KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/május
KUROSAWA 100
• Lajta Gábor: Filmalkímia Kurosawa, a mozgóképfestő
• Báron György: A vasút kapujában Rashomon-variációk
SKANDINÁV VÉR
• Klág Dávid: A dán døg Nicolas Winding Refn
• Szalkai Réka: Egy vérbeli szerencsejátékos Beszélgetés Winding Refn-nel
• Schubert Gusztáv: Svéd para Niels Alden Oplev: A tetovált lány
• Pintér Judit Nóra: Belső pokol Lars von Trier: Antikrisztus
ANIMA-TREND
• Varga Zoltán: Összeraklak, szétszedlek A gyurmafilm paradoxonai
• G. Kovács László: Lázadás, szürrealizmus, szabadság Beszélgetés Jan ©vankmajerrel
• Roboz Gábor: Szörnysimogató Dean DeBlois - Chris Sanders: Így neveld a sárkányodat
• Zalán Vince: Mentőöv nélkül? Beszélgetés M. Tóth Gézával
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Múltnak mámora Berlin
TELEVÍZÓ
• Ruprech Dániel: Az FBI titkos ügyei X-akták; A rejtély
• Schreiber András: Démon képében Női látnokok
• Baski Sándor: A jegesmedvék nem azok, aminek látszanak Lost-kultusz
KÖNYV
• Varga Zoltán: Műfaji képeskönyvek 101 horror film…; 101 sci-fi film…
KRITIKA
• Csillag Márton: Szívükben bomba van Jean-Pierre Jeunet: Micmacs – (N)agyban megy a kavarás
• Vajda Judit: Apáról fiúra Mátyássy Áron: Átok
• Barkóczi Janka: Filmforgalmazás 2.0 Helyzetek és gyakorlatok
MOZI
• Forgács Nóra Kinga:
• Nevelős Zoltán: Revans
• Géczi Zoltán: Brooklyn mélyén
• Baski Sándor: 52-es történet
• Barkóczi Janka: Sivatag virága
• Varró Attila: Tébolyultak
• Vajda Judit: Kínai lány
• Sepsi László: Vinyan – Az elveszett lelkek
• Tüske Zsuzsanna: Kedves John
• Roboz Gábor: Emlékezz rám
• Fekete Tamás: Titánok harca
• Alföldi Nóra: Túl jó nő a csajom
• Gelencsér Gábor: Kígyótojás
• Salamon Tamás: (500) nap nyár
• Varga Zoltán: Pillangó úrfi
• Alföldi Nóra: The Great Buck Howard – Tökéletlen trükk

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Skandináv vér

Lars von Trier: Antikrisztus

Belső pokol

Pintér Judit Nóra

Trier kiegyenlítette nőábrázolása egyoldalúságát, új főhősnője megszűnik krisztusinak lenni, szeretet és önfeláldozás helyett az emberi természet legpusztítóbb tendenciáit kelti életre.

Lars von Trier a Hullámtörésben megjelenő krisztusi nőtől fokozatosan emancipálta a női lelket emberivé, míg az Antikrisztusban szinte túlságosan is emberi, a természet démoni, beteg reprezentásává vált. A sort a magát feláldozó Bess (Emily Watson) nyitja, aki a „jóság bűnében” szenved, és inkább vállalja a halált, csak hogy megmentse férje életét, akárcsak Selma (Björk) a Táncos a sötétben főhőse, aki a fiáért képes erre az áldozatra. A következő állomás a Dogville, ahol Grace (Nicole Kidman) még sok tekintetben Emily örököse, végül azonban megrázza magát, és bosszút áll az őt befogadó és kizsákmányoló közösségen. Innen érkezünk meg az Antikrisztusig, amelyben a nő megszűnik krisztusinak vagy akár jónak lenni, és az emberi természet legpusztítóbb tendenciáit kelti életre.

A jó, a gonosz és az áldozat problematikát nem csupán ebben a női „fejlődéstörténetben” feszegette Trier. A Birodalomban a Sátántól megfogan egy gigantikus és torz, felnőtt lelkű baba, akinek teste iszonyatú fájdalmában kell megélnie apja sátáni örökségét, és csak akkor szabadulhatna meg a szenvedéstől, ha a gonoszt választaná. Azonban ő ezt nem akarja, ezért arra kéri anyját, ölje meg őt. Az anya végül a szülői szeretet tragikus és katartikus megnyilatkozásaként képes lesz erre. Anya és fia együttes erővel áldozzák fel a fiút a Gonosz ellen, a Jó nevében.

