KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
   2013/július
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: „Tán őszi fáknak hulló levelére?...” Gémes József (1939 – 2013)
JAPÁN ZSÁNER
• Varró Attila: Tokiói történetek Ozu zsánerfilmjei
• Vágvölgyi B. András: Zen mesterem meghalt Donald Richie (1924-2013)
• Csiger Ádám: A háború művészete Nindzsafilmek – 1. rész
HOLLYWOODI FANTÁZIA
• Huber Zoltán: Ismét izgalmas Új amerikai SF-filmek
• Varró Attila: Nehéz Istenné lenni Az Acélember
• Szabó Ádám: Sötét megváltók Képregényhősök válságban
• Andorka György: Illúzió az illúzióban Bűvészfilmek
ALPINISTA KAMERA
• Baski Sándor: Mert ott van Hegymászó-filmek
KECHICHE
• Gyenge Zsolt: Pünkösdi pálmaág Abdellatif Kechiche
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Egymásra néztek Galgóczi és Galambos
LENGYEL FILM
• Pályi András: A hőskorszak vége Lengyel Filmtavasz
• Veress József: A másik múzsa Wajda ecsetje és ceruzája
MOZIPEST
• Ardai Zoltán: Hosszú a búcsú Krúdy Budapestje
• Sipos Júlia: A Perzsa séta effektus Beszélgetés Pásztor Erika Katalinával
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Tisztelet a fiataloknak Linz
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: The Walking Dead Szemben a többséggel
• Kolozsi László: Magassági ámor Szabadság – Különjárat
KRITIKA
• Nagy V. Gergő: A kerítésen túl Lágy eső
• Barotányi Zoltán: Nyilván tartottak tőlünk A tartótiszt
DVD
• Benke Attila: A hét szamuráj – Vágatlan változat
• Kaplan György: Fejlövés
• Sepsi László: LEGO Batman: A film
FILMZENE
• Hubai Gergely: Milliót érő hangjegyek A James Bond téma
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI Egri csillagok
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: A nyitott zárt kör Jacques Rancière: Utóidő

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Gémes József (1939 – 2013)

„Tán őszi fáknak hulló levelére?...”

Zalán Vince

Gémes életművének hajtóereje a szatirikus és a festői látásmód.

Ha egyszer valaki elvégzi majd azt az egyre sürgetőbb feladatot, hogy megírja a múlt század hatvanas éveiben tündöklő magyar filmes animáció „nagy generációjának” történetét, akkor abban kénytelen lesz hosszú passzusokat szánni e nemzedék egyik legnagyobb egyéniségének, Gémes Józsefnek. Tehetsége, szorgalma, ironikus látásmódja méltó társává avatta Macskássy Katinak és Reisenbüchler Sándornak, Szoboszlay Péternek és Vajda Bélának, Richly Zsoltnak és Jankovics Marcellnek. És még sorolhatnám a neveket Egyikükkel-másikukkal nem egyszer közösen dolgozott egy-egy film kimunkálásán. Nem sokkal a Nepp József – Dargay Attila – Foky Ottó hármas után léptek színre. A „trió” becsületére legyen mondva: nem féltek az új nemzedéktől, nem voltak féltékenyek rá: nyitva hagyták számukra is az animációs filmkészítés kapuját, sőt nemegyszer támogatták és segítették őket. Gémes pedig tanítványa is volt Nepp Józsefnek az Iparművészeti Főiskolán. Miután a Színház és Filmművészeti Főiskola és a Képzőművészeti Főiskola elutasította a felsőfokú animációs film-képzés kezdeményezését, 1961-ben Az Iparművészeti Főiskola fogadta be a tanulni vágyó hallgatókat, mégpedig a Z. Gács György vezette Díszletfestő Tanszék. Nepp Józsefen kívül Csermák Tibor, Cseh András oktatta őket – de a tanárok közt találjuk a művészettörténész Pogány Frigyest is. A végzősök – talán mind? - így Gémes József is, a Pannónia Filmstúdióban kaptak munkát.

