KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/február
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Olvasónk!
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Langyforgató Beszélgetés Bereményi Gézával
• Szőke András: „Valami” Harcmezőre küldött könyvek
• Kardos István: Szerepzavar Harcmezőre küldött könyvek
• Jancsó Miklós: Levél-féle a drebbuchról Harcmezőre küldött könyvek
• Varga Balázs: Eltüsszentett forgatókönyvek Negatív filmtörténet
• Simó György: Közös nevező Beszélgetés egy alakuló filmes csoportról
• Reményi József Tamás: A vonal egyik végén Beszélgetés Lengyel Lászlóval
• Kende János: Egy kurátor feljegyzéseiből

• Csejdy András: Csend és hó és halál Fargo
• Lajos Géza: Azok a csodálatos Coen-fiúk Portré
FESZTIVÁL
• Bori Erzsébet: Eurochart
• Bikácsy Gergely: Krampusz-isten a fagylaltozóban Isteni komédia

• Bikácsy Gergely: A bűn Ikaruszai Orson Welles
• Déri Zsolt: Fényösvény Beszélgetés Henri Alekannal
FESZTIVÁL
• Forgács Iván: Kései napfelkelte Várna
VIDEÓ
• Vitézy Zsófia: Táncoló kamera
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Magyar kosztüm Szökés
• Ardai Zoltán: Go West Honfoglalás
• Turcsányi Sándor: Vérszörf Szürkülettől pirkadatig
• Fáy Miklós: Tarantino-zenék
LÁTTUK MÉG
• Déri Zsolt: Gyóntatószék
• Simó György: Szájból szájba
• Tamás Amaryllis: Őt is anya szülte
• Simó György: Zűr az űrben
• Hungler Tímea: Elvált nők klubja
• Nagy Eszter: Hajszál híján szeretem
• Speier Dávid: Mindhalálig
POSTA
• Szomjas György: Tisztelt Szerkesztőség!
• Bakács Tibor Settenkedő: Tisztelt Szomjas György!

• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Lengyel Lászlóval

A vonal egyik végén

Reményi József Tamás

A Magyar Mozgókép Alapítvány Játékfilmes Kuratóriumának kezdettől napjainkig Lengyel László volt az elnöke: az alkotás új szabadságával a régi presztízst igénylő szakma főkurátora a legmostohább(?) esztendőkben. Most változik a testület, az első elnök elköszön.

 

Az MMA indulásakor a filmszakma korábbi struktúrája – a kulturális intézményrendszer egészével együtt – omladozott. A pénzelosztás, úgy festett, mégsem támaszkodhatott másra, mint a stúdiók romjaira. Ez indokolta az első évek csomagterv-koncepcióját, miszerint a játékfilmes kuratórium nem az egyéni terveket, hanem a volt állami stúdiók összenyalábolt elképzeléseit támogatta?

Mi megörököltük a hivatásos stúdiókat, amelyeknek a vezetői voltak az alapítóink, tehát mi hiába elleneztük az állami dotációra emlékeztető csomagterv-támogatást, az alapítók ebben voltak érdekeltek. Már azzal is demokratizáltuk ezt a merev rendszert, hogy a megjelenő új, magán-stúdiókat is – jobb meggyőződésünk ellenére – csomagtervre biztattuk a versenyképesség érdekében, miközben kezdettől azt szerettük volna, ha a rendezők, producériák egyéni tervekkel pályáznának. Ördögi kör alakult ki: a stúdiók a csomagterven belül úgy helyezgették el a pénzt, ahogy akarták, filmek és filmesek kiszolgáltatottakká váltak, a szakma tehát egyre ingerültebben támadott bennünket, ugyanakkor jól előkészített egyéni pályaterveket nem kaptunk: a rendezők legföljebb átmenekültek egyik stúdióból a másikba.

