KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/március
• Zoltai Dénes: A bartóki ihletés Motívumok, témák, modell
• Gombár József: A magyar filmforgalmazás egy évtizede és távlatai
• Létay Vera: Nem minden remekmű elsőfilm Ballagás
• Lázár István: Éljen a budapesti Yard A svéd, akinek nyoma veszett
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (2.)

• Elbert János: Pókláb erdő lovasai A véres trón
• Takács Ferenc: Érosz és Sátán Canterbury mesék
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
• Boros István: A rózsaszínű Párduc esete
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Hámori András: Amerikai századforduló Londoni beszélgetés Miloš Formannal
LÁTTUK MÉG
• Ambrus Katalin: Tigriscsapáson
• Grawátsch Péter: Tévúton
• Kemény György: Münchhausen báró csodálatos kalandjai
• Kovács András Bálint: Ess, eső, ess!
• Schéry András: A macska rejtélyes halála
• Bende Monika: Rally
• Róna-Tas Ákos: Menedékhely
• Csala Károly: Minden rendben
• Loránd Gábor: Trófea
TELEVÍZÓ
• Fekete Sándor: A Szabadság tér Petőfije
• Veress József: Köszönöm, rosszul vagyunk Védtelen utazók
• Pánczél György: Színész-vallomások Tíz dráma –hatvan percben
• Simor András: Kordokumentum
• Nógrádi Gábor: Képmagnósok, figyelem!
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Az Ambersonok tündöklése
• Karcsai Kulcsár István: Van, aki forrón szereti
KÖNYV
• Nemeskürty István: Tóbiás Áron: Korda Sándor
• Gellért Gyöngyi: A film Fekete-Afrikában
POSTA
• Gummer Jenő: Januári szám Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A svéd, akinek nyoma veszett

Éljen a budapesti Yard

Lázár István

 

Hogy is van ez? Megjelenik egy-egy új krimi – vagy a Magvető Albatrosz-, vagy az Európa Fekete zsebkönyvek-sorozatában –, és senkinek nem jutna eszébe honunkban, hogy értékelő kritikát vagy akár csak figyelemkeltő recenziót írjon róla. Irodalmunkban – az irodalom gyanús perifériáján –a bűnügyi regény létező, jelenvaló. Sőt, az új s új köteteket jelesebb társaságokban is szinte naprakész figyelem kiséri : az olvasók közül sokan rendre meg is beszélik értékeiket s hibáikat. Ám ez a műfaj a hivatalos-hivatásos kritika számára szinte nem létezik. Olvassa ugyan a kritikus is – legalábbis számos közülük. De bírálat tárgyának nem tekinti.

Nem így a filmkritikus. Ő viszont – s ez az igazán érdekes: akkor is, ha történetesen az irodalomkritikussal azonos személy! – kötelesség-szerűén foglalkozik a filmkrimivel. Ha az netán hazai termék, akkor bő terjedelemben, mondhatni: „kritikaszinten”; ha pedig külföldi, akkor többnyire rövid recenzióban.

Ámbár régi vágyam, hogy szakítsak ezzel a – tulajdonképpen rejtélyes, illogikus – szokással, s rendre érdemi kritikákat írjak könyvkrimikről, eddig még nem jutottam tovább a fentiek megállapításánál. S most a megállapítás nyilvánosságra hozásának különös aktualitást ad, hogy Bacsó Péter új filmjének előbb az eredetijét kellene, kellett volna értékelni. A könyvet – amelynek most elkészült a filmváltozata. Igaz, Maj Sjövall és Peer Wahlöö híres Martin Beck-sorozatának ez a tagja könyvalakban nem jelent még meg nálunk, olvasható volt viszont a Rakéta Regényújság lapjain. Egyébként pedig olyan ritka példa, amely igazán méltó figyelmet érdemelne. Egy nyugati újságíró eltűnik, és a szálak Budapestre vezetnek? Ez még hagyján. A java ezután jön.

