utaznak, s tényleg védtelenek.

Felvidéki Juditot nem annyira a „miértek” foglalkoztatták, hanem inkább a folyamat kiteljesedése. E koncepció jegyében végezte el mélyfúrásait Deák Katalin tanárnő, a tévéfilm írójának és rendezőjének engedelmes szócsöve. A jellemvonások, melyekkel a szerzők felruházzák a hivatásának élő főszereplőt, nagyon megnyerők. A fiatal pedagógus jóságos, türelmes, tapintatos. Az a legnagyobb erénye, hogy nemcsak megérti, hanem át is érzi a felügyeletére bízottak gondjait, segítőkészsége pedig egyenesen példamutató. Csak egy vonatkozásban lehetne határozottabb: mindent szelíd rábeszéléssel szeretne megoldani. Mikor főnöke arra figyelmezteti, hogy álljon a sarkára, és csapjon az asztalra, egyetlen érvvel védekezik: „Nem szoktam csapkodni.” A decemberi bulit követően – szerény összejövetelről van szó – összecsapnak Deák Katalin feje fölött a hullámok. Fegyelmi tárgyaláson ítélkeznek fölötte. Számos filmből visszaköszönő – kiabálóan direkt – megoldás: a bizottság tagjai az asztalfőnél ülnek, áldozatuk meg méterekkel odább, a másik oldalon. Ha valaki nem tudná, most aztán belékalapálják, hogy a távolság óriási. S tényleg, vérfagyasztó a procedúra szertartásossága. A jegyzőkönyvet előre összeállítják, szinte gépfegyverként kopognak a vádpontok a hatásköri túllépésről meg egyéb képtelenségekről, úgyhogy még a birkaszelíd nevelőnő is kénytelen tiltakozni: megtagadja az elmarasztalás aláírásét. Az igazgató egyébként – egy kedélyeskedő gyűlés unalmába fulladó kihallgatáson – szólamokat puffogtat, dörgedelmei a Hernádi-féle közhelyszótár gyöngyszemei is lehetnének. Például ez: „Nem engedhetjük, hogy a festettkörmű értelmiségiek zavarják a mi derék munkáslányainkat.”

A Védtelen utazók mozaikjai önmagukban érdekesek és hitelesek, de nem emelkednek a nyers riport és a szociográfiai dokumentáció szintje fölé. A betétekből a művészi elrendező elv kohéziós ereje hiányzik, ezért az általánosítás felkiáltójelet sem túlságosan meggyőzőek. A „szomorú monológok (Vári anyuka vallomása, Kökény Sári apjának kifakadása stb. megrázóak, ám nem épülnek szervesen a film cselekményébe, gondolati vázába: csupán adalékok a talajvesztéshez, melyet Felvidéki Judit a címszavak vázlatosságával céduláz ki, ahelyett, hogy az összefüggések igazi eredőit feltárná.

Hat-nyolc egész estét betöltő tévéjátékra elegendő problémát markol össze a Védtelen utazók rendezője, a szerkesztés és a szelekció azonban nem erőssége. Ezért egymás hatását oltják ki a kimerevített képeket megelőző gyónások: a Védtelen utazók szinte ötpercenként „hal meg” zsúfoltságban. Csak néhány mozzanat, melyet a tévéjáték megpendít, anélkül, hogy a dolgok lényegét alaposabban körbejárná. A részeg mama mintha Cassavetes köpenyéből – pardon: vásznáról – bújt volna elő. Csutka – aki a „legjobb nem gondolkozni” pesszimista filozófiája mögött keres menedéket – színpadias kifakadásban sírja el sérelmeit. A kapcsolatteremtés riadt S. O. S. jelei – klubösszejövetelen és kocsmában, beszélgetéseken és tévériportokban – ugyancsak elkapkodottak. Több pszichológiai erőtér lenne szükséges ahhoz, hogy ne kívülállóként nézzük a szem csüggedt sugarát egymáshoz hasztalan küldözgető páriákat. S néhány mesterségbeli hiba: az expozíció túlságosan elnyújtott, a derűs leírások túlságosan aprólékosak; a szöveg helyenként érthetetlen.

Felvidéki Juditnak – a Védtelen utazók tanúsága szerint – nem kell a szomszédba mennie témáért. Azt tanácsoljuk neki, máskor hagyja érlelődni a friss valóságanyagot, a részeket rendelje alá az egésznek, s ne feledkezzék meg a „kevesebb: több” alapelvéről.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/03 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7535