Gémes József filmjeit ismerve úgy tetszik ezek a főiskolai évek meghatározóak lettek egész munkásságára. A tündöklő Kovásznai Györgyön kívül talán ő az egyetlen a kortársai közül, aki erősen elkötelezi magát a festészeti animáció mellett. Természetesen sokféle animációs technikával készített filmet, de talán ez állt hozzá a legközelebb. Mind érzelmileg, mind gondolatilag. „Hát mindent rám lehet kenni - mondta egyik interjújában - de azt, hogy nekem stílusom lenne, azt nem. Szerintem legalábbis nincsen. Amikor csináltam (Koncertissimo, Díszlépés, Daliás idők) festmény-animációs filmeket, azok egyszerűen abból adódtak, hogy a főiskola díszítőfestő szakán tanultam és ott sokat festettünk. Tehát én inkább mindent a festői és nem grafikai oldaláról közelítek meg. Nekem az sokkal természetesebb közegem, de az nem stílus, csak egy forma.” Talán nem magyarázom félre szavait, ha azt állítom, valójában forma-technikáról beszél, ami nála, s ezt már én mondom, egy sajátos szemléleten, egy sajátos „megközelítési módon” nyugszik, amelynek, a festmény animációval összefüggésben, megvannak a gondolati tradíciói és határozott minőségi törekvései. S mintha a festmény-animációval „keretezett” életműve is eszerint tagolódna: az első remeklések időszaka Bélai István forgatókönyvi együttműködésével (Koncertissimo, Díszlépés, Temetés, Esemény, 1968-1970), az egészestés filmek (Hugó, a víziló; Vili, a veréb; A hercegnő és kobold, 1976-1993), s az igényes irodalmi adaptációk (Daliás idők, 1983, Új Iliász, 1994, A walesi bárdok, 2011).

Az első karakteres Gémes József-film, a Koncertissimo (1968) szinte berobban a hazai animációs világba, s nemzedék társai közül talán elsőként az animáció nemzetközi világába is, éppúgy kitüntetett darabja a Miskolci Filmfesztiválnak, mint a Krakkói (Ezüst Sárkány) vagy Chicagói Filmfesztiváloknak (Ezüst Hugó). Elegáns (világ)város, még elegánsabb közönsége koncertre gyülekezik. Estélyi ruhás hölgyek, fekete öltönyös férfiak suhannak a foyer-ban, kezükben programfüzet vagy lepkekönnyű legyező. Elfoglalják helyeiket, s a színpadon is megjelennek a zenészek. Azaz, hogy nem zenészek, hanem sisakos katonák – fegyverekkel. Senki sem csodálkozik ezen, senki sem zavartatja magát. A feszültség a nézőtér puha, telt, festett színei (többnyire vörös és fekete) és a színpad fekete-fehér grafikája között – nyilvánvaló. Előadás előtti beszéd-zsongás tölti be a teret. Megjelenik a karmester, taps. Kezet fog az elsősorban ülő géppisztolyos katonával, majd felemeli a pálcáját. A fegyverek is felemelkednek, célpont a közönség, a világ. A karmester beint, a katonák meghúzzák a ravaszt, s a lövések, robbanások szétvetik a vásznat. Mindez tömören, sallangmentesen, egyetlen fölösleges képkocka nélkül jelenik meg előttünk, mint a tárgyilagos és ezért kegyetlen irónia megtestesülése. Ez a hangütés, s ez a mű-karakter jellemző Gémes 1970-ben rendezett remekléseire is: Díszlépés, Temetés, Esemény. Kevés animációs filmünk van, amelyek e kristályos kép-epigrammákhoz mérhető, tűpontos megfogalmazással villantanák elénk az emberi önzést, a butaságot, hazugságainkat. Nem valamiféle társadalom-változtató, legkevésbé forradalmi hevület lobogtatja-élteti ezeket a műveit, sokkal inkább a felelőtlenséggel párosult katonás rend, a mindenáron való alkalmazkodás iránt megvetés. Indulatait józansága fegyelmezi, animációs nyelvezete ezért szól hozzánk világosan és egyértelműen. S a tehetség, a tudás erejével. Talán ezért is mondhatta munkamódszeréről Reisenbüchler Sándor: „kiegyensúlyozott, minuciózus tökély.”

