KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/március
• Zoltai Dénes: A bartóki ihletés Motívumok, témák, modell
• Gombár József: A magyar filmforgalmazás egy évtizede és távlatai
• Létay Vera: Nem minden remekmű elsőfilm Ballagás
• Lázár István: Éljen a budapesti Yard A svéd, akinek nyoma veszett
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (2.)

• Elbert János: Pókláb erdő lovasai A véres trón
• Takács Ferenc: Érosz és Sátán Canterbury mesék
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
• Boros István: A rózsaszínű Párduc esete
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Hámori András: Amerikai századforduló Londoni beszélgetés Miloš Formannal
LÁTTUK MÉG
• Ambrus Katalin: Tigriscsapáson
• Grawátsch Péter: Tévúton
• Kemény György: Münchhausen báró csodálatos kalandjai
• Kovács András Bálint: Ess, eső, ess!
• Schéry András: A macska rejtélyes halála
• Bende Monika: Rally
• Róna-Tas Ákos: Menedékhely
• Csala Károly: Minden rendben
• Loránd Gábor: Trófea
TELEVÍZÓ
• Fekete Sándor: A Szabadság tér Petőfije
• Veress József: Köszönöm, rosszul vagyunk Védtelen utazók
• Pánczél György: Színész-vallomások Tíz dráma –hatvan percben
• Simor András: Kordokumentum
• Nógrádi Gábor: Képmagnósok, figyelem!
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Az Ambersonok tündöklése
• Karcsai Kulcsár István: Van, aki forrón szereti
KÖNYV
• Nemeskürty István: Tóbiás Áron: Korda Sándor
• Gellért Gyöngyi: A film Fekete-Afrikában
POSTA
• Gummer Jenő: Januári szám Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A véres trón

Pókláb erdő lovasai

Elbert János

 

Amit a szamurájokról tudunk, jórészt Kuroszavától tudjuk. Talán ez is belejátszik abba, hogy szemünkben most, Kuroszava filmjén nézve, a Macbeth az eszményi szamuráj-történet: titokzatosságokba vesző, a szenvedély sugallta elrajzolásokba burkolózó, egyszersmind kristálytiszta logikájú elemző példázat a hatalomért folytatott harcról, érdekről és rettenthetetlenségről; az emberi magatartásoknak mindezek megszabta változásairól, feltárulkozásáról.

A véres trón a Shakespeare-interpretáció kifogyhatatlan értelmezési újításai felől nézve is, a Kuroszava-életmű épülése felől nézve is igazán jelentős mű. Minket már azzal is lenyűgöz, hogy egy ennyire nyugati fogantatású történet a keleti gondolkodás és meseépítés szerint is ilyen hibátlannak bizonyul – merész igazolásaként annak a modern előadásokban természetessé lett Shakespeare-közelítésnek, amely a történelem működési elveit mutatja fel a királydrámákban és a hozzájuk olyan sok tekintetben hasonló Macbethben.

A keleti–nyugati drámagondolkodás találkozása egy rendkívül érdekes mozzanat révén külön is elgondolkoztató Kuroszava filmje kapcsán. A huszadik századi európai színház sok mindent igyekszik megtanulni Keletről, Brecht a távoltartás („elidegenítés”) „V”-effektusának mozzanatait nemegyszer kölcsönzi ezekből a messzi kultúrákból. És most előttünk egy Shakespeare-megvalósítás, amely a filmes gondolkodás vagy a keleti gondolkodás – vagy a filmes és keleti gondolkodás – felől közelítve a Macbeth-történet szenvedélykavargásaihoz, az epikus elbeszélés távolságtartó keretébe fogja a drámát. Egy vár romjait látjuk, énekkel regölő tudósítás vetíti előre a történetet, és a vár romján (akár egy brechti előadás jelenet-előző tájékoztató tábláján) rövid összefoglalás értesíti előre a nézőt az események tragédiába-torkollásáról.

