Szerzői sorozatok

Ulrich Seidl: Paradicsom-trilógia

Szeretetéhség, boldogságfogyókúra

Ruprech Dániel

Ulrich Seidl eredeti elképzelése szerint a végül Szerelem, Hit és Remény fejezetekre osztott Paradicsom-filmek egy hat órás opuszként kerültek volna vászonra. A nem éppen nézőbarát filmjeiről elhíresült rendező végül belátta, hogy ez még a műveihez szokott szűk közönségének is sok lenne, így 2012/13-ban három filmet mutathatott be, nem is akárhogyan; a Szerelem Cannes, a Hit Velence, a Remény pedig Berlin fesztiváljának versenyprogramjában futott (ezt korábban egyedül Krzysztof Kieślowskinak sikerült a Három szín-trilógiával). Így tulajdonképpen trilógiává vált az, ami egynek indult.

Tematikájuk összefűzi őket: a szerelem utáni vágy, a hit a dolgok megváltoztathatóságában. Hősei ugyanazokat az utakat járják, paradicsomukat akarják meglelni, de újból és újból saját poklukba futnak. Ismert miliőben járunk, ahova minduntalan betüremkedik valami az osztrák társadalomból, mégis, mintha e közeg akkurátus dokumentálója most szűkebben koncentrálna hőseire. Elválasztja őket a világtól, Teresa Kenyába utazik, a Hit legtöbb része testvére, Anna lakásában játszódik, Teresa lánya, Melanie fogyókúratáborba vonul. A család háromfelé ágazik, hogy különbözőképpen töltsék el nyarukat: ki szexszel, ki térítéssel, ki tornával (és alkohollal). De mindannyian ugyanazt hajkurásszák eközben; egy másikat, aki gyengéd velü k, akinek hihetnek, aki átöleli őket. Anna és Teresa két idősödő, magányos nő; egyikük szexkalandokba menekül Afrikába, másikuk Jézust választja új párjává, intim, szinte szeretői viszonyba lépve az imagináriussal, és annak fizikai megtestesülésével: a falon függő feszülettel és a ráfeszített Kritsztus-szoborral. „Jézus, te olyan szép férfi vagy. Olyan boldog vagyok, amióta ilyen kapcsolatban vagyunk” – mondja a tárgynak Anna. Lakásról lakásra jár, visz magával egy Madonna-szobrot is, a „vándorló istenanyát”, hogy pár hétre otthagyja azoknál, akik nyitottak a hitre. Hitvitába száll, a maga módján megpróbál segíteni az elesetteknek, amikor azonban hosszú ideje eltávozott férje, egy mozgássérült muzulmán férfi, visszatér hozzá Ausztriába, elindulnak a változás folyamatai. Kissé mintha tételszerű lenne ez a páros, de Seidl okosan építi fel karaktereiket. Anna kérlelhetetlen vallásossága, elutasító, rideg magatartása férfjével szemben Nabil felé tereli szimpátiánkat. Az azonosulás azonban gyorsan megreked. A férfi a katolikus vallás erőszakosságáról beszél, majd– tekintélyének visszaszerzése érdekében – maga is hasonlóan erőszakossá válik. Gurulószékével járja a házat, és botjával veri le a feszületeket a falról. Feleségét pedig leköpi, amikor gyűlést tart hívő társaival. Anna elhivatott megmentője az emberiségnek, úgy bánik az őt sértegető részeg orosz nővel, mint egy gyermekkel, férjével szemben mégis képtelen ezt a fajta türelmes harcot folytatni. Próbaként fogja föl hirtelen megjelenését, aminek végül nem tud megfelelni. Tehetetlensége felőrli.