Az Antikrisztusban a nő, a gyermek, az áldozat és a gonosz témája együttesen jelenik meg, tovább variálva a nemi szerepeket és gyökeresen megforgatva a már ismert trieri nőképet. A film mind a patologikussá váló pszichodinamika, mind a bibliai allúziók horizontján tökéletesen működő (kór)történetet mutat be. A cselekmény azzal indul, hogy egy férfi és egy nő (Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg) átesztétizált, mégis szinte szagolható szexuális együttlétét látjuk, amelynek hevében nem veszik észre, hogy kisfiuk kizuhan az ablakból. A következő fejezetben az anya bűntudattal terhelt, keserves gyászmunkáját látjuk. Kiderül, hogy a nőben fellépő szorongás valamilyen módon a természethez és a család erdei kunyhójához kapcsolódik. A terapeuta férj minden szakmai megfontolás ellenére maga akar felesége pszichológusa lenni, meggyógyítani őt, ezért kiköltöznek erdei házukba, az Édenbe, amely azonban, – várakozásainkkal összhangban – hamarosan pokollá válik.

Kezdetben mintha javulna a helyzet, ám a feleség a külső természet helyett a női természetben erőre kapó gonoszról kezd beszél, amelynek értelmére a férfi csak akkor ébred rá, amikor kezébe kerül fiuk boncolási jegyzőkönyve. Innen értesül arról, hogy a zuhanás okozta halálokon kívül megmagyarázhatatlan elváltozásokat találtak a kisfiú lábán, ezért előkeresi azokat a fotókat, amelyeket a felesége készített ebben a házban, amikor kisfiukkal kettesben itt töltötték a nyarat; a nő ekkor írta meg disszertációját a „Gynocidiumról”, a nőirtásról, azaz a boszorkánynak hitt nők ellen a történelem során elkövetett kínzásokról és gyilkosságokról. A fotókat nézve az apa arra figyel föl, hogy a kisfiú lábán fordítva van a cipő, tehát a nő kínozta gyermekét.

Ekkorra a nő pokla rászabadul az Édenre, és az egy órája tartó lélektani thriller hús-vér rémálommá válik. Pánikrohamait a nő csak a férfi kvázi megerőszakolásával tudja csillapítani, végül attól való félelmében, hogy a férfi elhagyja, egy köszörűkőbe csavarozza a lábát. A film csúcspontján megelevenedik a nő flashbackje, újra látjuk az „ősjelenetet”, a kisfiú halálát az ő perspektívájából, aki valójában azért esett ki az ablakból, mert a megnyomorított bokája miatt elvesztette az egyensúlyát. Az anya pedig orgazmusa közben végignézte, ahogy gyermeke kimászik az ablakba, küzd az egyensúlyával és meghal – és az iszonyat részévé vált a gyönyörének. Feleszmélve az emlékből, kivágja a csiklóját – ezzel az aktussal bevégzi bűnhődési vágyát, egyben megfosztja magát a szexuális gyönyör forrásától, mintegy gonoszsága gyökerétől is. „A természet a sátán temploma” – mondta a film közepén, ezért feláldozza azt a szervet, amellyel a benne lévő Sátánnak kell áldoznia, hátha így megszabadul tőle.

A történet végül boszorkányüldözésbe torkollik. A férfi felismeri, hogy „a terápiának a jóval és a rosszal nincs dolga” és megszűnik pszichológusnak lenni. Bevégzi a gynocidiumot: megöli és elégeti a nőt. Így vetkőzi le voltaképpen arroganciáját, amivel felesége joggal vádolta. A férfi arroganciája a meggyőződése volt, hogy ő, mint pszichológus jobban érti a feleségét, mint ő magát. A Dogville-ben egyébként egy nagyon hasonló célzatú párbeszéd zajlik Grace és az apja között, aki morális arroganciával vádolja lányát, amiért azt gondolja, hogy az ő erkölcsi eszméihez senki nem ér fel, és ezért bocsájt meg a falubelieknek. Mindkét kritika célba ér, a címzettek véres igazságszolgáltatásba kezdenek.

A film döbbenetes erővel ható szimbolikája egyszerre idézi meg Oidipusz vérfertőző tragédiáját és egy kifordított krisztusi történetet. A nő mind a gyermeke, mind a férje lábát menyomorítja, előhívva a dagadtlábú történetét, aki megöli apját és anyjával hál, finoman szélesítve a nézőben a szexualitás tudattalan, veszélyes jelentéstartományát.

A külső természet a filmben a belső természet: a lelkivilág és az ösztönvilág szimbólumaként jelenik meg – a Pokol megtalálja médiumait a Paradicsomban. A kül- és belvilág közös dinamikájában beállt változások, a nőben lévő gonosz láthatóvá válásnak határain a férfi találkozik egy-egy állattal, akik kifejezik, saját lényükkel megtestesítik a nő lelki állapotait. Megérkezve az erdőbe, amikor még csupán a feleség gyászát látjuk, a férfi egy őzet lát, akiből kihordani nem tudott halott sutája lóg. Ezután egy önmagát széttépő rókával találkozik, aki egy kinyilatkoztatással is előáll: „a káosz az úr”. (A rókák a japán folklórban a boszorkányok szolgái.) Végül a férfi egy rókaodú mélyén egy varjút ás ki, aki pedig a hiedelemvilágban a boszorkányok alakmása. Ő segít a férfinek a szabadulásban, ami által lehetővé válik a nő öncsonkításával és meggyilkolásával záruló végkifejletet. Ezzel a boszorkány szimbolikusan maga készíti elő saját halálát.

