KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
   2015/március
OLASZ POLIP
• Nevelős Zoltán: Szemben az erőszakkal Olaszország ólomévei
• Bikácsy Gergely: Maffia-átvilágítás Francesco Rosi (1922-2015)
• Csiger Ádám: Minden maffiózó rohadék Gomorra-sorozat
• Soós Tamás Dénes: „A pisztoly marad, hozd a cannolit!” A maffia Amerikában
U.S. ARMY VS. DJIHAD
• Géczi Zoltán: Aszimmetrikus hadviselés Amerika terrorellenes háborúja
FRANCIA MULTICOLOR
• Barkóczi Janka: Meseváros végzete Timbuktu
• Szatmári Zsófia: Kirepülni szabad Party Girl, Csajkor, Küzdők
• Ádám Péter: A humor mártírjai Charlie Hebdo-per
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 –3. rész
OROSZ HISTÓRIA
• Geréb Anna: Az utolsó orosz zsidó nemes Eisenstein tabui
• Veress József: „A múltat be kell vallani” Egy orosz szöveggyűjteményről
SVÉDKESERŰ
• Vincze Teréz: „Nézd legott komédiának…” Roy Andersson: Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről
• Varró Attila: Álomjáték Julia kisasszony-adaptációk
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Szigorúan ellenőrzött gyönyör E. L. James: A szürke ötven árnyalata
• Vajda Judit: Gyógyíthatatlanul romantikus Sam Taylor-Johnson: A szürke ötven árnyalata
KRITIKA
• Kovács Bálint: Dinnyeleves újhagymával Ujj Mészáros Károly: Liza, a rókatündér
• Fáber András: Filmet rendezni Alain Resnais: Szeretni, inni és énekelni
• Kránicz Bence: A simlis és a szende Tim Burton: Nagy szemek
MOZI
• Árva Márton: Rio, szeretlek!
• Forgács Nóra Kinga: Csodák
• Roboz Gábor: Fácángyilkosok
• Varró Attila: Kéjlak
• Tüske Zsuzsanna: Elemi szerelem
• Baski Sándor: Az új barátnő
• Kovács Kata: Ahol a szivárvány véget ér
• Kolozsi László: Őrült szerelem
• Sepsi László: Jupiter felemelkedése
• Kránicz Bence: Kingsman: A titkos szolgálat
• Huber Zoltán: Csocsó-Sztori
• Simor Eszter: Shaun, a bárány – a film
DVD
• Fekete Martin: Foto Háber
• Gelencsér Gábor: Vörös föld
• Pápai Zsolt: Az Élet Könyve
• Lakatos Gabriella: Ez történt Budapesten
KÖNYV+DVD
• Murai András: Örömtankönyv Varga Balázs: Final Cut – A tankönyv
• Gelencsér Gábor: Puszták képe Szekfü András: „Magánkalóz a filmdzsungelben”
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Rövid leltár az új szezon előtt

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Orosz história

Egy orosz szöveggyűjteményről

„A múltat be kell vallani”

Veress József

Az orosz archívumokból sorra kerülnek elő a kínos dokumentumok.

A szovjet-orosz filmes múlt Pandora-szelencéit nyitogató kutatók és emlékezők valószínűleg nem ismerik a mi József Attilánk szállóigeként emlegetett figyelmeztetését, de kétségtelen, hogy ennek a szentenciának a jegyében teszik a dolgukat. Az impozáns történeti múlttal büszkélkedő országban immár hosszú ideje folyik a bűnök, hibák, tévedések, azaz a szellemi inkvizíció sokáig szőnyeg alá söpört, illetve tagadott tényeinek feltárása és közhírré tétele. A folyamatnak már csak azért sincs vége, mert az eltelt évtizedek feneketlen kútjából egyre-másra kerülnek felszínre kellemetlen tények, kompromittáló jegyzőkönyvek, megsárgult papírok, melyek borzongató adalékkal szolgálnak a legfontosabbnak nevezett művészet históriai számvetéséhez. Nagy ország, tengernyi dokumentum.