Ott érezték magukat biztonságban. - Magyarországon a stúdiókon kívül nem volt kialakult produceri rendszer, honnan vett volna elő egy rendező olyan gyártásvezetőt, olyan stábot, amelyik valóban őt fogja kiszolgálni? Ennek következtében a stúdiók bizonyos mértékig monopolizálták a rendezőket. Csupán 1994-95-re sikerültóriási küzdelem után – megszüntetnünk a csomagtervet, s ma már lényegében csak egyéni tervvel lehet elindulni. A magyar filmgyártás ahhoz volt szokva, hogy ha egy filmet elfogadtak, attól kezdve a pártközpont nem nézte, mibe kerül. És akkor költöttek, ami belefért. Rendszeresek voltak a túlköltekezések. A mi kuratóriumunkat nem az zavarta, ha egy produkció költségvetése akár a százmillió forintot is meghaladta, hanem ha hónapról hónapra újabb és újabb indokokkal dagadt a számla, a végén már az eredetileg jelzettnek a többszörösére. S itt megint a produceri előkészítő munka gyatraságát kell kárhoztatnom, amellyel szemben mi vállaltan „nyugatias”, pénzügyi racionalizmust igyekeztünk képviselni. Bizonyos tételeket beáraztunk: nem lehetett az egyik forgatókönyvnek öt milliót adni, a másiknak meg hétszáz ezret, beállítottuk az operatőr „normáját”, a világosítókét és így tovább. A gyártásvezető számíthatott arra, hogy keményen ellenőrizni fogjuk a költségvetéseket, s ígérvényekre egy fillért sem adunk.

Czabán György és Pálos György több helyütt ismertetett, megjelent „kiáltványa” (A kisköltségvetésű filmről; Filmvilág, 1996. 12. sz.) arra mutat rá, hogy hiába szigorú a támogató, ha egyszer a producereknek – a maguk stabil 10-12 százalékos részesedésével – az az érdekük, hogy túlfinanszírozás jöjjön létre. Ezért is kérnek a kisköltségvetésű filmnek megkülönböztetett, intézményesített figyelmet.

Mi nagyon szerettünk volna valóságos producereket, akik nem a stúdiók valóban magas fenntartási költségeit s nem a maguk irreális hasznát építik bele a filmszámlákba. Tehát, amennyire lehetett, ösztönöztük az alternatív vállalkozásokat. Szabó Ildikó például a Czabánék emlegette kisköltségvetésű munkában készítette el a Gyerekgyilkosságokat és nyertes filmet csinált belőle. Egyébként az egészségesebb érdekeltségi rendszer követelésében nekik tökéletesen igazuk van, a kisköltségvetés dolgában azonban nyitott kapukat döngetnek, hiszen akik az effajta filmekben „otthon vannak”, általában kaptak-kapnak rá pénzt. Ám nem-kísérleti filmet (nagyfilmet) ma már jelentős szponzor nélkül nem lehet megcsinálni.

Azt hiszem, egy ilyen panaszkiáltás szellemi-szemléleti sürgetésként is felfogható: „Uraim, gondoljuk át, minek tekintjük, mire használjuk a mesterségünket!”. Másrészt az is meggyőző érvük, hogy a bagatell műfajának különböző változatai alkotói edzésben tarthatnak valakit, aki hosszabb ideig nem jut filmhez.

Ez igaz, általában azonban eltúlozzák, hogy a rendezőknek, operatőröknek olyan sokat kellene várniuk egy-egy filmre. Többségük sokfelé dolgozik, épp a bagatelleknek ma már egyre nagyobb felvevő piaca a televízió, sokan pedig külföldön foglalkoztatottak. De a hagyományos mozifilmeknél maradva: az elmúlt hat évben több mint száz alkotást szponzorált a kuratórium, tehát a korábbi filmszám nem csökkent. És ehhez hozzátehetjük, hogy ez alatt az idő alatt fiatal rendezők egész raja futott be, akkor, amikor egyébként minden ellene szólt a fiatalok indulásának. Ahhoz képest, milyen kicsi ország vagyunk, mennyit lehet filmre fordítani, a filmszakma nem mondhatja, hogy összeomlott volna. Még a régi stúdiórendszer maradványain is akadt, aki tudott építkezni: a Simó Sándor vezette Hunniát például 1995-ben a csomagterv-éra tűntével is jó szívvel külön támogatásban részesíthettük a színvonalas műhelymunkáért. A Hunnia tevékenységében azt is értékeltük, hogy a nagyobb rendezők vezérhajói mellett kis vitorlások sorát engedték kifutni. (Ellenpélda: másutt viszont megesett, hogy a kicsik pénzét a „nagyok” egyszerűen elvették...) A rendezők jelentős része azonban – sajnos ezt kell mondanom – nem a pénzre vár valójában, hanem arra, hogy megszülessen az a gondolat, az a forgatókönyv, amely tényleg használható. Sokan közülük mindvégig nem voltak képesek minőségi forgatókönyvet produkálni.