A Trilógia fejezetei a már jól ismert képi világot mutatják megint. Hosszan kitartott, gyakran szimmetrikus képkompozíciók, olykor egészen festői beállítások (a lágyan lengedező kék fátyol mögött fekvő meztelen női test a Szerelemben) állnak szemben a dokumentarista, kézi kamerás jelenetekkel. Seidl ritkán vág egy-egy jelenetben, a Hitben szinte csak helyszínváltásokkor. A látszólagos technikai puritánság ellenére a rendező egész finom eszközöket használ: amikor Anna a Hit elején korbáccsal üti magát, lassan lekeveri az atmoszférazajt, hogy csak az ütéseket halljuk, ugyanezt teszi a Remény zárósnittjében is. „Esküszünk neked, hogy Ausztria megint katolikus lesz” – tesz fogadalmat a katolikus kör a Madonnának. A szobornak ott kell állnia, ahol a kamera van, a közösséggel szemben, az egyik nő minket néz. Apróságok, melyek mélyebbre szívnak a filmbe, hogy aztán hirtelen rántsanak ki belőle. A sok esetben improvizációkra épülő párbeszédek eszköztelen, dokumentarista ábrázolásához képest meglepő egy-egy jelenet filmes hatásmechanizmusa, olykor szürrealizmusba hajló képei. Anna este egy parkon halad keresztül, nyögéseket hall, elindul a hangok irányába, és egy kisebb orgiába fut bele. Seidl szemérmetlenül elénk tár mindent, Anna pedig csak megrökönyödve áll, majd elrohan. Otthon a testét mossa, mintha maga is részt vett volna benne. Miután Melanie az egyik helyi kocsmában ájultra itta magát, az orvos jön érte hajnalban kocsijával, akivel már furcsa szerelmi viszonya alakult ki. Hazafelé megállnak az erdőben, a lányt a mohás földre fekteti, a háttérben, a fák között még gomolyog a reggeli köd. A férfi körbeszaglássza az öntudatlanul fekvő lányt. Ezek a filmek amellett, hogy olyan divatos témákban fogalmaznak meg kérdéseket, mint a testünkhöz való viszony, a harmadik világ kizsákmányolása, vagy a szűklátókörű vallási konzervativizmus, az e problémák mögött megbújó emberekre kíváncsiak igazán. Azokra, akiket nem a túl nagy jólét, a telhetetlenség és kielégítethetetlenség hajt, hanem a rettentő magány és szeretetéhség. Anna nem a katolikus vallás filozófiájában leli meg élete értelmét, hanem férje testi és lelki kudarca után új szeretőt talál magának, akinek ígéreteiben hihet, akivel testi kapcsolatba léphet, még szeretkezhet is vele, és akit hazugságon kaphat, amikor ígéreteit nem váltja valóra. Mint ahogy előbb-utóbb nyilvánvaló válik az is – legkésőbb akkor, amikor Teresán látszik, hogy valóban elkezd hinni Mungának, és nem hinni Gabrielnek – hogy nem a szex az, ami ezt a nőt motiválja. Törődést és gyengédséget akar, megtanítja ezeknek a férfiaknak, hogyan érintsék meg őt. A testi kapcsolatból azonban nem lehet lelki, Teresa mégis hisz ebben. Saját csapdájába esik, és akiket eddig kihasznált, nevetett rajtuk, azoknak ezek után rabja lesz. Seidl kegyetlenül ábrázol, de kegyetlensége mögött megbújik egyfajta mély empátia, amely Fassbinderrel rokonítja. Csak amíg Fassbinder a legtöbb esetben rendkívül naiv hősei pusztításán keresztül hívta fel a figyelmet a társadalom erőszakosságára, addig Seidl bűnrészessé teszi őket. A nézői kihívás pedig abban áll, hogy megpróbáljuk megérteni ezeket az embereket, tetteik mögé látni, és nem automatikusan elítélni e cselekedeteket. Munka nézni ezeket a filmeket (túl az olykor provokatívnak mondott jeleneteken), mert állandó inger ér minket, folytonosan megszólítva érezzük közben magunkat. A film kérdez minket, az ember pedig válaszolni szeretne, de sokszor maga sem tudja, mi a helyes válasz. A jelenetek közvetlenek, nyersek, gyakran egészen letaglózóak, mégis, valahogy mögéjük kell férkőzni, és az effajta aktivitás kiváltása, mely sokkal inkább intellektuálisabbnak tűnik, mint zsigerinek, teszi Seidlt az egyik legérdekesebb kortárs filmessé.

