VideóMatthew BarneyVideószobrokHorányi Attila
Az amerikai Matthew Barney szobrászat, képzőművészet, performance és filmezés határvidékeinek vándora.
Képzeljünk el egy hatalmas amerikai futballstadiont. A lelátók üresek, talán este van, a fényszórók bekapcsolva, s a pálya fölött két meghatározhatatlan méretű, zeppelin formájú léghajó lebeg. A léghajók ovális terében négy, keményre vasalt egyenruhába öltözött nő ül, cigarettázik, néz ki az apró, szintén ovális ablakokon, le a pályára, ahol nyolcvan fiatal szőke nő kívül fehér, belül őszibarackszínű, nagy harangszoknyás ruhában táncol a negyvenes-ötvenes évek Hollywoodját idéző szimfonikus folyamra. A helyiségek közepén fehér abrosszal leborított asztalok állnak, zöld vagy piros szőlőfürtökkel megrakottan. Az asztalok alatt lehetetlen pózban egy szintén fiatal, szőke, fehér (menyasszonyi?) ruhás nő fekszik egy fehér, támlanélküli széken. Lassan átlyukasztja az asztalt, és felnyúl a fürtök közé. Néhány szemet leszakít, ám ezek szinte keresztülzuhannak rajta (az egyik cipőjének talpán található üvegpohár-szerű formán át), és leesnek a fehér, szabályos hatszög alakú (méhsejteket utánzó?) idomokkal borított padlóra, ahol előbb maguktól, később a nő segítségével különböző formákba rendeződnek. Ezeket a formákat aztán a futballpályán látjuk viszont, amint a nyolcvan szőke nő mosolyogva táncolja el őket. A formák egytől egyig női belső nemi szervek sematikus ábrái: a táncosnők kórista lányok egy revüből, vagy cheerleanderek egy meccsről, egyszer a petevezetéket, másszor a petefészket vagy éppen a méhet jelenítik meg. Majd az egyik ilyen formában maga az eseményeket irányító nő jelenik meg, amint két vezetéken maga után (maga fölött) húzza a léghajókat.
Mi ez? Utazás a testen keresztül? Visszaút a kezdetekhez? A nemi elkülönülés előtti alapállapot? Férfi pályán női Charme? Szimbolikus megtermékenyítés? A körök, oválisok, lyukak, nyílások, az át- vagy éppen behatolás, esetleg kiszabadulás metafizikája?
A cím – Cremaster 1 (Heretartó izom) – nem sokat segít. Annyit azonban igen, hogy tudjuk: a belső szervekkel jó nyomon járunk. Mint ahogy az utazással, ha úgy tetszik a fejlődéssel is. És ezt támasztja alá a Cremaster sorozat negyedik darabja is, amelyben egy hihetetlen lény – a Loughton Candidate névre hallgató kettős szarvú, juh jellegű, fehér öltönyös valaki (férfi? nő? mindkettő? mindezek előtti?) – indul el, majd érkezik meg a nagy-britanniai Man-sziget (ahol egyébként a Loughton nevű juhfajta egyedül honos) egy tenger fölött, cölöpökön álló házába, miközben a sziget útjain egy sárga és egy kék motorbicikli versenyez egymással, és mindenfelé body-builder alkatú, nemiszervtelen tündérek tűnnek fel. Az út- kiesés a házból egy lyukon át a tengerbe, séta a víz alatt, kúszás-mászás egy hatágú, csillag keresztmetszetű, egyre képlékenyebb (zsír? ondó?) falú szűk alagútban – körkörös, miképpen a motorosoké is, kik energiájukat a nap kezdetén s a film végén egy hímvessző nélküli, herékre csipeszelt vezetéken keresztül nyerik.
Barney 1967-ben született Kaliforniában, sokáig atletizált, és szobrásznak tanult. A nyolcvanas évek végén tűnt fel New Yorkban, elsősorban közönség nélkül megtartott, fizikai képességeit maximálisan próbára tevő akcióit dokumentáló videókkal. Ilyen volt a Drawing Restraint (Megfékezett rajzolás) sorozat, amelynek egyik darabjában különböző eszközökkel egy galéria mennyezetéhez feszítette magát, és hosszú pálcával rajzolni próbált. A Cremaster sorozat ötödik, Budapesten forgatandó darabját 1997 nyarán mutatják be a Soros Alapítvány C3 központjában.
*
– Mostanában rengeteg interjút adott. Úgy fest, mintha egyre inkább a művészipar részévé kezdene válni: olyan helyeken írnak a munkáiról, ahol fontos megjelenni, olyan emberekkel dolgozik – Isaac Mizrahi divattervezővel például –, akik szintén részei ennek a világnak. Mennyire tetszik ez az ismertség Önnek? Már a kezdet kezdetén felfedezték?
