KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/július
MAGYAR MŰHELY
• Tóth Péter Pál: A képmutatás kora Dokumentumfilm és kreativitás
DROGFILMEK
• Géczi Zoltán: Fehér por Kokainkrónikák 1912–2010
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Háztájiból nagyüzem Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Zalán Vince: A játékból születhetnek jó filmek Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Muhi Klára: Értő bámészkodás Aniráma
MAGYAR FILM
• Mátyás Péter: Hírös képek Dizseri Eszter: A kecskeméti rajzfilmstúdió
OROSZ SCI-FI
• Wostry Ferenc: Moszkva nem hisz a könnyeknek Timur Bekmambetov fantasztikus filmjei
• Pintér Judit Nóra: Nosztalgia és trauma Tarkovszkij Solarisa
• Roboz Gábor: Na’vik mindenütt Az Avatar mintái
KALANDOK DIGITÁLIÁBAN
• Beregi Tamás: Konzolhuszárok A videojáték és a film
• Csordás Attila: Végtelen történetek Trailer és pixel
DROGFILMEK
• Jankovics Márton: A megvilágosodás rabszolgái Drogfilmek
KALANDOK DIGITÁLIÁBAN
• Sepsi László: Digitális öröklét A kortárs fantasy és a CGI
SPORTMOZI
• Schreiber András: Virtuális testmozgás Sport a számítógépen
• Baski Sándor: Fociláz Futball és film II.
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: A dobozember Tévé a köztereken
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Amikor a vörös farok csóválja Udine
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Amerikások Hunky Blues
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Foglalkozása: elbeszélő Robert Harris: A szellemíró
MOZI
• Vajda Judit: Szarul állnak a dolgok
• Klág Dávid: I Love You Philip Morris
• Kolozsi László: Semmit magamról
• Zalán Márk: Egy másik ember
• Forgács Nóra Kinga: Mediterrán finomságok
• Pápai Zsolt: Mártírok
• Tüske Zsuzsanna: Újrakezdők
• Alföldi Nóra: Szex és New York 2
• Varró Attila: Marmaduke
• Baski Sándor: Shrek 3D
• Roboz Gábor: Toy Story 3
• Sepsi László: Drágán add a rétedet
DVD
• Alföldi Nóra: A szív bajnokai
• Teszár Dávid: Szentjánosbogarak sírja
• Pápai Zsolt: Délutáni szerelem
• Nevelős Zoltán: Invictus – A legyőzhetetlen
DROGFILMEK
• Varró Attila: Filmkémia LSD és drugsploitation

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Drogfilmek

Drogfilmek

A megvilágosodás rabszolgái

Jankovics Márton

A drogfilmek az egyéniség elfojtását és kiteljesítését is szolgálhatják, aszerint, hogy az alkotók melyik pirulát veszik el Morpheus tenyeréből.

A tudatmódosító szerek sokszor jutottak kulcsszerephez az egyén és társadalom szembenállását megjelenítő filmes próféciákban. Míg a ’60-as, ’70-es évek amerikai ellenkultúrájának mozgóképei a misztikus megvilágosodás és az establishment elleni lázadás legfőbb eszközeként ábrázolták őket, számos disztópiában a totalitárius rendszerek fenntartójaként kerültek a figyelem középpontjába. A drog így a modernkori társadalomkritika gyakorta használt kétélű fegyverévé vált, mely hol a megváltást, hol épp a szellemi szolgaságot hozza az arctalan tömegből kiszakadni próbáló hősök számára.

A tudatmódosító szerek eme Janus-arcát mutatja be meglepő éleslátással a Mátrix emblematikus beavatási jelenete. Nem véletlen ugyanis, hogy Morpheus a megvilágosodás illetve az öntudatlan rabszolgaság felé vezető utat is színes kis pirulák formájában kínálja fel Neo számára. Az ezredforduló legnagyobb hatású disztópiája a trendi cyberpunk-tematikába csomagolva foglalja össze a drogfogyasztás és a személyes szabadság viszonyának mélyen kódolt ellentmondásait: míg a kék pirula visszataszít a komfortos, ám illuzórikus tömeg-létbe, addig a piros végérvényesen felnyitja a szemed a sok tekintetben borzalmas valóságra. Különös, hogy a drogok eme két – egymással szöges ellentétben álló – felfogásának irodalmi alapjait egyazon szerző, Aldous Huxley fektette le.