A csodásan indult hetvenes években nem csak csodák teremtek. A kísérletező kedv jelen volt – olvashatjuk M.Tóth Éva összefoglaló művében (Aniráma) – de „az már más kérdés, hogy sokak, így Gémes vállalkozó kedvét is sikerült elvenniük s kompetens műítészeknek, illetve a rendezői sorsokról döntést hozó illetékeseknek.” Lehet, hogy így volt. Tény, hogy fordulat állt be rendezői pályáján. Úgynevezett rendelt-filmek, egészestés produkciók alkotója, illetve alkotó- társa lesz (Hugó, a víziló – 1976, Vili, a veréb – 1989, A hercegnő és a kobold – 1993).

S tény, hogy Gémes majd félévtizedet tölt el a Hugó, a víziló munkálataival, amely még hagyományos módon (értsd: nem számítógéppel) készült. „A Hugó nem egyszerűen egy volt a sok munka közül – olvashatjuk egy visszaemlékezésben – hanem iskolájává vált több fiatal animátornak éppúgy, mint korábban a hatvanas évek Gusztávja”. Talán a kor kényszerítő körülményeinek terméke ez a három film, de tény (harmadszor is), hogy Gémes József, amikor tehette, megpróbált visszatérni ifjúkori eszményeihez, s a magyar irodalomhoz, mindenekelőtt Arany Jánoshoz. Így született meg a Daliás idők és néhány „kései”(?) műve. Az Új Iliászt Karinthy Frigyes novellája alapján forgatta, s a kritika szerint (Filmvilág, 2009. 1. szám.) a science-fiction filmes produkciók közül „az évtized legfontosabb magyar SF-je”. A walesi bárdok már a menedéket adó új műhelyben, a Kecskeméti Filmstúdióban készült, új környezetben, új munkatársakkal. (Vajon miért ezt a verset választotta kedves költőjétől?)

A legtöbb tiszteletet és méltányosságot azonban a Toldi-trilógia „nyomán” készült Daliás időket illeti, amely egészestés festmény animáció, Gémes legkedveltebb filmformája. Tiszteletet ébreszt már a vállalkozás nagyságrendje is. Roppant produkció, amely egymással harmonizáló, több ezer(!) festményt követel. S méltányosnak kell lennünk a rendező roppant alkotói merészsége iránt, amellyel

irodalmunk örök darabja, a Toldi-trilógia mellett kötelezte el magát. Eleve a lehetetlenre vállalkozott volna? Lehet. De megpróbálta. „Ki kell mondanom végre – írja elemzésében Szemadám György (Filmvilág, 1984. 8. szám.) – a Daliás idők – sikerületlen mű”. Magam szívesebben beszélnék afféle „kelet-európai torzóról”, amelynek számtalan példáját ismerjük az irodalom, a festészetben, talán még az animációban is. A Daliás idők, azért nem lehetett sikeres, mert amikor készült egyáltalán nem voltak daliás idők. Sem előtte, sem utána. Persze egykor voltak; ha voltak. Meglátásom szerint Gémes leginkább az öreg Toldi érzelmeivel és személyiségével szeretett volna azonosulni, s az ő szemével akarta láttatni az egykor volt időket. (Meg talán a kort is – persze áttételesen - amelyben élnie adatott.) De valamiért megtorpant ebben az azonosulási folyamatban, s nem merte teljesen a maga képére formálni irodalmunk egyik legfőbb közkincsét. Ha végletekig szubjektív és a korai műveihez hasonló kegyetlenséggel marad hűséges az öreg Toldi lelkivilágához, s ezzel megharagítván a szakértők és a közönséget döntő többségét, akkor minden bizonnyal a festmény animáció újabb (önreflexív?) csodájának lehettünk volna tanúi. A szükség nem bontott törvényt, hanem betartatta azt. Bár, Gémes József jóvoltából, nem teljes sikerrel.

Az Oscar-díjas Rófusz Ferenc egy 2001-es interjúja végén, kiemelten és a legnagyobb elismeréssel szól „elődei” közül Jankovics Marcellről és Gémes Józsefről. („Született zseninek” nevezi őket.) Véletlen volna, hogy a János vitéz után tíz évvel megszületett a Toldi Miklóst idéző Daliás idők?

Gémes József filmjei nélkül nincs magyar animáció.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11467