KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/március
• Zoltai Dénes: A bartóki ihletés Motívumok, témák, modell
• Gombár József: A magyar filmforgalmazás egy évtizede és távlatai
• Létay Vera: Nem minden remekmű elsőfilm Ballagás
• Lázár István: Éljen a budapesti Yard A svéd, akinek nyoma veszett
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (2.)

• Elbert János: Pókláb erdő lovasai A véres trón
• Takács Ferenc: Érosz és Sátán Canterbury mesék
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
• Boros István: A rózsaszínű Párduc esete
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Hámori András: Amerikai századforduló Londoni beszélgetés Miloš Formannal
LÁTTUK MÉG
• Ambrus Katalin: Tigriscsapáson
• Grawátsch Péter: Tévúton
• Kemény György: Münchhausen báró csodálatos kalandjai
• Kovács András Bálint: Ess, eső, ess!
• Schéry András: A macska rejtélyes halála
• Bende Monika: Rally
• Róna-Tas Ákos: Menedékhely
• Csala Károly: Minden rendben
• Loránd Gábor: Trófea
TELEVÍZÓ
• Fekete Sándor: A Szabadság tér Petőfije
• Veress József: Köszönöm, rosszul vagyunk Védtelen utazók
• Pánczél György: Színész-vallomások Tíz dráma –hatvan percben
• Simor András: Kordokumentum
• Nógrádi Gábor: Képmagnósok, figyelem!
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Az Ambersonok tündöklése
• Karcsai Kulcsár István: Van, aki forrón szereti
KÖNYV
• Nemeskürty István: Tóbiás Áron: Korda Sándor
• Gellért Gyöngyi: A film Fekete-Afrikában
POSTA
• Gummer Jenő: Januári szám Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

A film Fekete-Afrikában

Gellért Gyöngyi

Engedjék meg, hogy... a fürdőszobámból indítsak, ahol azt mondja az egyik vízszerelő a másiknak: „Láttad, öregem, abban a csicsásnevű városunkban az összes cégtábla olyan volt. mintha cowboyfilmekből koppintották volna őket. Afrika kellős közepén! Azt hittem, ezeknek van saját fantáziájuk!”

A szerelők Jean Rouch francia néprajztudós és filmrendező 1958-ban készült – tehát több mint húsz éves – filmjét, az Én, a négert látták; történt ez tavaly decemberben. Ugyanerről a filmről írta a Rádió és Televízió Újság: „Különösen frissé teszi a filmet, hogy maguk a szereplők rögtönzik a kísérőszöveget, saját életüket kommentálják.” Nos, lehet akár igaz is ez az állítás. Sembéné Ousmane (magyarul Szemben Usman néven jelent meg regénye) az afrikai filmművészet kiemelkedő képviselője, az első afrikai játékfilm, Az utalvány (1968) alkotója mondotta volt egy alkalommal annak a Rouch-nak, akit számtalan Afrikában és Afrikáról készült filmje tett híressé a dokumentumfilm műfajában: „Az nem tetszik nekünk, afrikaiaknak, hogy úgy tanulmányoztok bennünket, mint valami rovarokat.”

Nem érdektelen talán összevetni a vízszerelők véleményét a szenegáli filmrendezőével. Ha nagyon leegyszerűsítve is. de egyetlen következtetés igen könnyen leszűrhető belőlük: van nekik saját fantáziájuk (életük, mondanivalójuk a saját életükről, akár még rólunk, fehérekről is), s egyre kevésbé veszik jónéven, ha kívülről, mintegy nagyító alá helyezett kuriózumként/ egzotikumként filmesítik meg őket.

A megoldás? Ami kézenfekvőnek látszik: készítsék afrikai négerek – önmagukról a filmeket! Csakhogy bármilyen egyszerűnek látszik is, ez a megoldás csak látszat. Sembéné Ousmane – egy bennszülött – Európában díjazott játékfilmje, bennszülöttekről, bennszülött-hazai gondokról.. . nem örvendett sikernek otthon, Fekete-Afrikában!

A frankofon afrikai néger területeken évtizedek óta működő két filmipari és -forgalmazó társaság, amelynek anyagi „szálai” Monte-Carlóig nyúlnak, elsősorban amerikai (western), francia (detektív és háborús), indiai, olasz és egyiptomi filmekkel árasztja el a mozikat. Anélkül, hogy a helyi filmiparba, a gyártásba, forgalmazásba bármilyen kis összeget is befektetne. A sokadrangú – nevezzük nevén: értéktelen, mindössze az „olcsó szórakozást” kínáló – külföldi filmeket ugyanis potom áron lehet beszerezni; egy-egy hazai filmprodukciót viszont kénytelenek lennének valamelyest „dotálni”. És az sem hagyható ki ebből a bonyolult egyenletből, hogy a bennszülött közönség olyannyira hozzászokott – itt is pontosabban kell fogalmaznunk: ehhez szoktatták hozzá, ezen „nevelkedett” – a vadnyugathoz, hogy akár eladósodni is képes azért, hogy amerikai, indiai és másfajta egzotikumot bámulhasson.