Huxley legismertebb művében, a sci-fik százait ihlető Szép új világban már központi szerephez jut egy szóma nevezetű szer, melynek széleskörű állami terjesztése biztosítja a vezérelvként kitűzött társadalmi stabilitást (meglehetősen ironikus, hogy Huxley az ősi Indiában istenként tisztelt, hallucinogén növénytől kölcsönzi fiktív drogja nevét). A vulgár-filozófiai eszmefuttatások füzéréből álló esszéregény nagy meggyőzőerővel domborítja ki a nyugati fogyasztói társadalmak démoni arculatát, ahol nem a direkt hatalmi elnyomás, hanem a szabadság önkéntes feladása jelenti a legfőbb veszélyt. Az Orwell 1984-ét nem pusztán a keletkezési idő, de a prófétikus állítások tekintetében is jó húsz évvel beelőző disztópia ezzel egy fontos alapigazságra tapintott rá: az állami terrornál már csak a szolgai létre való kondicionálás idézhet elő uniformizáltabb társadalmat. Az ideológia helyett itt a gyönyört futószalagon szállító, mindennapi szóma-adag hivatott kioltani a stabilitást veszélyeztető emberi szenvedélyeket.

Pár évtizeddel később azonban Huxley már egészen máshogy vélekedett a drogok társadalmi szerepéről, mely véleményében bizonyára szerepet játszott a meszkalinnal és varázsgombákkal kötött közeli ismeretsége is. Kései utópiájában, a már-már túlzottan idilli Szigetben egy, a világpolitika játszmáiból kiszakadt trópusi mikro-társadalmat állít elénk, melynek tagjait egy moksha nevű szer vezeti el önmaguk és a világ helyes megértéséhez. A drog itt már nem az egyéniség elfojtásának, hanem az egyéniség meghaladásának az eszköze, fogyasztása tehát spirituális élmény, nem pedig államilag támogatott olcsó eszképizmus többé.

Huxley mindkét víziója nagy hatást gyakorolt a filmtörténetre. A moksha a ’60-as, ’70-es évek amerikai ellenkultúrájának filmjein hagyott félreismerhetetlen nyomot, míg a szóma szelleme a mai napig ott kísért a mozgóképes disztópiák jelentős részében.



Filmek a piros kapszulából


A hippi-kultúra az embertelen fogyasztói társadalom elleni lázadásként tekintettek a drogfogyasztásra. A pacifizmus, a szabad szexualitás és a zene mellett a pszichedelikus szerek biztosították a kiutat az álszent erkölcsiség fogságából. A keleti filozófiát kommunisztikus elvekkel és nyugati könnyűzenei mintákkal keverő szemlélet csakis a kitágított tudat tégelyében olvadhatott össze egységes (béke)forradalmi programmá. A hippi-kultúrához kötődő filmek ezért előszeretettel tárják szélesre az érzékelés kapuit, hogy a vásznon is bemutathassák a spirituális megvilágosodás élményét (Psych-Out, The Trip, Hair, Szelíd motorosok, Doors, The psychedelic priest). Persze ezek a mozgóképes LSD-tripek sokszor a legkevésbé sem nevezhetőek kellemesnek, de szinte mindig megvilágosító erővel hatnak a hősökre (hiszen nem csak a menny, de a pokol is valóságosabb a kispolgári életnél). A kivonulás a társadalmi realitásból ezzel heroikus színezetet kap, hiszen nem a valóság előli menekülést, hanem a hamis alapelvekre épült közösség szánalmas kompromisszumainak a felrúgását jelenti.