Nemrégiben látott napvilágot egy különlegesen érdekes kiadvány, melyben – az antivilágban megszokott ünnepi tónust teljesen mellőzve – egyáltalán nem a napsugaras dicsőség, hanem a nyomasztóan sötét árnyak színei dominálnak. Gonosz inszinuációk, politikai cselvetések, végzetes következményekkel járó feljelentések, kicsinyes bosszúhadjáratok, tervek lekaszabolása, filmek elsüllyesztése – és így tovább, a végtelenségig. A kötet tudományos jellegű, archívumokból, irattárakból előkerült oldalakat tartalmaz, tehát hitelességéhez kétség sem férhet. Szerkesztője Alekszandr Trosin volt, akit mi barátunkként, a magyar film ismerőjeként és népszerűsítőjeként tisztelhettünk: mintegy végrendeletként jegyzi a páratlanul értékes antológiát. Olvasás közben szeretettel emlékezünk rá s örökségét megbecsüljük. Mielőtt szemelgetnénk a több mint 600 oldalas olvasókönyv tartalmából, megjegyezzük: a mű példányszáma 800 (pedig Moszkvában és Leningrádban a film-irodalom filmelméleti publikációi egykor tízezres olvasótáborhoz jutottak el – a negatív tendencia ide is begyűrűzött).

Neutrális tartalmú közlemények mellett (mellesleg ezek is originálisak, mint például Makszim Gorkij lelkes kommentárja a Lumière-varázslathoz 1896-ból, a legendás Ivan Mozzsuhin gyerekbetegségeket, így a színészi nárcizmust ostorozó eszmefuttatása, Lev Trockij Vodka, templom és mozi című esszéje, Balázs Béla hozzászólása a monumentalitásról szóló vitában s még néhány frissen előbányászott vagy elfeledett írás) számunkra azok a forrásértékű közlemények legérdekesebbek, melyekben a fentebb említett éleslövészet, leleplező vádaskodás meg riadt-rimánkodó meakulpázás folyik. Ez is, az is esetenként viszolyogtató formában.

Ízelítőül néhány példa.

Jelena Kuzmina, az (el)ismert színésznő levélben fordul Sztálinhoz 1945 április elsején. A győzelem-közeli dátum ellenére korántsem tréfás hangvételű alázatoskodás lényege: J.K. (nem akárki, Mihail Romm felesége) arra kéri a Magasságos Elvtársat, szíveskedjen megtekinteni A 217-es deportált című filmet, mert amíg ez meg nem történik, a filmet nem forgalmazzák. Öt hónap óta várnak erre a pillanatra. Gondoljunk bele. Nem elég, hogy Joszif Visszarionovics sugallja: miről forgassanak, ráadásul, ha kedve tartja, maga meózza a forgatókönyveket és a műveket, raportra rendeli és konkrét utasításokkal látja el a stúdiók illetékeseit, ráadásul még a bemutató időpontját is késlelteti, ergo meghatározza (kis túlzással talán a kópiaszámot, a reklám jellegét, a kritika hangvételét is beleértve). „Könyörgök!” – ez az utolsó szó a levélben. És ez nem szürreális vízió, hanem maga a megtestesült valóság. Nincs utalás az elkeseredett sorok fogadtatására s arra sem, hogy a főtitkár emberei elküldték-e a választ, a happy endet azonban a mozi-históriából ismerjük, A 217-es deportált a közönség elé került. Szelíd megjegyzés az eset margójára: ha ennyi gond adódott a problémamentes opusokkal, miért csodálkozunk azon, hogy a sorból kicsit is kilépőkkel a cenzorok – ezt a kifejezést sosem használták! – kitartóan huzakodtak?                         

Nem akármilyen kihallgatás, amikor a legnagyobb hatalmasságok (a Vezér és sleppje) azt az Eizensteint oktatják ki tudálékoskodó nagyképűséggel, aki minden tekintetben fölöttük áll, ezért ezen a terepen semmiképpen sem lehetnének egyenrangú partnerek. A Kreml urainak nincs kisebbrendűségi érzésük. Gátlás nélkül osztják az észt, vagdalkoznak, utasítgatnak. A Patyomkin páncélos rendezője csupán ötven esztendőt ért meg. Korai halálában minden bizonnyal szerepet játszott viszolyogtató megalázása s kényszeredett vezeklése is: ahogy például előzőleg ostorozta magát a Bezsin rétje elismert hibái miatt s fegyelmezett vigyázzállásban mentegetőzött a diktátor-trojka, Sztálin, Molotov és Zsdanov előtt a Rettegett Iván történelemszemléletét magyarázva. (A Filmvilágban 1988-ban Szilágyi Ákos vesézte ki kiváló tanulmánysorozatában Sztálin moziját, felidézve ennek a raportnak a lefolyását is.) Pikáns részlet: még Cserkaszov, a rettegett cár megszemélyesítője is kontrázik a főnököknek, mintha egyszemélyben ő lenne felelős a végső változatért. A pártvezér persze ad a renoméra. Még arra is vigyáz, hogy szerény színben tűnjön fel. Halkan megjegyzi: „nem parancsokat adok, hanem a néző igényeit tolmácsolom”. Ki állítaná ezek után, hogy Sztálinnak nem volt humorérzéke?