– Hát, már a legelején Barbara Gladstone-nal dolgoztam. (Barbara Gladstone New York művészvilágának, a SoHonak az egyik legismertebb galéristája – a szerk.) De értem, hova akar kilyukadni. Arra gondol, hogy a munkám kezd olyan formákat érinteni, amelyek nem részei a szigorúan vett képzőművészetnek: néha felvonulást rendezek, máskor filmet készítek, és hasonlók. De még mindig túlságosan szobrászként közelítem meg a feladatokat. Éppen ezért érdemesnek látszik fenntartani a párbeszédet az artworlddel, a művészeti közösséggel, merthogy az ilyen közösségek óvják a gondolatokat, és segítik azok fejlődését.
– Rendezne egy divatbemutatót Isaac Mizrahinak, ha felkérik rá?
– Nem feltétlenül. De azért elgondolkoznék a dolgon. Viszont biztosan nem akarnék például videóklipet forgatni, mivel ott nem dolgozhatnék szabadon. Szerintem az ilyesmi meglehetősen üzletközpontú.
– Hisz az autonóm művészetben?
– Igen.
– Tudja, azért meglepő ez, mert bár manapság Magyarországon a legtöbben hisznek a művészet autonómiájában, mégis egyre gyakrabban halljuk, hogy az talán nem is létezik már. Mind a videóból, mind pedig az interjúiból az derül ki, hogy Önt komolyan érdekli a sport és a varázslat. Ezeknek pedig sok közük van a kihíváshoz (challenge), az észak-amerikai kultúra egyik legalapvetőbb fogalmához. Mennyire tartja magát amerikai művésznek?
– Nagyon amerikainak tartom magam, de nem hiszem, hogy azok a dolgok, amelyekkel foglalkozom, specifikusan Amerikára volnának jellemzőek. Vagyis a Magyarországon született, zsidó származású eltűnőművész, Houdini például a szabadulás miatt izgat, ez kihívás a börtönöket fenntartók számára. Ez az oldala egyébként szerintem sokkal érdekesebb, mint amennyire ő maga erről hajlandó lett volna beszélni.
– Vagyis nem annyira a varázslat, az illúzió a fontos Houdiniban, mint inkább az eltűnés?
– Igen, bár örülök, hogy az illúzió is ott van. Az illúzió egyébként az egyik oka annak, hogy filmmel foglalkozom. Nagy felszabadulást jelent, hogy miután szobrászként létrehoztam egy formát, a vetítés által élni kezd a moziban.
– Ahogy végignéztem a munkáit, az az érzésem támadt, mintha egyre inkább a narratív művészet irányába tartana.
– Egyre jobban vonz a narratíva. És ennek is a megkönnyebbüléshez, a felszabaduláshoz lehet köze. Sokkal jobban érdekel az, hogy elmeséljek egy történetet, mint hogy csináljak egy szobrot. De azért még mindig szobrászkodom, sőt a videódarabjaimat is szobroknak tartom. Ám kétségtelen, hogy minden egyes munkámmal közelebb kerülök az elbeszélő művészethez.
– Tervezi, hogy előbb-utóbb dialógusokat is használ majd?
– Lehetséges.
– Sokat foglalkozik azokkal a kultúrákkal, amelyekben dolgozik? Azt olvastam, hogy a Cremaster 4 forgatása előtt tanulmányozta a Man-szigeten még mindig élő mitológiát, a tündéreket és hasonlókat, majd ezeket bele is dolgozta a műbe.
– Ez igaz. De azt azért nem állítanám, hogy nagyon alapos kutatást folytatok. Inkább csak sétálgatok, nézelődöm, aztán ha találok valamit, ami beleillik a történetbe, akkor azt beveszem.
– Egy kritikusa megjegyezte, hogy valószínűleg maga az egyetlen olyan művész, aki a heréket művészi diskurzus tárgyává tette.
– Nem gondolnám, hogy műveim herékről szólnak. A heretartó izom (cremaster) számomra az akaratot jelenti ezekben a történetekben. Ez csupán eszköz, szimbólum a narratívában, amennyiben a történet résztvevői és konfliktusai felfoghatók az izom összehúzódásaként és tágulásaként.
– Társadalmi kérdésekkel foglalkozó művésznek tartja magát?
– Ha e kifejezésen „politikait” ért, akkor a válaszom: egyáltalán nem.
– Vagyis a műveiben megjelenő nemi problematika különbözik a manapság elterjedt, a nem viszonyát értelmező művészettől?
– Munkáimban rengeteg biológiai természetű utalást találhat. Ezek célja egy olyan struktúra felkutatása, amelyre aztán támaszkodhatom. Mindaz, ami a biológiain túl van – azaz, hogy egy férfi miért és hogyan viselkedik férfiként, egy nő pedig nőként –, szerintem valójában tanult struktúra. Engem annál, hogy maga az emberi forma mi módon alakul, sokkal jobban érdekel, hogy egy biológiai forma miképpen fejlődik.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1528 átlag: 5.46 |
 |
|
