KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/február
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Olvasónk!
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Langyforgató Beszélgetés Bereményi Gézával
• Szőke András: „Valami” Harcmezőre küldött könyvek
• Kardos István: Szerepzavar Harcmezőre küldött könyvek
• Jancsó Miklós: Levél-féle a drebbuchról Harcmezőre küldött könyvek
• Varga Balázs: Eltüsszentett forgatókönyvek Negatív filmtörténet
• Simó György: Közös nevező Beszélgetés egy alakuló filmes csoportról
• Reményi József Tamás: A vonal egyik végén Beszélgetés Lengyel Lászlóval
• Kende János: Egy kurátor feljegyzéseiből

• Csejdy András: Csend és hó és halál Fargo
• Lajos Géza: Azok a csodálatos Coen-fiúk Portré
FESZTIVÁL
• Bori Erzsébet: Eurochart
• Bikácsy Gergely: Krampusz-isten a fagylaltozóban Isteni komédia

• Bikácsy Gergely: A bűn Ikaruszai Orson Welles
• Déri Zsolt: Fényösvény Beszélgetés Henri Alekannal
FESZTIVÁL
• Forgács Iván: Kései napfelkelte Várna
VIDEÓ
• Vitézy Zsófia: Táncoló kamera
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Magyar kosztüm Szökés
• Ardai Zoltán: Go West Honfoglalás
• Turcsányi Sándor: Vérszörf Szürkülettől pirkadatig
• Fáy Miklós: Tarantino-zenék
LÁTTUK MÉG
• Déri Zsolt: Gyóntatószék
• Simó György: Szájból szájba
• Tamás Amaryllis: Őt is anya szülte
• Simó György: Zűr az űrben
• Hungler Tímea: Elvált nők klubja
• Nagy Eszter: Hajszál híján szeretem
• Speier Dávid: Mindhalálig
POSTA
• Szomjas György: Tisztelt Szerkesztőség!
• Bakács Tibor Settenkedő: Tisztelt Szomjas György!

• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Tarantino-zenék

Fáy Miklós

A család, mint kísérleti nyúl. A kísérlet tárgya: filmzenefelismerés. Két jól ismert film jól ismert zenéjével történik a kísérlet, a kérdés pedig az, hogy mi látható a vásznon a zene alatt. Mindkettő táncjelenet. Az első a Hyppolit, a lakájból a Pá, kis aranyom. A másik egy Chuck Berry-szám, a You Never Can Tell.

A kísérleti alanyok a vártnak megfelelően viselkedtek. Erdélyi Micit elfelejtették forrónadrásgostul, egyetlen szteppelésével együtt, Chuck Berryre azonban vadul tvisztelni kezdtek, és ferde V alakúra nyitott mutató- és középsőujjukat húzogatták el a szemük előtt. Pulp Fiction, természetesen.

Következtetés: Quentin Tarantino jobban készít videóklipeket, mint Székely István. Tarantino viszont azt mondja, hogy ha jól választotta ki a dalt, akkor a zenét hallva az embernek önkéntelenül is a képek jutnak eszébe. Nagyravágyó törekvés, de nem feltétlenül sikeres. A The Tarantino Collection című lemez tizennégy dalából csak ötnél tudom megmondani, hogy mi van a képen. Az ötből az egyik főcímzene, a másik stáblista. Tarantino ezek szerint jobb zenei szerkesztő, mint rendező, Hibátlan érzékkel választja ki a számokat, amelyek jók, de nem slágerek, és naggyá teszi azokat. Ki hallott a Misirlouról Tarantino előtt? És ki ne ismerné föl a Pulp Fiction főcímét?

Csaljunk kicsit. Szerezzük visszaártatlanságunkat, menjünk visszafelé, egészen a teremtés napjáig, és tegyünk úgy, mintha nem ismeméné a filmeket. Tarantino azt mondja, hogy amikor megszületőben egy filmötlete, már megy is a lemezgyűjteményéhez, és keresi a filmhez a zenét. A zene határozza aztán meg a film hangját, tempóját, ritmusát. Valamit azonban nem mond, talán nem is veszi észre. Tarantino zenéi elsöprő többségben dalok. Szövegük is van. Nemcsak a ritmust határozzák meg, hanem sokkal többet, bizonyos fokig

az egész világot, nemcsak a hangot, de még a szókincset is. Ha ez így van, akkor a dalokból elég nagy biztonsággal meg lehet mondani, hogy miről szólnak a filmek. Nyomasztó világról, pénzről, kicsi életekről, amelyeket naggyá tesz egy ócska, lestrapált érzelem. Szerelemről. Tarantinónak nincsenek öreg hősei, mert a zenéi nem tudnak mit kezdeni olyan emberekkel, akik 1950 előtt születtek. Legfeljebb szülők jelennek meg, akik vagy útban vannak, vagy nem lehet várni tőlük semmi különlegeset, és hamarosan meg s szabadít tőlük egy jól sikerült fejlövés.

Majdnem hibátlan a gondolatmenet, valami azonban feltűnően hiányzik. Valami, ami a filmekben hangsúlyozottan jelen van, a zenében azonban nyoma is alig található. Sehol a vér, a bűn, az erőszak. De ez már a hangrögzítés behozhatatlan hátránya a képekkel szemben. Megdöbbentő, hogy mennyi variációt lehet a filmvásznon készíteni arra, ami a legjobb lemezen is úgy hangzik, hogy: durr!

 

THE TARANTINO CONNECTION – MCA, 1996.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/02 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1412