A kuratórium kezdettől deklaráltan forgatókönyvek alapján ítélte meg a pályázatokat, ha úgy tetszik: forgatókönyvekből jósolta meg egy leendő film életképességét. Miközben rendezői életművek gyakorlatilag, egyes irányzatok pedig elvileg is cáfolják e jóslatok jogosultságát.

Valóban, következetesen a forgatókönyvekből- indultunk ki, tehát nagy s kevésbé nagy rendezők állítását, miszerint egy papírcetliből is lehet jó filmet csinálni, mi nem fogadtuk el. Nem tapasztaltam, hogy e makacsságunkkal tehetségeket „nyírtunk” volna vissza, ellenkezőleg: a forgatókönyvre fordított igényes munka láthatólag megalapozta a filmet, különösen olyan képlékeny, rendezetlen közegben, mint amilyenben napjaink filmes alkotásai születnek. Ha már sem az anyagi, sem a szervezeti körülmények nem stabilak, ha az előkészítés annyira improvizatív, legalább a forgatókönyv legyen megbízható. Igaz, jó könyvekből is készültek gyönge filmek – bár a filmszemléken az általunk támogatott művek nyerték a díjakat –, de visszatekintve is nyugodtan állíthatom: a forgatókönyvek alapján valóban eligazodhattunk. Hadd tegyem hozzá csöndben: nemcsak Hollywoodban kötelező gyakorlat az, hogy valaki, ha kell, tucatszor is átírja a könyvét, az európai művészfilm mögött is túlnyomórészt erős forgatókönyv-kultúra áll. Hogy csak egy példát említsek: Bergmannak a forgatókönyvei önmagukban is irodalmi értéket képviselnek, és nem hiszem, hogy nélkülük meg tudta volna csinálni a filmjeit.

Sokan szóvá tették – nem csupán a sértődöttek, hanem olyan támogatott „sikeremberek” is, mint Gothár Péter vagy Pacskovszky József –, hogy a kuratóriumnak az ab ovo elutasítások helyett párbeszédet kellene folytatnia az alkotókkal. Arctalan döntések helyett eszmecserét kértek.

Ezt tényleg sokan és sokszor fölvetették. Holott mi sem művészeti cenzúrahivatal, sem stúdiópótlék nem lehetünk. Nem pótolhattuk az elmaradt előkészítő munkát, nem nekünk, hanem a producereknek, munkatársaknak kellene, kellett volna elmagyarázniuk egy-egy rendezőnek, mit miért változtasson vagy milyen méltatlan színvonalú pályamunkával jelentkezett. Egy alapítvány kuratóriuma nem alkudozhat sem művészeti, sem művészetinek álcázott kérdésekben, mert az kikerülhetetlenül megalkuvásokhoz és korrupcióhoz vezet. Mi a kapcsolatoktól – bármily ridegnek tetsző lépés volt is – tudatosan zárkóztunk el.

A száz film költségeit milyen arányban fedezte a kuratórium támogatása?

Évről-évre csökkenő arányban. Eleinte átlag kétharmadában, napjainkban nagyjából harmadában. E jelentős módosulás egyik oka a rendelkezésünkre álló, szétosztható összeg reálértékének zuhanása. A másik oka viszont, hogy erősödnek az – elsősorban nyugat-európai – koprodukciós kapcsolatok, a producerek kitanulták, hogyan lehet összeszedni a pénzeket. A fedezet további jelentős hányada pedig a tévéből származik.

Az utóbbi évek paradoxonjai közé tartozott, ahogyan minden érintett a televízió és a film szakmai egymásra utaltságát hangoztatta, mégis igen nyögvenyelősen alakultak az intézményes kapcsolatok. Túl a politikai hisztériákon, amelyek miatt hosszabb távra tervező tévévezetés nem állhatott föl, mi okozhatta ezt?

Nekem mint kívülről érkezőnek meglepő és rettenetes volt annak a háborúságnak a látványa, amely a filmesek és a tévések között dúlt. Az előbbiek a felsőbbrendűek öntudatával néztek le az utóbbiakra, akik viszont sérelmi politikával úgy tartották: a filmesek megérdemlik a sorsukat. A tévévezetés, még ha jószándékú volt is – mert Hankiss Elemérnek például volt egy koncepciója arra, hogy a saját stábjait versenyeztetve esélyt adjon a külső produkcióknak: hogyha az olcsóbb és művészileg jobb, miért ne engedné be? –, az elképzelései a belső ellenálláson azonnal megbuktak. Az törte meg talán a jeget, amikor egy televíziós küldöttség eljött hozzánk, és azt kérte, hogy a tévések is pályázhassanak a filmes kuratóriumnál.