A drogfogyasztás szakrális jellegébe vetett meggyőződést jól illusztrálja a Hair beavatási jelenete, melyben a hosszú sorban térdeplő híveket rituális mozdulatok kíséretében áldoztatja meg a hippi-prédikátor – természetesen LSD-vel. Ha más már nem segít, csakis a felszentelt acid tisztíthat meg minket a mindenkiben ott élő kispolgártól. Persze vannak filmek, melyek inkább szimbolikusan közelítik meg a témát. A híres Beatles-rajzfilmnek az a bizonyos sárga tengeralattjárója például könnyen értelmezhető a megváltó drog allegóriájaként. A különös kis jármű Liverpool sivár utcáiról szállítja el Lennonékat a szivárvány minden színében pompázó Borsországba. A magányos lázadók és kis létszámú kommunák után itt már egy alternatív társadalom nagyívű víziója jelenik meg, ahova tér, idő és kultúra ősi paradoxonainak megértése révén lehet eljutni. Mintha Huxley Szigetének animációs parafrázisát látnánk, csak itt a moksha helyett egy sárga tengeralattjáró kalauzol el minket a végletes hippi-utópiába, melyben a békesség, a szeretet és persze a zene az úr. Az éra egyik legnagyobb kultfilmjének tartott Szelíd motorosok jóval kevésbé idealista, de a drognak ott is fontos szerepe van a hősök szabadságvágyában. Hiszen nem pusztán az Amerikát átszelő kalandorok vérébe szívódnak fel tudatmódosító szerek, hanem a szabadságot szimbolizáló motorok csöveibe is kokain-kereskedelemből szerzett pénz kerül. Billy és Wyatt számára még a hippi-kommuna sem adhat otthont, csakis az állandó úton-levés hozhatja meg a feloldozást. A néhol felmerülő kételyek ellenére is egyértelművé teszi a film, hogy még akkor is jobb kivonulni az álszent és frusztrált „kék gonoszkák” társadalmából, ha ezért igen súlyos árat kell fizetni. Komoly árat fizet a szabadságért a Zabriskie Point főhőse is, aki – motor helyett – lopott repülőgépen menekül ki a nagyvárost körülölelő sivatagba. A kietlen tájak allegorikus potenciálját rendre kiaknázó Antonioni ezúttal is jelentéssel ruházza fel a kőóceánt: a film szerint pontosan ebbe az időtlen semmibe, nem pedig az idilli Borsországba jutunk a fősodorból és a szócséplő forradalmi mozgalmakból való kiválás után. A társadalmon kívüli lét végtelen ürességébe csak a látomásos sivatagi szeretkezés hoz átmeneti feloldozást, melyet természetesen egy joint elszívása előz meg. A szex és drog által előidézett extázis elmúlásával azonban csak két lehetséges út marad hőseink számára: az ellenséges nagyvárosba való végzetes visszatérés, vagy a pusztító harag kárhozata a rendszer nagyhatalmú működtetőivel szemben, akik még a sivatagot is be akarják építeni.

A drog tehát nem öntompításra szolgáló sokadrangú kellék ezekben a filmekben, hiszen kulcsfontosságú szerepet játszik a beszűkült fogyasztói létmóddal való leszámolásban. Olykor spirituális megvilágosodás és színpompás utópia, máskor csak a társadalmon kívüli űr illuzórikus szabadságának megtapasztalása a fogyasztók osztályrésze. Végső soron a drogok itt nem kevesebbek, mint az establishment elleni lázadás vegyi fegyverei. Ezeket azonban nem az ellenség táborában kell bevetni.



Filmek a kék kapszulából


A tömeges szenvedés nem kötelező eleme a disztópiáknak. Huxley Szép új világának például épp az a leghátborzongatóbb vonása, hogy olyan társadalmat mutat be, melyben tulajdonképpen mindenki boldog. Nyoma sincs itt terrornak vagy nyílt elnyomásnak, még rendfenntartó szervre is alig van szükség. Huxley épp arra érzett rá, hogy amennyiben a hatalom hosszútávra akar berendezkedni, az emberi vágyakat nem elfojtania, hanem irányítania és kielégítenie kell. A kondicionálás már a genetikai manipulációval elkezdődik, és a drog (a szóma) állami terjesztésével éri el csúcspontját. A tudatmódosító szerek tehát nem csak a hatalom elleni lázadásban, hanem a rendszer fenntartásában is jó szolgálatot tehetnek. Ezt a felismerést a filmes disztópiák is kamatoztatták időről-időre, hiszen a Szép új világ siralmas tévéadaptációin túl is többen átvették a „kémiai meggyőzés” motívumát. A skála a Mátrix farvizén érkező trendi akció sci-fitől kezdve (Equilibrium), olyan remekművekig terjed, mint a THX-1138 vagy a Kamera által homályosan. A Rollerballból vagy a Mechanikus narancsból pedig az is kiderül, hogy a drogoknak nemcsak a Huxley-féle béke-diktatúrákban lehet szerepe, hanem a nyílt erőszakra épülő, anarchisztikus társadalmak fenntartásában is.