Szomorú érzéketlenség – hogy egy későbbi Szokurov dráma címét idézzük – süt az ötvenes évek első felének fennmaradt rekvizitumaiból. Ezekben az években, amint azt Kozincev találóan határozta meg, a rendezőket is rendezték, mindent megölt az ideológiai szempont, a bigott sémák és bornírt előírások uralma. A célkeresztbe elég sokáig az úgynevezett koz-                                       mopoliták kerültek, akiket azzal vádoltak meg, hogy burzsoá ideológiát terjesztenek s mérgezik az egészséges társadalmi légkört. Többnyire kizárólag azért, mert mondjuk elismerően vélekedtek kapitalista produktumokról és szerzőikről. Az éberség jegyében csaptak le a vétkesekre, holott azok a szocreál soraiban meneteltek (volna).

Az egyik Júdás, a vezető funkciót betöltő Bolsakov Leonyid Trauberget, az amerikai film kedvelőjét hívta tetemre, aki okos tanulmányokban elemezte a burleszk-műfaj történetét és esztétikumát. A vádló szövetségese, Mark Donszkoj mindig kitűnt ökölvívó múltjához méltó, ellenfelét megsorozó replikákkal. Most is kemény pofonokat osztott ki s nem pusztán Kozincev társát és szövetségesét püfölte, hanem Szergej Jutkevicset is, akit egyenesen felszólított arra, hogy adja vissza a „tudományok doktora” címért járó oklevelét.

1949-ben járunk. A folytatás: a tudós-rendező bűnbánóan hamut szór a fejére, ígéri, hogy megjavul, az események regisztrációjában viszont nincs nyoma annak, hogy a K.O.-val földre küldött Trauberg lehetőséget kapott volna a mosakodásra. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy később egyik sarokba szorítottat sem nyelte el a Gulág (pedig ez is megtörténhetett volna, elég, ha az Alekszandrov-operatőr Nielsen kivégzésére emlékeztetünk) s a néma korszak nagy figurái még bizonyíthatták párthűségüket. Jutkevics engedelmesen hajtott fejet s üdvözítő Lenin és Majakovszkij-tanulmányokba fogott, ám Trauberg megmaradt útitársnak és kitartóan csodálta tovább Buster Keatont (pazar könyvet írt a komikusról).

A glasznoszty és peresztrojka idején fokozatosan szabadult ki a szellem a palackból. Szűk körben, belső használatra már akkor hozzáférhetővé tették az akkori éleslövészetek epizódjait a személyeskedő purparlékkal, elképesztő beolvasásokkal egyetemben. Mára szinte minden részlet nyilvánosságra került és immár nem a legendárium, hanem a feldolgozott rekonstrukció részét képezi.

A Tarkovszkij-mártírium a jéghegy csúcsa. Amit az oroszok zsenijükkel elkövettek, épp annyira megbocsáthatatlan, mint ahogyan elbántak sok engedetlen gyermekükkel: Paradzsanovval, Ljubimovval, Viszockijjal, Barisnyikovval, Paszternákkal, Rosztropoviccsal, Szaharovval, Szolzsenyicinnel (a névsor sokáig folytatható lenne). A politikai földindulással eljött a bocsánatkérés ideje. A folyamat tart a mai napig. E sorok könyvgyűjtő írójának nem kevesebb, mint 21 rehabilitációs védjegyű orosz Tarkovszkij-kötet van a birtokában – a teljes termésnek szerény hányada. A bűntudat megeszi a lelket – mondhatnánk Fassbinder után szabadon.

Trosin vaskos leltárából természetesen nem maradhatott ki – más, a felsőbbségnek gondokat okozó és ezért ilyen-olyan elmarasztaló megjegyzésekkel bepettyezett filmek mellett, mint Hucijev Júliusi esője (nálunk sosem vetítették), Aszkoldov Komisszárja, Panfilov Kezdete, Muratova Végelgyengülése, Abuladze Vezeklése – az Andrej Rubljov sem. A remekműnek könyvtárnyi az irodalma, magyarul is napvilágot látott több reflexió (a durva elutasításokat sem kivéve). Ebben a kiadványban mementóként a párt Központi Bizottságának elképesztő állásfoglalását közli a szerkesztő Alekszandr Szolzsenyicin elragadtatott 1983-as főhajtása mellett. Előbbi ugyancsak rászolgál a megkülönböztetett figyelemre.

