KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/május
KUROSAWA 100
• Lajta Gábor: Filmalkímia Kurosawa, a mozgóképfestő
• Báron György: A vasút kapujában Rashomon-variációk
SKANDINÁV VÉR
• Klág Dávid: A dán døg Nicolas Winding Refn
• Szalkai Réka: Egy vérbeli szerencsejátékos Beszélgetés Winding Refn-nel
• Schubert Gusztáv: Svéd para Niels Alden Oplev: A tetovált lány
• Pintér Judit Nóra: Belső pokol Lars von Trier: Antikrisztus
ANIMA-TREND
• Varga Zoltán: Összeraklak, szétszedlek A gyurmafilm paradoxonai
• G. Kovács László: Lázadás, szürrealizmus, szabadság Beszélgetés Jan ©vankmajerrel
• Roboz Gábor: Szörnysimogató Dean DeBlois - Chris Sanders: Így neveld a sárkányodat
• Zalán Vince: Mentőöv nélkül? Beszélgetés M. Tóth Gézával
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Múltnak mámora Berlin
TELEVÍZÓ
• Ruprech Dániel: Az FBI titkos ügyei X-akták; A rejtély
• Schreiber András: Démon képében Női látnokok
• Baski Sándor: A jegesmedvék nem azok, aminek látszanak Lost-kultusz
KÖNYV
• Varga Zoltán: Műfaji képeskönyvek 101 horror film…; 101 sci-fi film…
KRITIKA
• Csillag Márton: Szívükben bomba van Jean-Pierre Jeunet: Micmacs – (N)agyban megy a kavarás
• Vajda Judit: Apáról fiúra Mátyássy Áron: Átok
• Barkóczi Janka: Filmforgalmazás 2.0 Helyzetek és gyakorlatok
MOZI
• Forgács Nóra Kinga:
• Nevelős Zoltán: Revans
• Géczi Zoltán: Brooklyn mélyén
• Baski Sándor: 52-es történet
• Barkóczi Janka: Sivatag virága
• Varró Attila: Tébolyultak
• Vajda Judit: Kínai lány
• Sepsi László: Vinyan – Az elveszett lelkek
• Tüske Zsuzsanna: Kedves John
• Roboz Gábor: Emlékezz rám
• Fekete Tamás: Titánok harca
• Alföldi Nóra: Túl jó nő a csajom
• Gelencsér Gábor: Kígyótojás
• Salamon Tamás: (500) nap nyár
• Varga Zoltán: Pillangó úrfi
• Alföldi Nóra: The Great Buck Howard – Tökéletlen trükk

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Berlin

Múltnak mámora

Schreiber András

A tavalyi Berlinalét a krízisnek szentelték, idén a bűn világkaleidoszkópján borzadhattunk: angol politikai bűnök, maratoni futóból lett osztrák bankrabló, kínai Coen-remake, családi horror az Isten háta mögött Amerikából, a bűn is globális.

Hatvan év. Nagy idő egy filmfesztivál életében, ahogy az ötvenkilenc vagy a hatvanegy is, de a kerek évfordulókat illik megünnepelni. Ünnepelt Berlin is, csak épp visszafogottan, mondván, ebben a korban elsősorban visszatekinteni kell, ilyenkor elmarad a fékevesztett tombolás, nem a pezsgőmámor, nem is a vörös szőnyegre csábított sztárok adják az ünnepi hangulatot. A hatvanadik születésnapon módjával adagolták a mámort, az öreg medve józan maradt, talán túlságosan is. A józanság nem egyenlő a bölcsességgel. Aki a múltban él, annak nincs jövője – a Berlinale esetében erről természetesen szó sincs, mégis, mintha a múltidő felülírta volna a jelent. Filmekkel kell ünnepelni, nem vitás. Csakhogy míg a David Thomson által összeállított retrospektív program (Play it again...! felkiáltással) zsúfolásig volt az elmúlt hatvan év kiemelkedő alkotásaival, a versenyprogram darabjait elnézve korántsem lehetünk biztosak abban, hogy akad olyan darab, amelynek tíz-húsz év múlva helye lehet egy efféle újrajátszásban. Tisztességtelen persze az összevetés, az aktuális versenyprogram soha nem lehet olyan erős, mint egy hosszú időszak kiválóságaiból összeválogatott szekció (olyan darabokkal, mint a Kifulladásig, Az éjszaka vagy az Iszonyat) – de még ha övön aluli is, a Retrospektív-csapat túl magasra emelte a nadrágtartót. S ha ez önmagában nem lett volna elég: az idei életműdíjasoknak – Hanna Schygullának és az ex-NDK forgatókönyvíró Wolfgang Kohlhaasénak – külön összeállítás dukált, sorjáztak a nagy rendező-nevek, Schlöndorff, Ferreri, Fassbinder. Sőt, ha már Fassbinder: A dróton rángatott világ frissen felújított változatát a különlegességeknek fenntartott szekcióban (Berlinale Special) mutatták be – ugyanitt volt látható az Argentínában fellelt jelenetekkel teljessé tett Metropolis is.

