KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/július
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: „Tán őszi fáknak hulló levelére?...” Gémes József (1939 – 2013)
JAPÁN ZSÁNER
• Varró Attila: Tokiói történetek Ozu zsánerfilmjei
• Vágvölgyi B. András: Zen mesterem meghalt Donald Richie (1924-2013)
• Csiger Ádám: A háború művészete Nindzsafilmek – 1. rész
HOLLYWOODI FANTÁZIA
• Huber Zoltán: Ismét izgalmas Új amerikai SF-filmek
• Varró Attila: Nehéz Istenné lenni Az Acélember
• Szabó Ádám: Sötét megváltók Képregényhősök válságban
• Andorka György: Illúzió az illúzióban Bűvészfilmek
ALPINISTA KAMERA
• Baski Sándor: Mert ott van Hegymászó-filmek
KECHICHE
• Gyenge Zsolt: Pünkösdi pálmaág Abdellatif Kechiche
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Egymásra néztek Galgóczi és Galambos
LENGYEL FILM
• Pályi András: A hőskorszak vége Lengyel Filmtavasz
• Veress József: A másik múzsa Wajda ecsetje és ceruzája
MOZIPEST
• Ardai Zoltán: Hosszú a búcsú Krúdy Budapestje
• Sipos Júlia: A Perzsa séta effektus Beszélgetés Pásztor Erika Katalinával
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Tisztelet a fiataloknak Linz
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: The Walking Dead Szemben a többséggel
• Kolozsi László: Magassági ámor Szabadság – Különjárat
KRITIKA
• Nagy V. Gergő: A kerítésen túl Lágy eső
• Barotányi Zoltán: Nyilván tartottak tőlünk A tartótiszt
DVD
• Benke Attila: A hét szamuráj – Vágatlan változat
• Kaplan György: Fejlövés
• Sepsi László: LEGO Batman: A film
FILMZENE
• Hubai Gergely: Milliót érő hangjegyek A James Bond téma
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI Egri csillagok
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: A nyitott zárt kör Jacques Rancière: Utóidő

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Japán zsáner

Donald Richie (1924-2013)

Zen mesterem meghalt

Vágvölgyi B. András

Donald Richie a japán film nagykövete volt.

Nem a falat kellett nézni hosszan. Nem ütött. Nem tette a papucsát a fejére. Nem vágta ketté a macskát. Nem afféle rinzai mesterként, koánokban (megválaszolhatatlan, illogikus példakérdésekben) osztotta tudását. Gaijin volt, és persze akkor járunk el helyesen, ha van bennünk gyanakvás a nyugati buddhistákkal, mint esetleges sarlatánokkal szemben. Nem a zazen (meditáció) volt a módszere, hanem a mozgókép és az erről való írás. Mégis: Zen mester volt gyökerestől. 

Közismert kifejezés a nagykövet, talán kevésbé közhasznú az emisszárius, a special envoy, az envoyé speciale. Diplomáciai pozíciót jelzünk ezekkel, valakit, aki országok, érdekek és kultúrák között közvetít, az egyik oldal képviselőjeként, megértéssel és ismerettel a másik oldal iránt. Az idén februárban eltávozott Donald Richie ilyen ember volt, egy kultúra küldötte, egy specifikus hely meghatározott művészeti ágának legfontosabb hírhozója, kultúrdiplomata és misszióvezető, hírnök, ki pihegve jő, elemző, kánonállító, befolyásos szem, értékelő agy. Donald Richie a Nyugat, az angolul beszélő és olvasó világ előtt volt a japán film kultúremisszáriusa!