Maga az afrikai film fiatal. Ám azt, hogy ifjúsága együtt jár-e a titánsággal, nem nagyon tudtam megállapítani abból a kötetből, ami egyrészt forrásként, másrészt továbbgondolásra késztető tényanyagként előttem fekszik, immáron kijegyzetelve. Annyi bizonyos, hogy ha nem is maga az afrikai film, de az afrikai ihletésű filmek majdnem egyidősek magával a filmmel. A kezdetekkor több volt bennük a hátborzongató, lélegzetállító elem, az emberevő, mint a... néger. A második világháború, az afrikai hadjáratok főleg 16 mm-es szalagra rögzített, a valósághoz egyre közelebb járó tények filmképével gazdagították a ... gyarmati filmipart. Ezeket a filmeket pedig a néprajzkutatók buzgalmának köszönhető úgynevezett afrikanista filmalkotások követték. Az ötvenes évekig nagyjából három „irányzat” létezett és keveredett is egy-egy filmen belül: a híradófilmek, az (úgymond) egzotikusak, és a néprajzi ihletésűek. A már emlegetett Jean Rouch egymás után készítette például a szokásokat, hagyományokat föltáró, művészileg is értékes filmdokumentumokat, de később maga is elismerte, hogy „kívülről lát és láttat”. Készült film még a politikai függetlenségért vívott harcokról is, de rendezője a gyarmatukat védők oldaláról, vagyis ugyancsak kívülről látott...

Alain Resnais és Chris Marker filmje – A szobrok is meghalnak – talán az első. kívülről érkező tiltakozás volt a maga idején ; segélykiáltás a civilizációjuk értékeitől vandál módon kifosztott négerek, az ezrével múzeumokba „menekített”, vagy bazári áruként elkótyavetyélt afrikai népművészeti alkotások megmentése érdekében.

1953-ban a szenegáli Pauli Soumanou Vierya megalapítja az első afrikai filmcsoportosulást, leforgatja az első „tetőtől talpig” afrikai rövidfilmet, Szajnaparti Afrika címmel. Más filmtársaságok is alakulnak, óriási erőfeszítésekkel, ám a már meglevő, jól működő két cég léte, anyagi fölénye lehetetlenné teszi produkcióik otthoni forgalmazását.

Az előrelépés, a fejlődés útjait, buktatóit az olvasó is el tudja képzelni. Mint ahogyan azt is rábízhatjuk, hogy eldöntse: milyen mértékben előny avagy hátrány az, hogy az afrikai filmproducerek, rendezők két kategóriája ismeretes: a filmezés autodidaktái, amolyan self-made-menek, és a Párizsban, Brüsszelben, Rómában, Moszkvában diplomát szerzettek.

Az igazán afrikai filmek témavilága sem tudott áttörni bizonyos társadalmilag determinált kereteket: hagyomány és haladás ellentéte, s ebből eredően a nemzedékek szembenállása. Tehát nem véletlen, hogy Ababaca Samb 1965-ös filmje egy Európából hazatérő néger diák többdimenziós konfliktusainak tükörképe. Talán az sem meglepő, hogy Sembéné Ousmane ezt nyilatkozza saját díjazott filmjéről: „Az utalványban brechti módon leplezem le a burzsoáziának a nép fölött gyakorolt diktatúráját.”

Itt, ezen a neuralgikusnak tetsző ponton kellene tán kezdenünk a morfondírozást? Mit gondoljunk akkor, ha a francia Rouch és társai rovarként szemlélik Fekete-Afrika népét, miközben Fekete-Afrika szülötte brechti látásmódot érvényesít? És óhatatlanul fölmerül az emberben ez a kérdés is: vajon ha Ousmane és társai biztosan építhetnének, számíthatnának filmjeik hazai forgalmazására, használnának-e „Európa-gyanús” módszereket?

Ezzel a kérdéssel visszakanyarodhatunk az afrikai film „szerepeihez”. Ott, ahol minden előrehaladás ellenére is több az írástudatlan, mint az írott kultúrán nevelkedett, a cowboy-filmek megszállottja, mint a filmet művészetként befogadó. A mi európai agyunkkal talán alig érzékelhető, hogy milyen óriási társadalomformáló, műveltségterjesztő szerep jut, (juthatna) itt a Filmnek! Ilyen közegben a képi nyelv fontosabbá válhat az anyanyelvnél. A Fekete-Afrikai film útja avantgarde út! De alig-alig járható, mert nincs pénz az útépítéshez. Pedig az egyik legszavahihetőbb gazdasági szakértő, Gailbraith szerint minden, az intellektuális fejlődést elősegítő akcióba befektetett dollár vagy rúpia nagyobb hasznot hajt, mint a vasút- vagy vízierőműépítés!

A morfondírozáshoz tanulság is kellene. Abból a mintegy kétszáz oldalas francia egyetemi disszertációból, amit alkalmam volt elolvasni a film és a fejlődés összefüggéseiről a frankofon Fekete Afrika országaiban, rengeteg konkrét adatot tudtam meg. De semmit arról, amit perspektívának nevezünk. Láttam, láthattuk például a Gyökereket. S aztán hallhattuk, olvashattuk a mandinka Alpha Diallo véleményét arról, hogy miért nem igazi afrikai, igazi „bennszülött” film ez az... amerikai tévéfilm-produkció. Láttuk Jean Rouch igazán jó filmjét. De számunkra ma még mindössze (hol igaz, hol hamis) információkat nyújtó dokumentumok az Afrikában, Afrikáról nálunk forgalmazott filmek. Legalábbis egyelőre.

 

 

Pierre Pommier: Cinéma et développement en Afrique Noire Francophone, Éditions A. Pedone, Paris, 1974. 184. old.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/03 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7541