Ez mikor történt?

Nahlik elnöksége idején, valamikor 1993 végén. Erre mi az 1994-es kiírásban lehetővé tettük a tévések bekapcsolódását. Átléptünk tehát egy határt. A közeledést aztán gyorsította az is, hogy megjelent a színen egy új raj, amelyik az Arvai Jolán-féle fiatal stúdióban (FMS) sok filmet csinált, s a nagy öregek, akik hagyományosan utálták egymást, tulajdonképpen kikerültek a képből. A tévé által korábban vállalt szerződéses kötelezettségek most már valóban realizálódnak, a filmre fordítható tévés pénzek megérkeztek, és Peták István szóbeli ígéretet tett arra, hogy ha a tévé költségvetése lehetővé teszi, körülbelül 300 millió forintot 1997-ben is állni fog.

A belviszályok történetéhez az is hozzátartozik, hogy az elmúlt hat évet médiatörvény és filmtörvény nélkül élte meg a szakma.

Az az igazság, hogy Magyarországon ennek az exlex állapotnak nemcsak hátrányai, hanem előnyei is voltak. Nálunk a törvények szabta lehetőségek – most óvatosan fogalmazok – nem akkorák, mint Nyugat-Európában. Itt a személyes kapcsolatoknak és hálózatoknak a szerepe a döntő. Magát a Mozgókép Alapítványt, annak nemzeti kuratóriumát is paktum alapján hozták létre: a legnagyobb kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt tekintélyei ültek benne, akiknek mindenhová volt kapcsolatuk. Úgy gondolom, nagyon ügyesen hozták össze az egyes szakkuratóriumokat is, ahová szintén igyekeztek olyan személyiségeket behozni, akik ha tárcsáztak valakit, törvény nélkül is elérték, hogy a vonal másik végén felemeljék és ne tegyék le a kagylót. Magyarországon a személyes kijárás-rendszer működött. Az, hogy az MMA nemzeti kuratóriuma és a szakmai kuratóriumok többsége változatlan vezetéssel működött éveken át, azt jelentette, hogy a tárgyalóasztalok túloldalán mindig tudták: van egy biztos tárgyaló fél. A filmes szakma, azt hiszem, föl sem mérte, ezzel mennyit nyert. Jobb lenne, ha nem így működne a rendszer, de így működik, és látom, hogy a megszületett médiatörvény ellenére továbbra is így működik: a törvényt inkább ürügynek használják, a különböző kiskapuira figyelnek, a különböző értelmezéseit próbálják meglovagolni. A leendő filmtörvény megváltó rendjét ugyanígy nagyon kérdésesnek tartom, noha nem kétséges a nemzeti filmgyártásba visszaforgatandó kvóták törvényi szabályozásának jelentősége.

Jóindulatú vélemény szerint Ön nem szerette a magyar filmet, „csak” harcolt érte.

A filmesekről többnyire nem túl hízelgően beszéltem, szemtől szemben sem, nyilatkozatokban sem. És az is igaz, hogy a rendezők nagyon nagy személyes csalódást okoztak. Folyamatosan azt igyekeztem megértetni velük: véres szakmai vitákba bonyolódnak, rendben van; nem bírják elviselni egymást, rendben van, de kifelé ne tegyék magukat védtelenné és védhetetlenné. Meggyőződésem, hogy a hol az egyik, hol a másik pártpolitikai erő „behívásától” remélhető segítségre várva egy egész szakmát lehet elveszíteni. Siralmas látni az irodalom fiaskóját e tekintetben. A mi játékfilmes kuratóriumunk valóban független volt. Nagyon büszke vagyok a kuratórium tagjaira, akikre bizony a barátaink rendre rácsapták az ajtót, mégis tisztességesen képviselték a közösen kialakított döntéseket. S ebben a kuratóriumban tagságának ideje alatt egyetlen rendező egyetlen pályázati tervben sem volt érdekelt. Nyugodt lehettem, hogy teljesen tiszta testületben dolgozom.

Csalódásokról beszéltem. De bármekkora csalódások értek is a szakmában, én szeretem a filmet. A magyar filmet is szeretem – és ez elég veszélyes dolog.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/02 14-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1399