KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/május
KUROSAWA 100
• Lajta Gábor: Filmalkímia Kurosawa, a mozgóképfestő
• Báron György: A vasút kapujában Rashomon-variációk
SKANDINÁV VÉR
• Klág Dávid: A dán døg Nicolas Winding Refn
• Szalkai Réka: Egy vérbeli szerencsejátékos Beszélgetés Winding Refn-nel
• Schubert Gusztáv: Svéd para Niels Alden Oplev: A tetovált lány
• Pintér Judit Nóra: Belső pokol Lars von Trier: Antikrisztus
ANIMA-TREND
• Varga Zoltán: Összeraklak, szétszedlek A gyurmafilm paradoxonai
• G. Kovács László: Lázadás, szürrealizmus, szabadság Beszélgetés Jan ©vankmajerrel
• Roboz Gábor: Szörnysimogató Dean DeBlois - Chris Sanders: Így neveld a sárkányodat
• Zalán Vince: Mentőöv nélkül? Beszélgetés M. Tóth Gézával
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Múltnak mámora Berlin
TELEVÍZÓ
• Ruprech Dániel: Az FBI titkos ügyei X-akták; A rejtély
• Schreiber András: Démon képében Női látnokok
• Baski Sándor: A jegesmedvék nem azok, aminek látszanak Lost-kultusz
KÖNYV
• Varga Zoltán: Műfaji képeskönyvek 101 horror film…; 101 sci-fi film…
KRITIKA
• Csillag Márton: Szívükben bomba van Jean-Pierre Jeunet: Micmacs – (N)agyban megy a kavarás
• Vajda Judit: Apáról fiúra Mátyássy Áron: Átok
• Barkóczi Janka: Filmforgalmazás 2.0 Helyzetek és gyakorlatok
MOZI
• Forgács Nóra Kinga:
• Nevelős Zoltán: Revans
• Géczi Zoltán: Brooklyn mélyén
• Baski Sándor: 52-es történet
• Barkóczi Janka: Sivatag virága
• Varró Attila: Tébolyultak
• Vajda Judit: Kínai lány
• Sepsi László: Vinyan – Az elveszett lelkek
• Tüske Zsuzsanna: Kedves John
• Roboz Gábor: Emlékezz rám
• Fekete Tamás: Titánok harca
• Alföldi Nóra: Túl jó nő a csajom
• Gelencsér Gábor: Kígyótojás
• Salamon Tamás: (500) nap nyár
• Varga Zoltán: Pillangó úrfi
• Alföldi Nóra: The Great Buck Howard – Tökéletlen trükk

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Lost-kultusz

A jegesmedvék nem azok, aminek látszanak

Baski Sándor

A Twin Peaks óta egyetlen sorozat sem tudta ennyire bevonni nézőit a történetébe. A Lost sikerének titka ravasz elbeszélő technikájában rejlik.

A Twin Peaks óta egyetlen sorozat sem tudta ennyire bevonni nézőit a történetébe. A Lost sikerének titka ravasz elbeszélő technikájában rejlik.

Éppen húsz éve, hogy David Lynch tévétörténelmet írt a Twin Peaks-szel. A sorozat nem csak a szappanoperák bevett sablonjainak kifordításával és a bűnfilmes műfajok merész vegyítésével tűnt ki a kortárs szériák közül, de azzal is, ahogyan és amilyen mértékben bevonta a nézőket a történetbe. A Twin Peaks volt az első olyan széria, amelynek soros epizódjait a rajongók az akkor még csak kevesek számára elérhető, de egyre népszerűbbé váló internetes üzenőfalakon és fórumokon tárgyalták ki – vitatkoztak, elméleteket gyártottak, próbáltak magyarázatot találni a rejtélyekre és kiszínezni a cselekmény fehér foltjait. (Bővebben: Strausz László: Lynch Peaks – A tévénézők lázadása, Filmvilág, 2007/11.) Hiába működött azonban jól a Lynch-formula, hasonlóan aktív nézői magatartást egyetlen sorozatnak sem sikerült generálnia, egészen 2004-ig, a Lost elindulásáig. A két kreátor, J. J. Abrams és Damon Lindelof ráadásul olyan jól megtanulta a leckét, hogy nem csupán megismételték a Twin Peaks sikerét, de egyszersmind túl is szárnyalták azt, már ami a teremtett kultusz nagyságát illeti.