Szép dolog a – fesztiválon is túlmutató – múltidézés, csakhogy filmtörténettel nehéz fesztiváltörténetet írni. A Berlinale szervezőinek (jogos) büszkesége ezúttal a fesztivállátogató balítéletét vonta maga után: a felemásra sikerült versenyprogram egyik-másik opusa után nem egyszer kívánta, inkább csemegézett volna a retrospektív darabok közül. A fesztivállátogató balítéletéről van szó, az idei versenyprogram ugyanis (hiába a hevenyészett válogatás) tartogatott (kellemes) meglepetéseket.

Berlin, bűnös város

Ha a tavalyi Berlinalét a krízisnek szentelték, akkor az idei program egyértelműen a bűné volt. Sorjáztak a thrillerek – van ebben is némi múltkövetés: 1959 júniusában A Manderley ház asszonyával vette kezdetét az első Berlini Filmfesztivál. Az idei felhozatalból Hitchcockhoz éppenséggel Roman Polanski áll legközelebb, A szellemíró (The Ghost Writer) politikai thriller, erős feszültséggel, a Twist Olivér és A zongorista után visszatérés a hatvanas-hetvenes évek Polanski-mozijához, közelebbről A kínai negyeddel (vagy egy évtizeddel későbbről az Őrülettel) rokonítható. A címszereplőt (szellemíró az, aki hírességek megbízásából és nevében önéletrajzi műveket ír) Adam Lang egykori brit miniszterelnök memoárjának befejezésére bérlik fel. Lang nyomában a média – a volt kormányfőt azzal gyanúsítják, hogy hivatali ideje alatt négy terroristagyanús foglyot adott ki a CIA-nak kínvallatásra, ráadásképp előző memoárírójának holttestét a tengerből halászták ki. Kettős aktuálpolitikai áthallás: miközben a Robert Harris regényéből (az író közreműködésével) készült forgatókönyv egyértelműen Tony Blair és a brit kormány iraki szerepvállalását vette alapul, a történetnek köze van Polanski magánéletéhez is. Vaskos irónia: a svájci hatóságok által vélhetően politikai megfontolásból letartóztatott Polanski semmi jóra nem számíthat az Egyesült Államokban, ezzel szemben A szellemíró politikusát védik amerikai barátai, és minden botrány ellenére elkerülheti a háborús bűnök bíróságát.

Bűn és bűnhődés, vagy éppenséggel a büntetés elkerülésének vágya – egy srófra jártak a bűnmesék Berlinben, sőt, ha Polanski Harrist adaptálta, Martin Scorsese Dennis Lehane-t (portrénkat és a Viharsziget kritikáját lásd a Filmvilág márciusi számában), Michael Winterbottom Jim Thompsont (A bennem élő gyilkos) dolgozta vászonra. Adaptáció éppenséggel Zhang Yimou opusa, Az asszony, a fegyver és a tésztakereskedés is, a Coen-fivérek debüt-remekművének, a Véresen egyszerű remake-je. Tévedések vígjátéka, klasszikus noir-háromszög, önzők és deviánsok egy rakáson – Yimou az eredeti texasi történetet a birodalmi Kínába helyezi, megismételni azonban nem tudja a bravúrt, még újrajátszatni sem, Az asszony, a fegyver és a tésztakereskedés eleve komédiának indul, de szó sincs fekete komédiáról, inkább valamiféle birodalmi operettet látunk, a túljátszott, színpadias jelenetektől Yimou feldolgozása az eredeti Coen-darab paródiájává lesz.