Jegyezzük meg először is, eloszlatván a netán fölmerülő gyanút: Maj Sjövall és Per Wahlöö nem ravasz álnevek. Ezúttal sem P. Howard-, sem Joe Alex-esetről nincs szó. Nem egy magyar, nem egy lengyel bújt idegen bőrbe. S folytassuk azzal, hogy ennek ellenére abban a „svéd– magyar kapcsolatban”, amely a svéd királyi rendőrség felügyelője, Martin Beck, és a Budapesti Rendőr-főkapitányság illetékese, Szluka őrnagy között kialakul, némely tekintetben a magyar fél bizonyul derekabbnak 8 főként korrektebbnek ...

Itt kellene tehát jobban elemezni a Sjövall–Wahlöö-jelenséget Azt, hogy a Martin Beck-sorozatban nemcsak a svéd rendőrség kap sűrű csípéseket, oldalvágásokat – ez a krimiírónak igazán régi szórakozása, olyankor is, amikor nem a zseniális magánnyomozó kontra ügyetlen vagy korrupt rendőrség sémáját alkalmazzák –, hanem az egész szociális háttér, a társadalomkép is jellegzetes tendenciájú. Markánsabb annál, hogysem elég lenne liberálisnak nevezni – részben baloldalinak, részben akár újbalosnak minősíthető. Olykor igen élesen exponálja a bűnözés szociális hátterét a szerzőpár, máskor érzékeltetik azt a feszültséget, amely a jórészt „alacsony” származású rendőrök, és a svéd társadalom csöppet sem makulátlan „krémje” között van stb.

S e háttérbe illeszkedik az a számunkra hízelgő fordulat, hogy a nálunk eltűnt svéd újságíró nyomába szegődő Beck felügyelő a budapesti Yardot, normálisan, hatékonyan dolgozó, sőt ővele, aki magánemberként alapjában a hátsó ajtón érkezik az országba, nagyvonalúan együttműködő szervezetnek találja. (Talán nagyvonalúbbnak is, mint amilyennek, logikus, indokolt kötelmei szerint, rendőrségünknek egy hasonló esetben – ha ilyen egyáltalán előfordulhat – szabadna lennie.) S ehhez vegyük figyelembe a relativitást is: azt tehát, hogy mi képzetei voltak s lehetnek egy átlagsvédnek – még akkor is, ha az egyrészt informáltságával kissé mégis kiválik az átlagból, hiszen rendőrfelügyelő; másrészt ő maga nem reakciós – egy „vasfüggöny mögötti” kommunista ország rendőri szerveiről...

Amikor azonban itt hirtelen átváltok a filmre, egyelőre nem tudom eddigi gondolatmenetemet közvetlenül folytatni. Bacsó Péter új művéről ugyanis előbb rögzítendő: örvendetesen hiányzik belőle a magyar krimifilmek szokásos, ám megszokhatatlan pitiánersége, ügyetlensége, álságossága, provincializmusa. Vagy, ha nem azt nézzük, hogy mi „hiányzik”? Akkor: az első perctől megvan az a nagyvonalú megformáltsága, sajátos „telítettsége”, amely a jobb külhoni krimiket eddig annyira fölé emelte a legtöbb hazainak.

S ezt nemcsak azért képzeljük. mert a környezet részben idegen (a film eleje s vége Svédországban játszódik, s egy-két kivétellel a főbb szereplők onnan valók). Nem is azért, mert a forgatókönyv sem hazai. A rendezés, a színészvezetés és főként a fotografálás – Andor Tamás invenciózus, érzékien színgazdag és eleven munkája – már akkor megadja az „alaphangot”, amikor a néző még mit sem tud arról, hogy ez a magyar film hol, miről és kikkel készült.

