KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/február
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Olvasónk!
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Langyforgató Beszélgetés Bereményi Gézával
• Szőke András: „Valami” Harcmezőre küldött könyvek
• Kardos István: Szerepzavar Harcmezőre küldött könyvek
• Jancsó Miklós: Levél-féle a drebbuchról Harcmezőre küldött könyvek
• Varga Balázs: Eltüsszentett forgatókönyvek Negatív filmtörténet
• Simó György: Közös nevező Beszélgetés egy alakuló filmes csoportról
• Reményi József Tamás: A vonal egyik végén Beszélgetés Lengyel Lászlóval
• Kende János: Egy kurátor feljegyzéseiből

• Csejdy András: Csend és hó és halál Fargo
• Lajos Géza: Azok a csodálatos Coen-fiúk Portré
FESZTIVÁL
• Bori Erzsébet: Eurochart
• Bikácsy Gergely: Krampusz-isten a fagylaltozóban Isteni komédia

• Bikácsy Gergely: A bűn Ikaruszai Orson Welles
• Déri Zsolt: Fényösvény Beszélgetés Henri Alekannal
FESZTIVÁL
• Forgács Iván: Kései napfelkelte Várna
VIDEÓ
• Vitézy Zsófia: Táncoló kamera
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Magyar kosztüm Szökés
• Ardai Zoltán: Go West Honfoglalás
• Turcsányi Sándor: Vérszörf Szürkülettől pirkadatig
• Fáy Miklós: Tarantino-zenék
LÁTTUK MÉG
• Déri Zsolt: Gyóntatószék
• Simó György: Szájból szájba
• Tamás Amaryllis: Őt is anya szülte
• Simó György: Zűr az űrben
• Hungler Tímea: Elvált nők klubja
• Nagy Eszter: Hajszál híján szeretem
• Speier Dávid: Mindhalálig
POSTA
• Szomjas György: Tisztelt Szerkesztőség!
• Bakács Tibor Settenkedő: Tisztelt Szomjas György!

• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Szürkülettől pirkadatig

Vérszörf

Turcsányi Sándor

Rodriguez mozijában a néző egyet fizet, kettő kap: tarantinós, bankrablós road movie mellé vámpírok bárja a ráadás.

Csatornaszörfölésben isten vagyok, ha szabad így a személyesből indítani. Szabad. Feszül az árboc, dagad a vitorla, kezemben a távkapcsoló annyit ér, mint másnak az úszógumi, na jó: legyen mentőöv. Olyan kunsztokat tudok, mint senki más a családban. Például, ezt nem bírom kihagyni, úgy tudok a 18-as hangerőn ordító VIVA Zweiról a Eurosport teletextjének tetszőlegesen kiválasztott oldalára ugrani, kettő, azaz két gombnyomással, hogy közben semmi, se kép, se hang, nem hallom az önkívületben sikoltozó Nick Fellowst, hogy mennyire gyönyörű, very agressively stílusban jön le a hegyről két kapu között Cortina D’Ampezzóban Brünhilde Feinsmecker, a szekrényarcú déltiroli kislány, közöttünk szólva az Alpok réme, és egy árva villanás, nem sok, annyira sem tűnik fel termetes növése. Nagymamám ennyi idő alatt jó, ha a Duna Tv-ről eljut a sat1 délutáni jódlirandevújáig. (Az utóbbi években jelentős germanistává izmosodott az idős asszony.) Bodri macska pedig bután belerohan a Gazdatévébe, noha már kiskorában is félt a kakastól. Most, hogy Jóska szomszéd egyéves Filmvilág előfizetést nyert a Vágó – műsorban, ide kell írnom, semmi közöm Gáspár kakas kétségbeejtően korai halálához.

Szóval nincs párom a csatornákon, ha látna valaki, el se hinné, hogy használt Kékesen kezdtem. A napokban a Libellában (mi, műszakiak a szokások rabjai vagyunk) szemrebbenés nélkül rendeltem tíz kicsi Eigermeistert, ám meglehet, ez már túl belterjes.

Mindegy a mindegy; ha távkapcsoló kerül a kezembe, kitör belőlem az állat. Nem csak úgy vaktában lövöldözök ám, fejemben az aznapi tévéműsor, oda-vissza, ATV-től ZDF-ig. De mint rutinos versenyző, állíthatom, elég egy apró hiba, és kész a baj. Mostanában azon dolgozom, hogyan lehet a tévét távkapcsoló segítségével visszatekerni, már csak az utolsó láncszem hiányzik. De ahol kísérleteznek, ott robban a lombik, véletlenül a Dunára kapcsoltam. A Vászka ment. Láttam már százszor, írtam róla, fújom a stáblistát, de az este tönkrement. Lehetetlen volt elkapcsolni, végignéztem százegyedszer is, s utána már nem érdekelt a csatornahálózat, pedig milyen ígéretesnek látszott, Jay Leno törpékkel készült motorozni.