A bizalmatlanság ettől még bizalmatlanság, a bűn bűn marad – mégis sokkal átélhetőbben (és érthetőbben) tudták ezt Berlinben mások megmutatni. Winterbottom Thompson-adaptációja sem mentes a hibáktól, nem több a lecke becsületes felmondásánál, A bennem élő gyilkos azonban (Thompson-összeállításunkat lásd a Filmvilág 2009. augusztusi számában) sokkal hitelesebbnek hat Yimou céltalan noir-kifacsarásánál. Ötvenes évek, Nyugat-Texas, szociopata seriff, aki gyermekkorától kezdve játszi könnyedséggel téveszti meg környezetét – egy ponton túl azonban már nem lehet a rosszat jóval leplezni. Lou Ford (Casey Affleck) tíz évvel korábban szexuálisan zaklatott egy fiatal lányt, a büntetést a bátyja vállalta magára. Tíz év elfojtása akkor szakad át, amikor Ford találkozik a prostituált Joyce-szal (Jessica Alba). Szex és erőszak, kéjvágy és zsarolás, majd sorozatgyilkosság, A postás mindig kétszer csenget találkozik az Amerikai psychóval (ha úgy tetszik, Patrick Bateman meglehetősen thompsoni figura).

Kevésbé sátáni alakokat is lehúz az örvény. Benjamin Heisenberg, a minimalista „berlini iskola” nebulója (az irányzat húzónevei még mindig: Christian Petzold, Thomas Arslan, Angela Schanelec) az osztrák Johann Rettenbergerről, a nyolcvanas években „Pumpgun-Ronnieként” elhíresült futóbajnokról – és bankrablóról forgatta második nagyjátékfilmjét (a bemutatkozó darab, a 2005-ös Alvó ügynök témája sem kevésbé izgalmas: egy müncheni egyetemi kutatót megkörnyékez a titkosszolgálat, ugyan kémkedjen terrorizmussal gyanúsított perzsa kollégája után). A Rabló látszólag szakít a berlini iskolával, Heisenberg egy, az irányzattól távol álló műfaj felé mozdult, opusát akciófilmként definiálja, s valóban: Rettenberger (Andreas Lust) fut, rohan, rabol és menekül – ám ahogy azt a rendező nem egy interjúban elmondta, hősére ragadozóként tekint, úgy figyeli, mint természetfilmes az áldozatra leső oroszlánt. Heisenberg realizmus-igénye nem hagyott alább, tényekre alapoz, az akciójelenetekben naturalizmusra törekszik, de nem a lélektan érdekli, nem foglalkozik a mozgatórugókkal, csak az adrenalin izgatja. Ahogy Rettenberger sem filozofál, miért kell bankot rabolnia, ha egyszer beérkezett maratonfutó, nem mintha ne lenne összefüggés, a bankrablás kardióedzésnek sem utolsó, Rettenberger minden sikeres akció után precízen feljegyzi a mért szívritmus-eredményeket. Gondolkodás nélkül cselekszik, valóban, mint egy ragadozó-ösztönlény, nem tud leállni, még a barátnője kedvért sem. Márpedig akin a szerelem sem segít, az végképp elveszett. Erős börtönjelenettel indul a Rabló: Rettenberger rója a köröket az udvaron, nyüstöli a futópadot a cellájában. Szabadulása után a börtönpszichológus figyelmezteti, ha visszaesik, nem biztos, hogy ismét kivételezett helyzetet élvezhet. Visszakerülni a börtönbe – akkor már inkább a halál, érzelmek helyett a gyorslábú rablónak ez hoz megváltást.

Halál a megváltás a norvég Hans Peter Moland filmjében, a Valamiképp úriemberben is – sőt, a főhős Ulrik (Stellan Skarsgard) is épp börtönből szabadul. Különös figura, csendes megfigyelő, akivel csak úgy megesnek a dolgok, nem magának keresi a bajt, mindig megtalálja – tizenkét év fegyház után (gyilkosságért ült: lelőtte a felesége szeretőjét) szabadul, régi cimborái rögtön behajtanának rajta egy adósságot: míg Ulrik ült, a pitiáner bandavezér támogatta a feleségét és fiát, a segítségért cserébe most végeznie kellene azzal, aki terhelő vallomást tett ellene, nevezetesen az áldozat öccsével. Becsületbeli ügy, sulykolják a többiek, Ulriknak meg igazából szinte mindegy is, legalábbis elsőre így érzi, amíg nem találkozik rég nem látott fiával. Ulrik két tűz közé kerül, ráadásul amerre lép, kéjre éhes nők üldözik – nőt, családot, szabadságot, új életet végül gyilkosság árán nyer, de korántsem azt lövi agyon, akire a megbízatása szól. Noir, fekete humor és nem kevés optimizmus: a Valamiképp úriemberben győz az életszeretet, a nihilt felülírja az életbe vetett bizalom. Mikrotársadalmi-körkép, pitiáner alakok között egy mégiscsak finom ember kilép a bűnből – még ha ehhez vétkeznie kell is. A mennyországba vezető út rossz cselekedetekkel van kikövezve – ha már korábban szóba kerültek a Coenek: Moland opusa inkább idézte korai darabjaikat, mint Az asszony, a fegyver és a tésztakereskedés.