Az átkokkal teli megbélyegző förmedvény – beszédes szegénységi bizonyítvány arról, mennyire értettek „odafent” a művészethez. Csak úgy hemzsegnek a becsmérlő kifejezések a szövegben. Néhány vádpont: a film történelemszemlélete elhibázott, a mű az orosz embert szörnyeteggé aljasítja le (!), az alkotó Andrej Rubljov voltaképpen nem jelenik meg a vásznon és ismeretlen marad az ikonfestő századának társadalmi háttere. Mintha valami dilettáns szörnyűség halálos ítéletének indokolását olvasnánk. A képtelenségeket megkoronázza a záró konklúzió:”A film eszmei kártékonysága kétségbevonhatatlan”. Sejteni lehet, kik fogalmazták meg a halálos ítéletet. Hadd lépjek ki a beszámolóból. Vlagyimir Baszkakov, az akkori idők hírhedett film-korifeusa minden bizonnyal éceszgéber lehetett, noha az évtizedeken át regnáló hivatalnok-teoretikus később igyekezett bátor ellenállóvá maszkírozni magát (már nincs az élők sorában). Személyes emlék: a nyolcvanas évek második felében megjelent a szovjet filmlexikon új kiadása s amikor megkérdeztem tőle, miért intézték el Tarkovszkijt néhány sápadt sorral a címszavak között, holott még szerény másodvonalbeliek is terjedelmes kolumnákat kaptak, így válaszolt: „Nevezett ennyit ér.”

A Filmművész Szövetség kongresszusai Klimov alatt westerneknél izgalmasabban és fordulatosabban zajlottak. Nem babra ment a játék. A hozzászólók – fiatalok és idősebbek vegyesen – valósággal felöklelték a Hruscsov-Brezsnyev-éra haszonélvezőit, a Geraszimovokat, akik igazi érdemek nélkül pöffeszkedtek, valamint a vitathatatlanul tehetséges akarnokokat, a Bondarcsukokat, akik minden lényeges státus birtokában könyörtelenül elnyomták ellenfeleiket. A Háború és béke és az Andrej Rubljov alkotójának egyenlőtlen feltételek mellett vívott párbaja külön attrakció, kirí a viadalok sorából. Bondarcsuk, a rendszer hű katonája, a látszólag csöndes ember felsőfokon intrikált, befolyásos zsűritagként járatta le Tarkovszkijt Cannes-ban. A megtámadott reakciója simogatás volt a pofonért cserébe, mert főszerepet adott kitartó ellenfele lányának, Nataljának a Solarisban. A körülmények akkor úgy alakultak: az Oscar-díjas filmes diadalmaskodott, Tarkovszkijnak szegénynek hervadó dicsőség helyett meg kell elégednie a tartós halhatatlansággal. Mellékszál, de nem érdektelen: Nyikita Mihalkov, a későbbi rezsim csillaga szenvedélyesen védte Bondarcsukot, atyai barátját a záporozó ütésektől. Hogy aztán ő miért került majdan és tartósan a viták fókuszába, az már egy másik (mai) történet.

Hogyan zárhatnánk le töredékes mustránkat összefoglalás helyett? Talán azzal a jámbor óhajjal, hogy mi is söpörhetnénk egy kicsit a magunk háza táján – még akkor is, ha volumenben messze vagyunk a nagy ország film-birodalmától. A kicsiknek is akadnak fehér foltjaik. Hadd említsek párat a „bevallani a múltat” témakörében. Megíratlan és feltáratlan a zsidótörvények idején tevékenykedő „négerek” munkásságának bemutatása. A magyar filmgyár végnapjai 1944-ben. Rákosiék honfoglalásának kulisszák mögötti manipulációi. Balázs Béla kiszorításának koreográfiája. A hazai „dobozolás” Horthy, Rákosi, majd Kádár alatt. Az új elfogadási rendszer jegyzőkönyveinek áthangszerelése és részbeni eltüntetése (utóbbihoz, ez már a közelmúlt: elveszett például a Küldetés stúdióvitáit megörökítő emlékeztető, s bizonyára nem véletlenül semmisültek meg más kompromittáló rekvizitumok is). Lenne mit és min kutakodni annak hiteles kijelentése érdekében: hiszünk a teljes, gyakran kellemetlen és keserű igazságok kimondásának értelmében.

 

ISZTORIJA OTYECSESZTVENNOGO KINO

Hresztomatyija – Moszkva, Kanon 2012


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/03 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12102