A most májusban lezáruló, hat évadra és 121 részre kalibrált széria valóságos tömegkulturális jelenséggé vált, amit a több ezer rajongói honlap, a több millió fórumbejegyzés, az elemzésekre specializálódott YouTube csatornák és a könyvtárnyi szöveget (6500-nál is több szócikket) tartalmazó Lost-enciklopédia (lostpedia.wikia.com) is hűen illusztrál, és akkor a sorozattal kapcsolatos akadémiai diskurzusokról még nem is ejtettünk szót (jellemző cím az egyetemi oktatók által szerkesztett loststudies.com-ról: „Lost: posztstrukturalista metanarratíva vagy posztmodern nevelődésregény?”).

A Twin Peaks-hez hasonlóan a Lostot is rejtélyekkel operáló, enigmatikus karaktereket mozgató története teszi alkalmassá arra, hogy a rajongói kultusz alanyává váljon, de önmagában ez még nem magyarázná meg példátlan sikerét, hiszen misztikus témákat feldolgozó sorozatok korábban is készültek. J.J. Abrams, Damon Lindelof és a harmadik showrunner, Carlton Cuse igazi érdeme a különleges narratív technika kidolgozásában – és a formula folyamatos frissítésében rejlik –, illetőleg a nézői elvárások bravúros felülírásában, amely a hat évadon keresztül végig jellemezte a sorozatot. Már a premisszával is sikerült megtéveszteni a közönséget: az elsőre A legyek ura, a Számkivetett és a Survivor-féle valósághow vegyítésének tűnő sorozat a misztikus „Füstszörny” és a jegesmedvék felbukkanásával természetfeletti fordulatot vett, a szereplőkkel kapcsolatos első benyomásainkat pedig folyamatosan átértékelték a flashbackek, amelyek minden részben más-más karakter múltjából villantottak fel egy epizódot, új kontextusba helyezve ezzel a szigeten zajló eseményeket is. A második-harmadik évadban az eleinte arctalan fenyegetésként létező antagonisták, a „Többiek” kezdtek más fénytörésben feltűnni, jelezve, hogy nem feltétlenül lehet a „jók” és a „gonoszok” szembenállására egyszerűsíteni a történetet. A menetrendszerűen érkező, epizódonkénti egy-egy újabb rejtélyes esemény vagy fordulat ellenére a flashbackekre építő – és az indulás óta változatlan – dramaturgia a harmadik évad vége felé kezdett kifulladni, részben azért, mert a szereplők múltjában már nem maradt több, valóban izgalmas részlet. Az évad utolsó részében azonban az alkotóknak sikerült ismét meglepni – sőt: sokkolni – nézőiket.

Tekintve, hogy a baleset túlélőinek kezdettől fogva a civilizációba való visszatérés volt a legfőbb motivációjuk, ez mozgatta minden cselekedetüket, az egyszeri néző nem minden ok nélkül feltételezhette, hogy a sorozat logikus lezárását a szabadulás katartikus pillanatai fogják jelenteni. Ehhez képest a harmadik évad utolsó részében, a jól megszokott flashback helyett egy flashforwardot látunk – ez ravasz módon csak az epizód végére válik világossá –, amelyből kiderül, hogy a Szigetre lezuhant Oceanic 815-ös járatának hat utasa megmenekült, de ezzel nem oldódott meg semmi: a depressziójával küzdő Jack (a csoport egykori, önjelölt vezetője) vissza akar térni a Szigetre. „We have to go back!” – ez a kétségbeesett kiáltás az évad utolsó mondata, ami után a rajongók nyolc hónapig (a következő rész bemutatójáig) találgathatták, hogy ki lehet az a hat ember, aki megmenekült, és hogyan; mit történt a többiekkel, és vajon miért kellene visszatérni.

Ezekkel a kérdésekkel alapozták meg az alkotók a negyedik évad fő csapásirányát, de természetesen eszük ágában sem volt azonnal megválaszolni őket, helyette – a flashbackeket végleg flashforwardokra cserélve – gondoskodtak róla, hogy az időrend megkavarásával és az információk kreatív adagolásával kellő teret hagyjanak a néző fantáziájának, aki párhuzamosan követhette az éppen fókuszba állított szereplő Szigeten belüli és kívüli életét; épp csak azt nem tudhatta, miként jutott el az illető „A” pontból „B” pontba, viszont kedvére gyárthatta erről az elméleteket. Az ötödik évadban ismét csavartak egyet a formulán az írók: itt már nem csak a narrációs technika sajátosságai miatt ugrálhattak a szereplők az időben, hanem ténylegesen is, a Szigeten rekedt túlélők ugyanis valamilyen anomália következtében 1974-ben találták magukat, így a „pokoli éden” történelmének egy kulcsfontosságú – korábban csak flashbackekből ismert – epizódja jelen idejű eseményként villanhatott fel. Ez egyben egy újabb (al)műfaj beemelését jelentette, az időutazásos sci-fiét, annak jellemző kérdésfelvetésével: befolyásolható-e a jövő a múlt megváltoztatásával? A paradoxont az alkotók sajátos módon oldották meg: a hatodik és egyben utolsó évadban a Szigeten – és immár a mában – játszódó eseményekkel párhuzamosan bemutatnak egy alternatív jelent is („flash sideways”), arra a kérdésre keresve a választ, hogy miként alakult volna a szereplők élete, ha azon a bizonyos napon nem zuhan le velük a repülőgép.