Csonka családok

Moland csendes bűnözője jobb híján a bandavezérrel végez: amíg az azon méltatlankodik, hogy Ulrik menye szülés közben összevérezte a kölcsönautót, a hallgatag ember hirtelen ötlettől vezérelve beleereszt egyet. A kocsit – csomagtartóban a hullával – az autóbontóba viszi, a tökéletes állapotú Mercedest percek alatt bezúzzák, a holttestet senki nem találja meg. De mi van akkor, ha valaki meg akar találni valakit, ha fontos neki, hogy tudja, mi történt vele?! Ez az idei Sundance-nyertes, a Debra Gravik rendezte Isten hidege (Winter's Bone) kiindulópontja (miheztartás végett: a filmet a 40. jubileumát ülő Forum programban mutatták be – ugyanitt vetítették Hajdu Szabolcs Szemle-fődíjas opusát, a Bibliotheque Pascal a nyilvános vetítését követő közönségbeszélgetésen többen méltatlankodtak: egy ilyen erős film ugyan miért nem kerülhetett be a főszekcióba?!). Gravik tinilány hőse minden követ megmozgat, hogy előkerítse az apját. Ha ugyanis nem sikerül felkutatnia, vagy minden kétséget kizáróan bizonyítania, hogy meghalt, elveszíti az otthonát – két kistestvérével és magába zuhant, gyógyszereken vegetáló anyjával együtt az utcára kerül. Az apa fut a törvény elől – egy nem teljesen tisztázott, de droggal kapcsolatos bűneset miatt óvadékot tett le magáért, biztosíték: a családi birtok. Ree Dolly (Jennifer Lawrence) azonban hiába keresi az apját, senki, eleinte még a nagybátya sem hajlandó neki segíteni. Odüsszeia a Missouri Ozark-vidéken, lepusztult tanyákon, kiégett, veszélyes alakok között. Itt szinte mindenkinek köze van a droghoz, a nagybácsi, Könnycsepp (John Hawkes) is házilag előállított cracken él, a kietlen vidéki élet és a kábítószer egyszerre mosta ki a népekből az emberi érzéseket – míg az érdesre keményedett szíveket Ree csökönyös kitartása végül fel nem puhítja. Így derül ki végül: apja klánháború áldozata, hónapok óta fekszik a láp mélyén, az eleinte ellenséges viszálykodók megszánják a lányt és felfedik a tetem hollétét, kattog a láncfűrész (az eredeti cím: Winter's Bone ekképp nyer új értelmezést), a hatóságnak bemutatott végtag kétséget kizáróan igazolja, az apa meghalt, nem tud megjelenni a bíróság előtt... Debra Gravik szikár, mégis ráérős stílusban bontja ki történetét, nagyban alapoz a főszerepet alakító Jennifer Lawrence-re, és az eredeti helyszín atmoszférájára. Az Isten hidege az idei Berlinale egyik legerősebb és leghitelesebb filmje volt – nem véletlenül, Gravik évekig készült erre a filmre (a kiindulópont Daniel Woodrell azonos című regénye), hosszas előtanulmányokat folytatott, kereste a megfelelő (lepusztult) helyszíneket, profi színészei mellé bőven válogatott helyi arcokat – ez a csontig hatoló rurális-Amerika-hitelesség Walker Evans képeit idézi (olyan arcokkal, mint amilyen például Evans híres, Alabamában kattintott Great Depression-portréján látható – Allie Mae Burroughs, 1936), nem kis érdeme van ez utóbbiban az operatőr Michael McDonoughnak is.