     1924 április 17-én született egy ohiói kisvárosban, Limában, klasszikus középosztályi családba, az apjának rádióalkatrész-szaküzlete volt, anyja háztartásbeli. Négy vagy öt éves volt, mikor a mamája elvitte Az Operaház fantomjának vetítésére, és évekig rettegett a kéztől, mely félelmesen megragadta a főszereplő Lon Cheney bokáját. „Az emberek a Depresszió (nagy gazadsági világválság 1929-34) idején sokat jártak moziba, felejteni. Gyerekként én is sokat mentem. Kisvártatva a mozi lett a kedvenc alternatív valóságom” – mondta valahol. 17 évesen Donald Richie-nek is megvolt a maga Pearl Harbor élménye, mint Hunter S. Thompsonnak a szomszédos Kentuckyban (utóbbit lásd: A Félelem Birodalma. Konkrét Könyvek, Budapest, 2006.) összeszalad a család, a szomszédok, fülek a rádióra tapadnak – a ma generációinak hasonlítsuk ezt a 2001. szeprember 11-i esti tévénézéshez. 1942-ben Richie kereskedelmi tengerész lesz, ami háborús időkben bizonyos értelemben haditengerészet volt persze: lőszert, élelmiszert, WC-papírt vittek a haditengerészetnek és a tengerészgyalogságnak. Mikor a japánok kivonultak Sanghajból, Richie akkor vonult be oda, de nem szerette meg Kínát. Aztán önkéntéseket kerestek a háború utáni Németországba és Japánba, és Richie Németországba jelentkezett. „A sorozók mérhetetlen bölcsességükben Japánba osztottak be.” Ezzel el is dőlt minden. Látta a frissen atombombázott Hiroshimát és Nagasakit – és barbár tettnek tartotta, amiből aztán a japán film egy különálló vonulata, a hibakusha (a nukleáris csapásra reflektáló mozi) lett. 1947-ben már az Egyesült Államok csendes-óceáni fegyveres erőinek lapja, a Pacific Stars and Stripes filmkritikusa lett. „Moziba járni, ami nemigen volt lehetséges a megszálló erők legtöbb tagjának, kulcs lett számomra az ország megértésében, hogy kik ezek az emberek itt körülöttem.” A részeg angyal forgatásán leharcolt hawaii ingben látott valakit, aki „sztárnak nézett ki”, ő volt Toshiro Mifune, a mellette álló idősebb férfi pedig horgászkalapban Akira Kurosawa. Ekkor már a sok angol nyelvű japán napilap legtekintélyesebbike, a Japan Times filmírója volt, megismerte Yasujiru Ozut, és vezető színészeit Satsuko Harát és Chisu Ryut. Még a negyvenes években összeismerkedett Yasunari Kawabatával, az íróval, aki a hatvanas években Nobel-díjat kapott. Ő írta az első monográfiát Kurosawáról – elmondása szerint A hét szamuráj vetítése után makkani sem tudott, annyira, hogy oda sem ment a rendezőhöz -, és Ozuról, akiről több retrospektívet is szervezett szerte a világban. Hiszen, ahogy mondja „nem lehet elképzelni Jim Jarmuscht vagy akár a Coen fivéreket Ozu nélkül”. Monstruózus könyve jelent meg már 1959-ben Joseph L. Anderson társzerzőségével The Japanese Film: Art and Industry címen, mely a japán film megkerülhetetlen forrásmunkája angolul, az első egy hosszú sorban. Sokan neki ajánlották később japán filmes tárgyú könyveiket – Joan Mellen, Audie Bock, Ian Buruma, Max Schilling, David Dresser, Aaron Gerow, Abe Mark Nornes –, én magam is így tettem, márcsak hagyománytiszteletből is a Tokyo Undergrounddal. Ismerte a japán újhullám, a nuberu bagu (vö.: nouvelle vague) főembereit, szerepelt Oshimáról szóló portréfilmben, és nagy véleménnyel volt Imamuráról.

Donald Richie ivott szakét Abé Sadával. Abé Sada a valóéletbeli főszereplő, akiről Oshima Az érzékek birodalma női főszerepét mintázta; a Japánban híres 1936-os eset, melyben egy teaház tulajdonosa és szolgálólány szeretője vad, mindent átitató testi szerelembe merül, szuffokációs merevedés-elősegítő technikát dolgoztak ki. Az egyik ilyen fojtogatós aktusban Kichi-san, a férfi megfulladt. Abé Sada önkívületben levágta a férfi péniszét, és a véres csonkkal bolyongott Tokióban napokig. Húszéves börtönbüntetése letöltése után a Csillag-Krizantém-Víz nevű proletár italozdában tartott rendszeres esti fellépéseket a beszakézva rémüldöző közönség épülésére. Néhány év után Abé Sada odahagyta a kocsmai éjeket, katolikus apácazárdába vonult. Donald Richie ivott hűs martinit Eiko Matsudával, az Abé Sadát az 1975-ös Oshima-filmben megformáló színésznővel Párizsban, a Champs Elysées egyik elegáns teraszán, ahol a filmművészet leginkább hardcore pornó filmjének főszereplőnője elegáns fekete dresszben jelent meg kulturális emigrációja színhelyén. Richie megjegyzi, hogy a hazájában kiátkozott – külföldi finanszírozású filmben performált orális szexet! – Matsuda kisasszony talpig feketéje is egyfajta apácazárda. Richie barátjával, a később látványosan öngyilkos írózsenivel, Yukio Mishimával Hemingwayről beszélgetett. A japán író nem kedvelte Hemingway stílusát, de nagyon érdekelte az író amerikai öngyilkossága.

