KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/július
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: „Tán őszi fáknak hulló levelére?...” Gémes József (1939 – 2013)
JAPÁN ZSÁNER
• Varró Attila: Tokiói történetek Ozu zsánerfilmjei
• Vágvölgyi B. András: Zen mesterem meghalt Donald Richie (1924-2013)
• Csiger Ádám: A háború művészete Nindzsafilmek – 1. rész
HOLLYWOODI FANTÁZIA
• Huber Zoltán: Ismét izgalmas Új amerikai SF-filmek
• Varró Attila: Nehéz Istenné lenni Az Acélember
• Szabó Ádám: Sötét megváltók Képregényhősök válságban
• Andorka György: Illúzió az illúzióban Bűvészfilmek
ALPINISTA KAMERA
• Baski Sándor: Mert ott van Hegymászó-filmek
KECHICHE
• Gyenge Zsolt: Pünkösdi pálmaág Abdellatif Kechiche
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Egymásra néztek Galgóczi és Galambos
LENGYEL FILM
• Pályi András: A hőskorszak vége Lengyel Filmtavasz
• Veress József: A másik múzsa Wajda ecsetje és ceruzája
MOZIPEST
• Ardai Zoltán: Hosszú a búcsú Krúdy Budapestje
• Sipos Júlia: A Perzsa séta effektus Beszélgetés Pásztor Erika Katalinával
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Tisztelet a fiataloknak Linz
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: The Walking Dead Szemben a többséggel
• Kolozsi László: Magassági ámor Szabadság – Különjárat
KRITIKA
• Nagy V. Gergő: A kerítésen túl Lágy eső
• Barotányi Zoltán: Nyilván tartottak tőlünk A tartótiszt
DVD
• Benke Attila: A hét szamuráj – Vágatlan változat
• Kaplan György: Fejlövés
• Sepsi László: LEGO Batman: A film
FILMZENE
• Hubai Gergely: Milliót érő hangjegyek A James Bond téma
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI Egri csillagok
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: A nyitott zárt kör Jacques Rancière: Utóidő

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Jacques Rancière: Utóidő

A nyitott zárt kör

Báron György

Francia filozófus könyve Tarr Béla filmjeiről.

Utóidő – ezt a címet adta Jacques Rancière francia filozófus Tarr Béla filmjeiről írott karcsú kötetének, amely eredetileg a párizsi Pompidou Központ 2011-es Tarr-retrospektívjára íródott, s most Sutyák Tibor pontos, érzékeny fordításában magyarul is megjelent. A cím kettős jelentésű. Egyfelől arra a filmográfiai tényre utal, mely szerint a rendező A torinói lóval végérvényesen lezárta életművét. „Az utóidő inkább az az idő – írja, némi indokolt szkepszissel, a szerző –, amelyben az ember tudja, hogy minden új film ugyanazt a kérdést teszi fel, miért csináljon még egy filmet egy történetből, ami mindig ugyanaz a történet”. Rancière nem a fenti kétségbevonhatatlan tényt kezeli enyhe szkepszissel, hanem a tarri konklúziót: hogy ebből valóban az elhallgatás következik, épp úgy és akkor… Könyve a következő szavakkal zárul: „Az utolsó reggel egyben a megelőző reggel, és az utolsó film egyben ráadás. A zárt kör mindig nyitott marad.” Talányos ez, akár egy Tarr-film fináléja, mely a remény szertefoszlásáról, megcsúfolásáról szól, ám bennünk – nem a történet végkimenetele, hanem az esztétikai diadal okán – mégis valami megmagyarázhatatlan, ontologikus remény ébred. Nem, a legkevésbé sem a történetekről van szó, elvégre Tarr már jóval A torinói ló gesztusa előtt kijelentette, hogy az Ószövetség óta nincsenek új történetek, ez tehát aligha indokolná az elnémulást. Ha belegondolunk – s ezzel máris tárgyunknál vagyunk – minden komoly történet a megváltásról szól, az Evangéliumok ugyanúgy, mint Dosztojevszkij regényei, Bresson, Tarkovszkij – vagy Tarr – mozgóképei.