Az Isten hidege tinilányából idő előtt, akaratán kívül lesz családfő, apja megcsonkított teteme az iszapban – dupla csonkolás: megfosztani egy holttestet a végtagjaitól, megfosztani egy családot férjtől-apától. Csonka családból nem egyet láthatott idén a Berlinale közönsége. Más és más megközelítésből, de volt közös metszéspontja Gravik, Koji Wakamatsu, Thomas Vinterberg, vagy Rafi Pitts mozijának. Bűnben áztatott családi történetek, megcsonkított famíliák (szó szerint akár, mint Gravik, vagy éppenséggel Wakamatsu opusában). Rafi Pitts ugyan nem tudta eldönteni, hogy iráni krimit, vagy politikai vádiratot kerekítsen a Vadászból (Shekarchi) – utóbbihoz mindenképp kapóra jött, hogy a Berlinale egyik díszvendégét, az iráni új hullám egyik leginkább számon tartott rendezőjét, Jafar Panahit a perzsa hatóságok nem engedték ki a német filmfesztiválra, sőt kisvártatva őrizetbe is vették (az indok: Panahi nyíltan bírálja az Ahmadinedzsád-rezsimet).

Két párhuzamos eltart a végtelenben. A film dramaturgiai feszültségét a krimi és a családi dráma adja, a politikai szál elcsépeltnek és semmitmondónak (és így: feleslegesnek) tűnik. A börtönviselt Ali (Rafi Pitts) éjszakás biztonsági őr egy autógyárban, a műszak miatt keveset lehet feleségével és hatéves kislányával – egy nap a rendőrség értesíti: a feleségét lelőtték egy tüntetésen; a kislánya eltűnt, a rendőrök nem mutatnak túlzott hajlandóságot a felkutatására. A hétvégi vadászból embervadász lesz: távcsöves puskájával célba vesz egy járőrautót. A vadászból innentől lesz préda, majd politikai szócső. A film e ponton kettétörik, a krimit felváltja a politika, a szálak különválnak, politikával indul (a teheráni nyitóképben választási tüntetés, aláfestésnek autoriter rádióbeszéd) és politikával végződik (rendőrök kontra Pitts), de szó sincs paraboláról, a matematika logikája kifordul: a párhuzamosok széttartanak a végtelenben.

Politikai töltet éppenséggel Koji Wakamatsu Hernyóban (Kyatapirâ) is van, de nem a zárlat teszi érdekessé, nem a második világháborús japán-amerikai bűnlajstrom összevetése, de még csak nem is a háború ellenes felhangok emelték ki a versenyprogramból. Márpedig a Hernyó az idei versenyszekció egyik legértékesebb-legérdekesebb gyöngyszeme volt – intellektuális-érzelmi tökéletessége emelte magasra. Wakamatsu Edogawa Rampo azonos című, groteszk novelláját dolgozta vászonra (az írásból Hisayasu Sato rendezésében készült már egy adaptáció – az Imomushi a 2005-ös Rampo Noir szkeccsfilmhez): Kyuzo Kurokawa hadnagy (Shima Ohnishi) megcsonkítva, végtagok nélkül, megégett arccal, süketen és némán tér haza a második kínai-japán háborúból (1937–41), a felesége, Shigero (Shinobu Terajima) mindenben a kedvére tesz (kiváltképp azon a téren, ahol férje még férfinak érzi magát), engedve a falusi közösség nyomásának. Kyuzót háborús istenként tisztelik, igazi természetét csak ő maga – és a felesége ismerik, Kyuzo emberként-hernyóként egyaránt követelődző-mohó-erőszakos, szó sincs háborús istenről: az összecsapásokban a férfi kínai asszonyokat gyalázott és gyilkolt meg. Férfi agresszió versus női önfeláldozás – patriotizmus kontra emberség: Wakamatsu csurig tölti az érzelmeket, nem a nyers aktus, a végtagok nélküli férfi akrobatamutatványa borzolja az idegeket, hanem a fékevesztett embertelenség, követelődzés és megadás elviselhetetlen feszültsége.