Az újabb és újabb dramaturgiai trükkök ellenére a Lost-formula alapjaiban mégsem változott meg: kezdettől a párhuzamos történetsíkokra építenek az írók. A flashbackek, a flashforwardok vagy az alternatív jelenben játszódó jelenetek funkciója lényegében ugyanaz, ellenpontozni a fő történetszálat és feszültséget generálni. Ezzel a technikával mellesleg az amúgy is szűk (alig 40 perces) játékidő még rövidebb egységekre szabdalható – a Szigeten zajló események ráadásul már eleve több szálon futnak –, a néző figyelmének így alkalma sincs rá, hogy elkalandozzon. Éppen ellenkezőleg: a kihagyásos szerkezetnek és a titkok, rejtélyek magas koncentrációjának köszönhetően a Lost folyamatos agymunkára kényszeríti nézőjét.

Annyiban különbözik mindez a Twin Peaks kultusz-generáló hatásától, amennyiben a Lost alkotói tudatosabban használják ezeket az eszközöket. Lynch is élvezettel cselezte ki a nézői elvárásokat, de – ösztönös zseni lévén – nem ennyire előre megfontoltan, „nyereségvágyból elkövetve” szórakozott a rajongókkal. Abrams-ék elébe mentek a kultusznak és kezdettől egy olyan interaktív sorozatot készítettek, amelyben a néző, az aktív értelmező szerepében, maga is részese a történetnek. A Twin Peaks önmagába zárt univerzumával szemben a Lost zsúfolásig van pakolva különféle kulturális referenciákkal és utalásokkal: ismert filozófusok neveit viselik egyes szereplők, könyvcímek villannak fel, vallási szimbólumok jelennek meg. A néző feladata, hogy rábukkanjon ezekre a nyomokra, majd kövesse a linkeket és próbálja kitalálni, melyiknek van valóban jelentősége a történet szempontjából, és melyik vörös hering csupán. A nyomozás és az elméletek gyártása, megvitatása itt már nem csak a legfanatikusabb rajongók privilégiuma: a Lost talán az első olyan sorozat, amelynek teljes élvezetéhez ugyanúgy hozzátartozik a wikipedia és a különféle netes fórumok használata, mint blockbusterhez a popcorn és a kóla.

Kétségtelen addiktivitása ellenére sokszor érte a sorozatot a blöff vádja, még a rajongók is nehezményezték, hogy a megoldás reménye nélkül sorjáznak az újabb és újabb rejtvények. Az első néhány évadban valóban úgy tűnt, hogy az alkotók – amikor még maguk sem tudták, hány részre nyújtsák el az ad hoc módon összedobott, csak vázlatosan megírt történetet – ahhoz a szélhámoshoz hasonlítanak, aki, hogy kivágja magát saját hazugságából, kitalál egy másik hazugságot, majd a sikeren felbátorodva, egyre vadabb és vadabb sztorikkal áll elő, élvezve, hogy nem tudják rajtakapni. Valahogy így, szép fokozatosan alakult át a Lost egy konkrét helyen és időben játszódó, misztikus elemekkel eleinte csak szórványosan dúsított kalandsorozatból olyan metafizikai témákat (is) boncolgató szériává, amelyben már semmi sem számít képtelenségnek, és semmire sem lehet konstansként tekinteni – a tér, az idő, de még a szereplők identitása is képlékennyé és átjárhatóvá vált. Ezeket a radikális változásokat azonban, épp a narratívával való zsonglőrködésnek köszönhetően, végül el tudták fogadtatni a nézőkkel, az utolsó évadban pedig a Szigetet övező rejtélyeket is sikerült egységes mitológiává alakítani. Utólag már lényegtelen, eleve így terveztek-e mindent, ami biztos, hogy hat évadon keresztül épp úgy manipulálták nézőiket, ahogy azt a sorozatbéli rivális istenségek tették a Sziget lakóival. Utóbbiakkal ellentétben mi élveztük az utazást.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/05 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10131