Egyébként mintha a japán film tökéletes hűséggel követné a Shakespeare-i dráma mozzanatrendszerét Csak éppen Macbethet itt Vasidzunak hívják, a király rangja „a nagy damio”. De a hatalomratörés lavináját itt is a győztes csatából jövő vezérnek szóló szellemjóslat, indítja el, a vezérben felesége szítja fel a véres cselekvéssorozat elhatározásait, sor kerül a láb alól eltett vezértárs szellemének megjelenésére a lakomán éppúgy, mint a kezeiről a vért lemosni hasztalan igyekvő Lady Vasidzu őrülésére, vagy a vár körüli erdő „megindulására”. Mintha minden mozzanat a helyén volna, és a virtuóz „átváltás” adná az európai, Shakespeare-ben jártas néző külön gyönyörűségét. És egyszerre csak rádöbbenünk, hogy az igazi izgalommal az eltérések szolgálnak, a továbbgondolás művészi merészsége.

Szembeszökő, hogy milyen lényegre törő dramaturgiával szerkeszt Kuroszava. A keleti gondolkodás másfajta ritmusértékeivel egy-egy ponton mintha becsapna, ráérősnek érezzük (a türelmetlenebb nézők olykor hosszadalmasnak is). Aztán szégyenkezve állapítjuk meg, hogy rosszul gondolkoztunk a dolgok lényegéről: itt csak a legszükségesebbekről esik szó, legfeljebb a legszükségesebb dolgok elmondásának a rendje más, mint nálunk. Az erdei szellemjóslatot a valóságos hazafelé lovaglástól képzőművészi érzékenységig pontos átmenet választja el. A Pókláb-erdő (később még „megindulásukkal” oly fontossá váló) fái között száguld a két lovas: fények különös reális–irreális pászmajátéka tör át a fakoronákon, ágak szeszélyes (már-már japán tusfestményekre emlékeztető) vonalrendszere kap grafikusan izgalmas hangsúlyt. Aztán (szívünkben-agyunkban már a jóslat felkavaró zavarával) ködben, különös gomolygásban vágtatnak a lovasok. Megtorpannak, fordulnak, vágtatnak megint És ki tudja, hányadszor ismétlődik már a játék. A túlfeszítő merészségig. Az ismétlés kábulatáig. Amikor a nézőtér egy része már mocorogni kezd, amikor a cselekményességhez szoktatott mozinéző éppúgy értetlenné kezd lenni, mint a Kopár sziget egyedül lehetségesnek megtalált valódi vagy látszatmonotóniája láttán. Amíg a szó szoros értelmében véve, a fájdalmasságig nyíltan és pontosan (mert hiszen így, ennyire a végletességig megkísértve ritkán találkozunk ezzel a művészetben; a mennyiség át nem csap minőségbe, és mi a megvilágosodás ritka pillanatával ébredünk rá: csodálatos ez, ahogy a lélekviharok belső gomolygásából a valóságos élethelyzet felé száguld, nyargal-torpan-fordul, próbálja a lélek és a gondolkodás viharát magából „kilovagolni” ez a két szamuráj.

Vagy ott a legmerészebben megnyújtott, a leghosszabban kitartott pillanat, egyszersmind a legmerészebb mennyiség-minőség játék, a legfelejthetetlenebb remeklés a film végén: Vasidzu-Macbeth halála. És itt hadd jusson hely egy kitérőre, mert a végkifejlet egész felépítése olyan művészi következetességre és ábrázolási biztonságra vall, hogy legalább néhány pontján érdemes elgondolkodni.