A Remény kivételként tűnik fel (rendhagyónak a korábbi Seidl művekhez képest is). Elevenebb film, mint az első kettő. Fényképezése dinamikusabb, mint a nagyon is szikár Hité, de ami igazán dob rajta, az a szatirikus humor őszintébb kibontakozása, ami egyrészt köszönhető a tinédzsereknek (és az őket megformáló kiváló amatőr színészeknek), valamint a kissé abszurd tábori hangulatnak (edzőstül, fogyókúrás dalostul, miközben a csoki helyes elfogyasztásának módszerét is megismerjük). A Remény követi az előző filmeket, hiszen szintén a női szemszögnél marad, de el is tér tőlük. Teresa és Anna kereséséhez közelebb állna az orvos figurája, mint a tizenhároméves lányé, aki társaival annyit beszél a szerelemről és a szexről, hogy rögtön bele is szeret valakibe, aki úgy negyven évvel lehet idősebb nála. A probléma, hogy az érzés kölcsönössé válik, és egy fordított nézőpontú Lolita-sztori alakul ki belőle. A morál még működik, a férfi csak szagol, de nem érint, közel merészkedik a határhoz, de végül nem lépi át.

Nem cinizmus-e, hogy Remény a harmadik történet címe? Miben reménykedhet Melanie, mikor előtte néztük végig az idősebb generáció kétségbeesett vergődését? Mégiscsak van ebben a reményben valami. Nemcsak azért, mert – talán a legsötétebb képet festő – Hit után könnyedebb (de nem könnyed) hangvétele lazítóbb, és nem is azért, mert fiatal hősei még csak szárnyukat próbálgatják, mert nincs meg bennük az addigi csalódások keserűsége. A Trilógia szerkezetével összeköti azt, amit az első film elszakított. A Szerelemben elválik anya és lánya, Melanie nagynénjéhez kerül. A film egyik legszomorúbb perce, amikor Teresa hiába hívja lányát, nem tud vele beszélni, születésnapja van, de gyereke nem köszönti fel, helyette honfitársai lepik meg egy chipendale táncossal. Férfijátékszerüket aztán haza kell zavarniuk, mert nem képes erekcióra. A rövid szerelmek után végül nem jöhet más, csak a hazautazás és a megszokott hétköznapok. A Hitből már nincs olyan könnyű kiút, mint amely Teresának megadatott. Anna történetében se testvére, se Melanie nem bukkan fel. A másik két filmhez képest időben sem tudjuk elhelyezni pontosan. A csalódás – szemben Teresáéval, amely csupán egy illúzió lelepleződéséből fakad, abból, hogy komolyabban vett egy játékot, amelyről maga is tudta, csak játék – a Hit alapjaiban bontja fel azt a rendet, amit hősnője felépített magában. Elmozdul az alapállapottól, nem tudjuk hova vezet, de Anna számára már nincs visszaút, tudjuk, hogy valami meg fog változni. Még akkor is, ha kifakadását Krisztus ellen rögtön a bocsánatkérő esedezése követi. A dolog már megtörtént, és visszavonhatatlan. A Remény sem segíthet ezen, mégis, keretet ad a Trilógiának. Ravasz módon magához kapcsolja az első filmet. Anya és lánya párhuzamosan élnek át valamit, miközben – anélkül, hogy beszélhetnének egymással – felértékelődik a másik fontossága. Ha van remény ezekben a filmekben, akkor csak arra tudok gondolni, hogy a külön megélt fájdalmaik egymáshoz kicsit közelebb terelik őket.

A hit paradicsoma (Paradies: Glaube) – osztrák, 2012. Rendezte: Ulrich Seidl. Írta: Ulrich Seidl és Veronika Franz. Kép: Edward Lachman és Wolfgang Thaler. Szereplők: Maria Hoffstater (Anna Maria), Nabil Saleh (Nabil), Natalya Baranova (Natalya), Rene Rupnik (Rupnik). Gyártó: Ulrich Seidl Film Produktion / Tatfilm / Arte. Forgalmazó: Anjou Lafayette. Feliratos. 113 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/08 24-25. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11480

Cikk értékelése:

szavazat: 1640 átlag: 5.42