Igazat kell adnunk Rancière -nek, aki az életmű kontinuitásáról és diszkontinuitásáról folytatott disputában az előbbire helyezi a hangsúlyt, leszögezve: „Az első filmtől az utolsóig mindig ugyanarról a megszegett ígéretről, ugyanarról a kiindulópontjához visszatérő utazásról mesél”, fokozatosan jutva el „a társadalmi szférától a kozmikusig”. A zárt körről, ami – a művészet sajátos geometriájából fakadóan – nyitott. S ez a történeten túliság az utóidő másik értelme: „Az utóidő nem a meglelt ésszerűség ideje… A történetek utáni idő ez, az idő, amelyben közvetlenül az érzékelhető anyag köti le a figyelmünket…” Ez az „érzékelhető anyag”, szemben a prózával, a kinematográfia primér nyersanyaga, ily módon Tarr olyan közel jutott a mozgókép lényegéhez, mint csak nagyon kevesen a film bő évszázados történetében. Nála nem adaptációról van tehát szó, hanem a Krasznahorkai-elbeszélések átemeléséről az anyagi valóság érzéki – vagyis történeten túli – dimenzióiba. A különbséget Rancière többek között Estike halála irodalmi és filmes verziójának összehasonlító elemzésével érzékelteti: „A regény elbeszélői szólama ekként foglalja össze a jelenet végén a helyzetet: Estike boldog, hogy minden értelmet nyert. A vásznon viszont a kislány csendesen, kommentár és magyarázat nélkül megy a halála felé…A rendezőt a test érdekli, az, ahogy megáll vagy megmozdul a térben. Inkább a helyzetek és mozgások érdeklik, mint a történet és a célok, amik magyarázzák az előbbieket, mert a magyarázat módosíthatja a gesztusok erejét.”

Mint a fenti idézetekből is kitetszik, a könyv szerzője filozófiaprofesszor ugyan, ám távol áll tőle az a fajta spekulatív belemagyarázás, amely oly sok Tarr-interpretátort csábított tévutakra. Rancière mindig az adott képekből indul ki, s számos úgynevezett filmtudósnál többet tud a film – nem nyelvéről – anyagáról. Elemzésében a „close watching” rokonszenves módszerét követi: a látottakból vezeti le következtetéseit, s nem az elméleteit erőszakolja rá a látottakra. Így veszi végig a Tarr-univerzum meghatározó motívumait, a vágás nélküli hosszú beállításokat, amelyeket a mozgás és az idő ritmusával hoz összefüggésbe, a repetitív zenét, a vissza-visszatérő kocsmai epizódokat, az idióták szerepét, az állatok megjelenését, a víz, az eső és a sár jelentőségét, az ablakkereteket, s a mögüle figyelő szereplőket – vagyis mindazokat a jellemzőket, amikkel az életmű darabjai leírhatók; ám nem a puszta katalogizálás pozitivista szándékával, hanem egy koherens gondolati struktúra tengelye körül elrendezve. Ennek középpontjában az „abszolút látás” áll, amely, szemben a hollywoodi filmekre jellemző „relatív látással”, nem a cselekmény kibontakozásának szolgálatába állítja az eszközként felfogott látványt, hanem megadja számára a szükséges időt (a történetmeséléstől független, azaz: szabad) időt, hogy „kiváltsa sajátos hatását”. Ezekből áll össze az a flaubert-i értelemben vett „stílus”, amiből – Rancière pontos megfogalmazásában – a Tarr-filmek „autonóm érzéki világa” formálódik. 

Jacques Rancière: Utóidő. Tarr Béla filmjeiről. Műcsarnok Nonprofit Kft. 2013.

    


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 9-9. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11502