Ez a három állat a nő számára is létezik, mint a boszorkányüldözésekről szóló tanulmányai során megismert három koldus, akik „ha eljönnek, valakinek meg kell halnia”. A három koldusnak, akik végül már valóban ott ülnek a szobában, nevük is van: a gyász, a fájdalom és a kétségbeesés – a halott kicsinyét hordozó őz, az önmarcangoló róka és a meghalni nem tudó varjú –, eljöttek mint a napkeleti bölcsek Jézus születéséhez. Éppenséggel itt nem születéshez, hanem halálhoz jönnek: a fiát meggyilkoló Antikrisztus halálát hozzák el, ez az ő ajándékuk.

Ez a nő azonban nem csupán gonosz: tele van szeretettel is. A film éppen ezt az ambivalanciát mutatja meg. Szeretetet és gyűlöletet egyszerre megélni a legelviselhetetlenebb lelki tapaszatalatok egyike. Márpedig ezt a nőt szétfeszítik az egymással összeegyeztethetetlen indulatok: szeretet és gyűlölet, szexualitás és anyai szeretet, lelki fájdalom és testi öröm. A filmet nyitó és lezáró szexuális aktus karikírozza a nőben feszülő két pólust: az elsőben a nő passzívan feláldozza fiát, annak halálát nézve élvez el, megszűnve anyának lenni. A második szexjelenetben e bűne miatt már anyaként vezekel, és önmagát bünteti meg: megfosztja magát örömképességétől, hátha így elmenekülhet belső természete elől, amelynek átadva magát hagyta fiát meghalni.

Ekkorra viszont már nincs a férfiban részvét, csupán a gonoszt látja a nőben, pedig a film bűn-büntetés dinamikája szempontjából a nő már megbüntette magát, feláldozta női természetét. Azt mégis érezzük, hogy a nőt egyedül a halál képes megváltani szenvedéseitől – ahogyan a Birodalomban még az anya szabadította meg szenvedéseitől félig gonosz, félig jó fiát, itt a férjre hárul a „megváltás” feladata. Ott még az apa volt a sátán, itt az anya az a szenvedő és bűnbánó Antikrisztus, akitől a férfi megmenti a világot, hasonlóan a dogville-i Grace intenciójához, aki végül „a természetükkel dacolni képtelen” falusiak lemészárlásával szintén a világot akarja jobbá tenni.

Anti-krisztus, amennyiben nő, amennyiben gonosz, amennyiben nem őt kínozzák, hanem ő csonkítja meg magát. És antikrisztusi, amennyiben nem másokért kell fiának szenvednie és meghalnia, hanem anyja élvezete miatt. Ugyanakkor tele van szeretettel, bűntudattal, küzd tudattalan démonaival és persze elbukik. Ilyen tehát az Antikrisztus: gonosz, de szenved miatta – meglehetősen emberi. Mégis jobb elégetni, gondolja Willem Dafoe, aki egykor jó Krisztusunk volt, még ha annak idején ő is előállt néhány igencsak emberi húzással.

A férfi az Epilógusban akár egy koldus botorkál ki dagadt lábával a paradicsomból pokollá, majd purgatóriummá vált természetből. Az utolsó képsorokon arctalan nők százai jönnek vele szembe, mennek el mellette, utalva talán a nők kifürkészhetetlenségére, arra a kínzó kérdőjelre, hogy mi lehet ezek mögött a homályos arok mögött, amelyek a közös női természetben örökösen kitörni készülő erőket hirdetik. És felidézve bennünk azt az általános nyelvzavart is, amely a megismerés és a bennünk megbújó emberi természet közt fennáll.

A rendezőt sokan vádolják nőgyűlölettel. Azonban ismerve azokat a történeteket, amelyekkel eddig a moziig jutott, Trier inkább kiegyenlítette eddigi nőábrázolása egyoldalúságát. Ahogyan eleinte az őrülettel határos jót akarta megmutatni, úgy most a visszáját, ugyannak az önfeláldozó, öngyilkos erőnek a negatív, gyilkos potenciálját, amit már a Dogville-ben is pedzegetett. A női erő erre is képes, kifelé fordítani azt az agressziót, amely az önelveszejtéshez is nélkülözhetetlen. És ismerve Trier csavaros kísérletezőkedvét, a következő Antikrisztus talán Willem Dafoe lesz.

ANTIKRISZTUS (Antichrist) – dán-német-francia-svéd-olasz-lengyel, 2009. Rendezte és írta: Lars von Trier. Kép:Anthony Dod Mantle. Szereplők: Willem Dafoe, Charlotte Gainsbourg, Storm Acheche Sahlstrøm (Nic). Gyártó: Zentropa / ZDF/Arte. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 100 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/05 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10127