Ami most már a film történetét illeti, a sztorit, ami a kriminél alapvető: viszonylag – a krimi-átlaghoz mérten – épkézláb a história; kifogásunk legföljebb az lehet, hogy szerkezetileg aránytalan. Miután fordulatait követni, elárulni illetlenség, sőt otrombaság, véleményemet csak annyiban konkretizálhatom, hogy a történet túl sok eleme koncentrálódik a végkifejlet köré. Ez az aránytalanság azután a néhol lelassuló tempóban is megbosszulja magát; a közel kétórás játékidő rejt itt-ott üresjáratot. Holott bizonyos gyanúk vagy tények korábbi exponálása talán a krimi-dramaturgiát sem borította volna föl. Zavaróbb logikai hibát pedig csak egyet fedeztem föl, ami ismét jó eredmény, annyira gyakori krimikben a lélektani vagy a cselekményben valószerűség, logika elhanyagolása.

Van azonban egy-két dolog, amin talán lehetett s kellett volna is finomítani. A történet társadalmi beágyazottsága az egyik – amit csakis azért vetek föl, mert éppen ez a Sjövall–Wahlöö pár Martin Beck sorozatának egyik fő erénye. E filmben kész helyzetet ismerünk meg: a gyanúsak és a tettesek szinte minden háttér, múlt nélküli figurák. Az eltűnt svéd újságíró olyan.... amilyen; és semmit nem tudunk meg esetleges mentségeiről, motiváltságáról; amiért ilyen lett. A volt magyar úszóbajnoknő olyan... amilyen; és ugyancsak homályban marad élete pályamódosulásának motiváltsága. (A kipontozott helyekre nem föltétlen nyomdafestéket nem tűrő szavak valók. Különben is: mit nem bír el ma már a nyomdafesték? A krimi-titok védelmében nem írhatom ki, hogy az egyikből és a másikból mi is lett) A svéd krimiírók teljes világa – az a milliőrajz, amelyet részben azért is kell különösen érdekesnek tartanunk, mert krimiben jelenik meg – beszűkül a filmben; talán már a forgatókönyvben.

Tulajdonképpen ugyane jelenségkör egy másik elem, hogy a regényhez képest érzésem szerint soványabb a film Beck felügyelő és magyar rendőrségi partnerei kapcsolatának ábrázolásában is. Ez azután kiugróvá, már-már komikussá s ezzel – szándék ellenére – hiteltelenné teszi, hogy míg a svéd királyi rendőrség olyan, addig a miénk ilyen. Azaz: a svéd szinte karikaturisztikusan elrajzolt módon slendrián, laza: lezser nyomozók és Zoro-Huru járőröző legénység fura gyülekezete. Míg a magyar szinte karikaturisztikusan elrajzolt módon megszervezett, nagyvonalú és mindentudó. A film legdrámaibb perceiben is csak azért késik pár másodpercet, mert különben elmaradna az elmaradhatatlan nagy hírig.

Mind e kifogásaim avagy inkább csak problémázgatésaim azonban főként a lehetőségből fakadnak: hogy ezúttal van miről beszélni. Új krimink nem olyan, hogy: láttuk – gyorsan felejtsük el. A krimi joggal másodlagos műfaj. De nem annyira, amennyire általában le szokták becsülni. Jobb változatainak társadalomképe irodalomszociológiailag elemezhető módon ad egzakt, s a szó nemcsak közvetlen értelmében „vérbő” szociológiai ismereteket. Amikor tehát olyan krimiről van szó, amely nem steril, a valóságban nem létező környezetben ad csak játékszerű, csak megfejtés-érdekességű történetet, hanem egy közeli valódi világ nagyjából meg is történhetett eseteivel szórakoztat, maga váltja ki igényességével a magunk igényességét. Így történt most is.

Ezért éreztem jobbnak így írni Bacsó Péter, A svéd, akinek nyoma veszett című alkotásáról, mint hogy azt részletezgessem, milyen volt Derek Jacobi pikáns szőke bajusza s barackpálinka-rémülete, Judy Winter árkosszemü kétségbeesése, Bács Ferenc elegáns Yard-őrnagykodása, Peremartoni Krisztina tűkarcsú aktja és a többiek alakítása.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/03 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7517