Fullasztó a Dogma-alapító Vinterberg – a Dogma-filmek viszonylatában képest látványosabb, manipulatív – Submarinója is. Vinterberg új filmje – bár köze alig van már a dán szigorúsági szabályokhoz – több szempontból visszatérés a Születésnaphoz. Nyomor-esztétika, családi tragédia, megváltás-miniatűr: a Submarino kallódó testvérpárja régi bűntől szenved, gondatlan iszákos-drogos anyjuk helyett megpróbáltak gondoskodni pólyás kisöccsükről, de elbuktak, a kisfiú megfullad. Évekkel később: Nick (Jakob Cedergen) szabadságolt bűnöző, öccse (Peter Plaugborg) kisfiát egyedül nevelő junkie. Anyjuk temetésén találkoznak, a fiatalabbiknak nincs menekvés, az idősebbik új esélyt kap. Halmozott tragédiák – a Submarino oxigénszegény atmoszféráját az erős színészi játék (kiváltképp Cedergen mélységes-visszafogott szenvedése) és a debüt-operatőr Charlotte Bruus Christensen bűnsötét-hideg képei adják.

A gyermekkori trauma élethosszig kitart – finomabban sugallja ezt Semih Kaplanoglu, akinek idei fődíjas filmje, a Méz (Bal) a Juszuf-trilógia záródarabja, kronológiában a Tojás és a Tej előzménye, Kaplanoglu önéletrajzi trilógiája fordított időrendben készült, a Méz a Tojásból megismert költő Juszuf gyermekkorába kalauzol el. A hatéves kisfiú elkeseredetten keresi mézgyűjtő apját valahol a Fekete-tenger feletti erdőkben; az apa keresése kiindulópontot jelent a későbbi (korábbi) önkereséshez. Kaplanoglu a korábbi két filmhez hasonlóan komótosan, már-már vontatottan mesél: apa és fiú szoros köteléke unalomig kitartott jelenetekben láttatik, mintha Kaplanoglu mondandója beleragadt volna valami édeskés-ragacsos szirupba – ez a ráérős korrektség a zsűrit sem engedte szabadon. Olcsó viccnek tűnt, de beigazolódott a bemutatót követő gyorskritikák fanyar megjegyzése: „meglátják, a Medve szereti a Mézet”.

Berlini krétafirka

„Egész jó film ez, ha nincsenek nagy elvárásaid” – állítja a street-art király Banksy (nem éppen döccenőmentes, de rendkívül szórakoztató) bemutatkozó filmjéről, a Kijárat az ajándékbolton átról (Exit Through the Gift Shop). Alacsony elvárásokkal beülni a versenyszekcióra – sok esetben érdemes volt megfogadni Banksy tanácsát. Ha a családi filmek bűnben áztak, akkor a legbűnösebb mind közül a Teddy-díjjal kitüntetett (a legjobb meleg-tematikájú film elismerése) A kölykök rendben vannak. Lisa Chodolenko korrekt meleg-drámát igyekezett rendezni, egy leszbikus pár családi életre törekszik, mindkét nő életet adott, mindkét gyermek biológiai apja ugyanaz a spermadonor. A gyerekek kíváncsiak valódi apjukra, felkutatják, a férfi ráébred, hogy családot szeretne, de ehhez el kellene vennie másét. „Családot akarsz?! Alapíts magadnak egyet” – fakad ki a leszbikus családfő, a nyílegyenesen felépített melegbüszkeségi munka a zárlat előtt megbicsaklik, a macsó férfi itt nem lehet más, csak gaz csábító. Mégis, keserű íz marad a szánkban – Chodolenko mozijában a legnagyobb áldozat a felbirizgált érzelmeiben gyermekei által magára hagyott ember. Kifordult a politikai korrektség: „blablablablázva sivítva okádva”. Chodolenko dolgozatához képest maga a tisztesség volt a queer-cinema dokupárosának, Rob Epstein és Jeffrey Friedman (The Times of Harvey Milk, Celluloid Closet) első nagyjátékfilmje az Üvöltés (Howl), Allen Ginsberg híres beat-költeményének perbe fogásáról. Epsteinék opusa tárgyalótermi dráma, álinterjú és animált féktelenség keveréke, zabolátlan vizualitással idézi fel az ötvenes éveket, hűen az Üvöltés soraihoz: „álmokkal, drogokkal, riasztó rémlátomásokkal, szesszel és fasszal és véget-nem-érő numerákkal” (ÜvöltésEörsi István fordítása). Igaz, az Üvöltés nem kizárólag a homoszexualitásról, hanem az ellenkultúra megszületéséről szól – így aztán érthető, ha a vonatkozó díj odaítélésekor inkább egy felemásra sikerült munkát díjazott a Teddy-zsűri (a legjobb melegfilmet februárban egyébként a tévében adták: Rosa von Praunheim 1970-es áldokuját, a Nem a homoszexuális a perverz, hanem a helyzet, amelyben találja magát a 3Sat Berlinale-összeállításában került műsorra).