Richie 1969 és 1972 között hagyta csak el Japánt, mikor is a New York-i Modern Művészetek Múzeumának lett filmkurátora. Naplóiról azt mondta egy Japánban élő szerző, hogy a leghosszabb időtávra kinyúló „expat” írásos anyag, amit Japánban élve a jövő-menő írók dokumentáltak. Ami persze nem feltétlenül igaz. A Meiji-nyitás (1868) óta számos gaijin (külföldi) próbált akár végleg is megkapaszkodni Japánban, mint például a shinto babonarendszerek etnográfusává lett író, Lafcadio Hearn, aki fel is vette a japán állampolgárságot. De sokáig élt Japánban Pierre Loti és rövid tartózkodása ellenére is tanulságosat írt róla Arthur Koestler vagy éppen Krasznahorkai László. „Minden nap történik valami érdekes, minden nap tanulok valami újat” – mondja Richie Japánról, 60 év után. Általános élménye ez a Japánt járóknak: kulturálisan kevés hely tartogat nagyobb, tágabb és mélyebb meglepetéseket, mint Japán. Még akkor is, ha a teljes beilleszkedés, asszimiláció és elfogadás kizárt, nem egy melting pot a hely, annyi bizonyos. A tudatosság áldásával, a folyamatos stimulussal ajándékozta meg Richie-t Japán. Paul Bowles Tangierban, James Joyce Triesztben – ilyen külföldön élő írókhoz szokás hasonlítgatni, de Richie a weimari Berlin angol írójához, Christopher Isherwoodhoz érezte magát legközelebb. „Paul útja a drogok volt, az enyém más. Én inkább sexaholic voltam a kábítószerfüggés helyett.” A nyíltan biszexuális Richie különös nyiltsággal írt a „két- és többnemű világban” tett kalandozásairól, főleg miután 1965-ben elvált feleségétől, Mary Evans írónőtől. Termékeny alkotó volt, a napi filmkritika és a szépírás mellett festett, zenét szerzett, filmet rendezett, de később mindezt odahagyta az írás kedvéért. Voltak helyek, melyeket Richie jobban szeretett Japánnál, Marokkót vagy a görög szigeteket, „szeretek utazgatni Európában vagy másutt, de tíz nap után honvágyam lesz Japán után”. A Zen számára egzisztencialista, nagyadag szkepszisét Dr. Daisetsu Suzuki személyes Zen-kurzusaival kúrálta. „Mikor írok, azt gondolom, ah, ez egy Michelangelo Antonioni-jelenet, máskor meg azt gondolom: tiszta Ozu. A Companions of the Holiday könyvem struktúrája alapján nagyon is olyan, mint egy Ozu film”. Vagy az Inland Sea vagy a Zen Inklings.

Mikor választott japáni témámban – a japán újhullám és a szélsőbalos terror interakciójában – néhány hetente Tokióban találkoztunk, nem nézette a falat, nem ütött, nem vágott ketté macskát, nem tette a papucsát a fejére. Épp csak egy picit pöccintett irányba, egy kicsit tovább lökött a teljesebb megértés felé. Mással is, a japán film nyugati elkötelezettjeivel is nyilván így járt el. Sensei volt. Sőt: roshi. A japán film nyugati nagymestere. Donald Richie olyan életművet hagyott hátra, amely a következő kétszáz évben bizonyosan megkerülhetetlen lesz a japán filmkultúrával foglalkozóknak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11503