Persze ezek a filmes próféciák Orwell 1984-ének iskoláját is kijárták, és az elvárt viselkedés jutalmazása mellett az állami terror leckéjét is ötösre megtanulták. Így az Equilibriumban vagy a THX 1138-ban a drogok szedése már nem jog, hanem állampolgári kötelesség, melyet, aki nem tart be, az megismeri „Nagy Testvér” szigorú arcát is. Az emberek állandó vegyi gyógykezelés alatt állnak, hiszen csak a rendszeres tudatmódosító kúra óvhatja meg őket az „egyéniség” nevezetű szociális betegségtől. A hippi-filmekkel ellentétben tehát itt épp a droggal való leállás vezet el a szellemi szabadsághoz, ami persze – mint minden politikai bűncselekmény – üldöztetést von maga után. Az Equilibrium menekülő főhősét egy párhuzamos, földalatti társadalom fogadja be, mely aztán egyik napról a másikra fel is szabadítja az elnyomott tömegeket. Kurt Wimmer filmje ezzel A sárga tengeralattjáró idealista világképéhez közelít, George Lucas 1971-es sci-fije viszont inkább az óvatosabb Zabriskie pointtal mutat szellemi rokonságot. A THX 1138 ugyanannak a sivatagnak a futurisztikus másába kalauzolja el „rebellis” dolgozóját, mint Antonioni filmje. Arra mutat rá, hogy a kilépés a diktatórikus társadalomból nem egy liberális utópiába, hanem az abszolút semmi illuzórikus szabadságába vezet. A főhős ezt először a „fogda” végtelen fehérségében, majd a sivatagban éli át. A börtönt és a számkivettetést nem a szűkös keretek, hanem épp a keretek teljes hiánya teszi elviselhetetlenné.

Az ezekben a filmekben szereplő fiktív drogok egyik fontos tulajdonsága, hogy nem okoznak semmiféle fiziológiai károsodást. A Philip K. Dick regényén alapuló Kamera által homályosan történetében viszont a leépülés válik a legfőbb motívummá. Az ismeretlen eredetű, rejtélyes H-anyag épp fokozottan káros hatásának köszönheti társadalomszervező erejét. Természetesen itt egy egészen más modellje érvényesül a drog általi elnyomásnak, mint az eddigi filmekben. A két részre szakadt társadalom szegényebbik felében uralkodó állapotok első pillantásra teljesen anarchisztikusaknak tűnnek, de aztán felsejlik egy mindent kézbentartó szándék képe az értelmetlen önpusztítás kavalkádja mögött. A szer által kitermelt emberi roncsokat befogadó Rehabilitációs Intézetek ugyanis a filmtörténet egyik leghátborzongatóbb konspirációjának székhelyei, melyek egy ördögi körforgás fogaskerekeiként használják fel a pácienseket: a drog termeli az agyhalott áldozatokat, az agyhalott áldozatok pedig termelik magát a drogot. Ez az önfenntartó cirkulációra épülő társadalmi modell az eddigi legérdekesebb továbbgondolása a Huxley által útjára indított gondolatnak. A „szóma” itt már nem csak egy mindent szemmel tartó diktatúra, hanem a látszólagos anarchia idején is bevethető.


*


A drogok ellentmondásos társadalmi szerepe tehát a filmekben is megjelenik. Szolgálhatják az egyéniség elfojtását és kiteljesítését is, aszerint, hogy az alkotók éppen melyik pirulát veszik el Morpheus tenyeréből. A Beat-generáció nagy csapdáját feltáró Meztelen ebédnek sikerült szintetizálnia ezt a két vonást. A film főhőse sikeresen menekül ki az ’50-es évek fojtogató politikai-társadalmi légköréből a rovarirtó szer segítségével, azonban az általa vizionált belső világban a lehető legmocskosabb hatalmi játszmák ügynökeként ismer magára. A szabadulást biztosító egérút tehát virtuális szolgasághoz vezet, ahol már maga a drog tölti be Nagy Testvér szerepét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/07 4-6. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10191