Ellenkultúra a graffiti is – a Stresemannstrassén vaskos betűkkel pingálták fel, tárgyilagosan: „Meleg van”. Egy másik firkát a februári drezdai neonáci–antifasiszta összecsapás alkalmával mutatott a televízió: „Nazis, nein, danke” (február 13-án neonácik ezrei ünnepelték Drezda bombázásának 65. évfordulóját, az antifasiszták blokádokkal próbálták megakadályozni a masírozást).

Köszönjük, nem. – ez speciel Oskar Roehler opusáról is eszünkbe juthatott. A Jud Süss – Egy lelkiismeret nélküli film Veit Harlan hírhedt propagandafilmjének születése idején játszódik (Jud Süss, 1940), Goebbels belezsarolja a címszerepbe az amorózó Ferdinand Mariant. Roehler filmje valóban lelkiismeret nélküli, ugyanúgy belerokkan a politikai korrektség igényébe, mint Chodolenko leszbikus drámája: tévhitekre épít, Marian felesége valójában nem volt zsidó (és pláne nem küldték koncentrációs táborba), a színészt nem kellett zsarolni, ráadásul a Jud Süss-sztoriban sokkal izgalmasabb a Goebbels-moziverzum szürke eminenciásának, Veit Harlannak ténykedése, és a Harmadik Birodalom utáni alkotói életbenmaradása, de Harlan itt csak mellékszereplő. A prímet a Mariant alakító Tobias Moretti és a Goebbelsként tajtékzó Moritz Bleibtreu viszi – Roehler történelmi giccset forgatott, elnagyolt történettel, hihetetlen színpadiassággal (és felettébb furcsa intermezzókkal: Marian a díszbemutató után hagyja, hogy elcsábítsa egy tisztfeleség, aki csak azért akar vele lefeküdni, mert olyan élethűen alakította a vásznon a gyűlölni való wiesbadeni pénzügyi kamarást, az aktus alatt torkaszakadtából kiabálja: „hágj meg zsidó!”). Az eredeti Jud Süss-t nem véletlenül tiltották be, Goebbelsnek sikerült véghez vinnie, amit akart: Harlan munkája azért rémisztő, mert valóban művészi igényű, profi alkotás. A cél szentesíti az eszközt, rossz szándék és jó szándék kerül egymással szembe: Harlan profi munkája Roehler jószándékból elkövetett kontárságával. Meglepő módon, hiszen Roehler nagyon is hiteles filmet készített az NSZK-szocialista romantikáról (A kitaszított, 2000). A Jud Süss keletkezéstörténetét kifütyülték Berlinben – a német kritika számára Roehler történelemhamisítása legalább akkora bűnnek számít, mint az Oppenheimer-sztori Harlan-féle propaganda-ferdítése.

Művészet és álművészet – a 60. Berlinale filmjeihez a Banksy-film adott eligazítást. Dokumentumfilm egy kútba dőlt dokumentumfilmről: Thierry Guetta francia-amerikai ruhaüzlet-tulajdonos, mániákus videófelvétel-készítő az életét tette fel arra, hogy lencsevégre kapja a street-art meghatározó személyiségeit, beleértve a fantom Banksyt is. A felvételeket végül Banksy vágta filmmé, úgy, hogy abból a végül Mr. Brainwash néven utcai művésszé lett Guetta története kerekedik ki. Guetta olyannyira elmerült az underground művészetben, hogy végül maga is ihletet érzett az alkotásra, másokkal legyártatott pop-art utánérzéseinek ezrek ültek fel, a kontár befutott. A street-art mesterei (Banksy, Space Invader, Shepard Fairy, Buff Monster és még sokan mások) értetlenkednek. Létezik-e valódi művészet, vagy csupán az elvárásokkal kell óvatosan bánni – a Kijárat az ajándékbolton át nem oldja fel a dilemmát, de felmentést adhat a 60. Berlinale versenyprogramjának félresikerült darabjai számára. „Jó film ez, ha nincsenek nagy elvárásaid.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/05 36-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10128