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Titanicon láttam az új ©vankmajert, az Európa Filmhéten pedig egy portugált a fagylaltcsinálásról, hát a helyzet korántsem rózsás. Közlöm mindezt azért, mert az utóbbi időben épp e hasábokon szokásban van örvendezni, hogy döglődik végre a vén korcs, utolsókat rúgja a masztodon, ti. az európai film, és ideje is már: kell a hely a sok jó amerikai mozinak. Ne is törődjünk vele, hogy a derék amerikaiak, ha beszarnak is, ha élnek is még kétszáz évet, akkor se fognak ennyire szórakoztató filmeket csinálni (a portugál két és fél óráig tartott, és alig is történt benne valami), mint ez a röptében felsorolt három. Most örvendjünk inkább az új csodamozi egyik alistenének remeke láttán, ki a főisten forgatókönyvéből, a főisten főszereplésével szerez nekünk kellemes perceket. Roberto Rodriguez Szürkülettől pirkadatig kicsit megkésett bemutatójáról van szó, esküszöm e dolgozat legeleje óta, melyet Quentin Tarantino írt és főszerepet. Mit mondhat róla a rajongó? „Az tényleg nagyon vad” – hallottam egy rádióműsorban, és megtetszett. Tényleg, lehet így, letagadva minden, ablakon kihajított másfél órát. De hátha mégsem lehet. Tán elég volna szimplán belerúgni egyet, hogy jó vacak egy film, és kész. De önmagunkat is védelmezzük, amikor nem bántjuk Tarantinót, ragaszkodva a Pulp Fiction iránti lelkesedésünkhöz. Simán tudható volt, hogy Tarantino nem fog mindig remekműveket csinálni, és arra is számítani lehetett, hogy épp ilyen filmeket fog készíteni, mint ez itt. Elfogadható, nem? Tarantino a trash katedrálisok összeütésére alkalmas alapanyagból dolgozik, aztán – mivel a tarantinói recept hozzávalói közt számos autentikus tétel is akad – hol összejön, hol nem. Most nem. Nehéz helyzetben van a kritikus. lelőheti a poént. Amikor a Síró játékról elárultam, hogy töke van a menyasszonynak, beírtak az olvasók, igaz, Neil Jordan ettől nem lett jobb rendező. Tehát: aki első kézből szeretné kapni a Szürkülettől pirkadatig poénját, az itt hagyja abba az olvasást, tud mindent. A film rossz.

Arról van szó, hogy elindul egy sima bankrablós, szökött fegyences, pszichopata gyilkosos road movie, amilyet ezerszer láttunk már, de ott sertepertél benne egy nagy kazal sztár, ezért nem áll föl rögtön az ember, de mire mégis fölállna, a díszes társaság megérkezik egy italmérésbe, ahol további három – négy sztár csatlakozik, majd az események váratlan fordulatot vesznek, muszáj még maradni. Tarantino forgatókönyve arra épít, hogy ha egy film két műfajú, és a kettő közt nincs ú.n. oksági összefüggés, akkor az izgalmas dolog.

Ellenőrizhetetlen állítás. Vagy épp ellenkezőleg – ha a Szürkülettől pirkadatig lesz a referenciaanyag. Rodriquez filmje ugyanis azt mutatja, hogy egy rossz, unalmas, érdektelen thriller semmivel sem lesz jobb attól, ha egyik pillanatról a másikra átmegy vámpírkomédiába, miszerint trash movie-ba.

Ugyanis ez történik. Vámpírtanyára keverednek a thriller hősei. És akkor mi van? Az van, hogy mindössze ennyi jutott az alkotók eszébe. Alighanem egy jó road movie-t és egy jó vámpírok bálját kellett volna csinálni, és akkor bejön a nagy gondolat. Két vacakból viszont nem áll össze egy jó sem. Annyi baj legyen.

Három hülye dolog van a világon: 1) Az európai film halálát emlegetni, továbbá 2) Bajaink egyetlen orvosságának tekinteni az Amerikai Filmet. 3) Tarantinót elsiratni. 4) Péntek délután a Voxra kapcsolni, mert akkor ott a végtelenített szakszervezeti híradó megy.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/02 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1411