Madarak csapnak a várra, egyre több nagy fekete madár. Már felhőnyi károgás, csapkodás, vészjósló repkedés. Ott hasogat benne az első gyilkosságot kísérő károgás-motívum is. De ez csak afféle mellékmozzanat. Az igazi a sok-sok-sok vészjósló tömeggé váló mennyiség-minőség izgalma. És ami még ennél is megdöbbentőbb: van ebben a madárjóslatban valami mesebelien baljós, s ha úgy tetszik, belső verdesést képbe kivetítő, stilizáló költői gondolkodás. De ez attól lesz olyan szorongatová, hogy ráeszmélünk: ugyanakkor van valami konkrétságig pontos is ebben a madárinvázióban – hiszen a vártól nem messze vágják már a fákat tömegestül (készül az erdő megindulásának drámát eldöntő pillanata), felverve kering a madárhad. És mint ahogy egyes nonfiguratív művek esetében az sokszorozza meg bennünk a hatást, hogy első pillantásra szeszélyes vonalaik, alakzataik rendszerében felsejleni érezzük-véljük egy figuratív értelmezés lehetőségét is, itt is kétféle ábrázolat, egy stilizált, balladásan meseszerű és egy konkrét, akár epikus drámába illő játszik-felesel-vitatkozik egymással. Vasidzu nem keresheti a végső feloldást a nyílt csatamezőn, egykori legjobb küzdelmeinek elszántságát idézve, mint Macbeth. Bezárva a vár jelképig pontos hatalom-falad közé, szemközt félrevezetett harcosainak ijesztő falanxaival ágál és vergődik. És amikor „megindul az erdő”, saját harcosai teljesítik be rajta az ítéletet. Az irrealitásig megsokszorozott nyílzápor végez vele. Most már csak rá koncentrálunk végső döbbenetünkkel. A vihar kapujában rablója óta egyik legnagyobb színész-élményünkké lett Mifune Toshiro játéka is itt nő a félelmetes tökéletességig. Egész alakján, vergődésén-vibrálásán a vég kikerülhetetlensége. És ekkor egy nyílvessző szisszen. Aztán még egy, még egy, még egy. Egy ponton a valóságos nyílzápor a gondolataink mélyén átadja a helyét egy stilizáltán, jelképien, másképp igaz nyílítélet-özönnek. Már annyi a nyílvessző a testben és körös-körül, már olyan valószínűtlenül régen tart a mennyiség-minőség átcsapasának ismét merész alkalmazásával az agyonnyilazás, hogy már csak a valóságosság és gondolatiság szétválasztott és egybekapcsolt teljességével élhető át. Mintha az Erünniszek sziszegnének itt, mintha a Sartre-nál a Legyek légióiban elképzelt bosszúállás-fúriák felhőihez hasonlóan különös nyíllégiók, nyílfelhők nyiszorognának-nyüzsögnének-suhognának.

És aztán a győztes bevonul a várba. Győzött az igazság, megnyugodhatnánk. Ha nem ötlene fel bennünk, hogy ugyanilyen igazságos hadjáratból jött a történet elején Vasidzu, felrémlik a Királydrámák Jan Kott esszéiben olyan pontosan kirajzolt körfogásrendszere. És a Jan Kott-féle értelmezést, sok új Macbeth-interpretáció irányát végiggondolva, megértjük, hogy Kuroszava nemcsak a stílus merész továbbfejtési lehetőségeivel gazdagította a Shakespeare által felrajzolt képet, hanem a leglényegesebb ponton eltérőt adva a gondolati értelmezésben is. Shakespeare-nél Lady Macbeth indítékai bonyolultan összetettek, sokféleképpen értelmezhetők a romantikus szemlélettel is megérthető becsvágytól a freudi fogalmazásokat is jól elviselő magyarázatokig, az elmaradt gyermekáldás kompenzálására az eszményien-királyian férfias férj megteremtéséig. Kuroszava szamuráj-felesége más igazság szemszögéből, a történelmi mechanizmus könyörtelen érvényesítésével érvel: Vasidzu királyságig ívelő pályájának jóslatáról szamuráj társa, Banquo japán megfelelője is tud – ha nem pusztítják el, ő ülteti el a gyanút barátja ellen a király agyában, aki gyorsabban cselekszik, azé a megmenekülés igazsága. Ez az új motívum váratlan egyértelműséget ad a többé semmiképpen nem romantizálható szörnyűségsorozatnak – a torz mozzanatokban a szabályosság működik, szellemjóslat és halála után lakomára jelentkező lélek így még félreérthetetlenebbül csak átstílizált jelzései a valóságból leszűrt pontos tapasztalatnak.

Az izgató, egymással feleselő kettősségek így erősítik egyértelmű művészi ábrázolásrendszer elemeivé egymást Kuroszava hangulatilag gazdag, gondolatilag nem kevésbé élményadó filmjén.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/03 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7519