KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/február
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Olvasónk!
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Langyforgató Beszélgetés Bereményi Gézával
• Szőke András: „Valami” Harcmezőre küldött könyvek
• Kardos István: Szerepzavar Harcmezőre küldött könyvek
• Jancsó Miklós: Levél-féle a drebbuchról Harcmezőre küldött könyvek
• Varga Balázs: Eltüsszentett forgatókönyvek Negatív filmtörténet
• Simó György: Közös nevező Beszélgetés egy alakuló filmes csoportról
• Reményi József Tamás: A vonal egyik végén Beszélgetés Lengyel Lászlóval
• Kende János: Egy kurátor feljegyzéseiből

• Csejdy András: Csend és hó és halál Fargo
• Lajos Géza: Azok a csodálatos Coen-fiúk Portré
FESZTIVÁL
• Bori Erzsébet: Eurochart
• Bikácsy Gergely: Krampusz-isten a fagylaltozóban Isteni komédia

• Bikácsy Gergely: A bűn Ikaruszai Orson Welles
• Déri Zsolt: Fényösvény Beszélgetés Henri Alekannal
FESZTIVÁL
• Forgács Iván: Kései napfelkelte Várna
VIDEÓ
• Vitézy Zsófia: Táncoló kamera
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Magyar kosztüm Szökés
• Ardai Zoltán: Go West Honfoglalás
• Turcsányi Sándor: Vérszörf Szürkülettől pirkadatig
• Fáy Miklós: Tarantino-zenék
LÁTTUK MÉG
• Déri Zsolt: Gyóntatószék
• Simó György: Szájból szájba
• Tamás Amaryllis: Őt is anya szülte
• Simó György: Zűr az űrben
• Hungler Tímea: Elvált nők klubja
• Nagy Eszter: Hajszál híján szeretem
• Speier Dávid: Mindhalálig
POSTA
• Szomjas György: Tisztelt Szerkesztőség!
• Bakács Tibor Settenkedő: Tisztelt Szomjas György!

• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Orson Welles

A bűn Ikaruszai

Bikácsy Gergely

Welles a nagy bűnözők megszállottja volt, óriás a kisstílű gazfickók között.

Szó szerint és metaforikusara is óriásra duzzadt csodagyerek, klinikai-orvosi értelemben „született zseni”, surdoué (túl tehetséges), ennek minden hamari előnyével és későbbi hátrányával, nagytermészetű Falstaff filmszerepeiben és magánéletében – műve a legnagyobb szabású torzó a filmművészet történetében, és így tovább... – Orson Wellesről szólva alig lehet a veszedelmes közhelyek áradatát elkerülni. Közhely-Niagara, és nincs az a vízesés fölött faágon lógó „Krisztus-Buster Keaton”, aki itten érdekes és önálló maradhatna.

Hollywood kedvence és Hollywood kivetettje. Ilyen volt Griffith, Stroheim és Chaplin is annak idején, ötlik fel, de mit kezdjünk e kétségtelenül igaz és ezért kissé unalmas párhuzamokkal. Semmit: a közhelyek azért veszedelmesek, mert igazak-és fájdalom, még ez is közhely... Készen kapott gondolat, mások lába nyomában. Vadonatúj felismerés (ha akad egyáltalán), a kemény és harcedzett közhelyekkel mérkőzve feltehetően veszít, könnyűnek találtatik. Mindez önvigasz azonban csupán – bájos melléütéssel „ónvigasz” (ónvigasz, mint például a tarkólövés): jövőtlen, terméketlen megvilágosodás. Teltebb fényű vigaszokra áhítanánk. Olyasfélére, hogy az egyébként igazán leleményes Woody is állítólag (mások mondják), fantáziátlanul illesztette be egyik utóbbi filmjébe a Sanghaji asszony híres tükör-lövöldözős jelenetét. Olyasfélére, hogy Orson Welles Kafka-filmjén, A peren is fanyalogtak a hatvanas években, mondván, nem adott semmi újat Kafkához, legfeljebb saját hatalmas, elfolyó és ormótlan testét egy bűnbe bódult bíró szerepében...

Bűnbe bódult bíró? Itt a fény, e kimódolt alliterációban: ha tán csak a bűnfilmjeiről szólnánk...

 

 

A gonosz érintése

 

„Taszítanak a Faustok, mert saját nagyravágyásuk fölött nem akarnak észrevenni valami még hatalmasabbat, a Művészetet, Istent, vagy az Életet.” De azt is mondja: „A szörnyeteg Göringben volt valami esendő...” és, folytatja bizarr mód: „ha Sztálin nem lenne kommunista, vonzana lényének szláv brutalitása.” Orson Welles a hangosfilm történetének legeredetibb montázsművésze. Formateremtő ereje Eizensteinéhez hasonlítható, s a fenti citátumot olvasva Rettegett Iván figurája tolul elénk: Orson Welles kiválóan megrendezhette, de játszhatta is volna a gigászi gonoszt. „Musée imaginaire” – olvassuk széptollú párizsi műítészeknél; s ha van ilyen, nemcsak festmények, de fiktív filmek is benépesíthetik képzeletünket. Az én belső vásznamon mindenesetre Orson Welles Rettegett Iván című Hollywoodban óriási pénzből készült, de karvaly producerek marta hatalmas remekműve pereg olykor.

André Bazin posztumusz könyve A kegyetlenség mozija címet viseli. Rohmer jóváhagyásával Truffaut adta a címet. Majd mindenki, aki belekerült (Kuroszava, Bunuel például) élénken tiltakozott e minősítés ellen. Orson Welles is megharagudott. A skorpiók kutatóját nem szabad mérgeskígyónak nézni, mondta.

Welles a nagy bűnözők megszállottja volt. S hogy belülről fakadt nála ez a viszolygó, ám leküzdhetetlen kíváncsiság, azt minden alkotása, de különösen a Mr. Arkadin bizonyítja, ahol a bűn sötét kolosszusát (persze maga játssza) bevallottan és tudatosan Sztálin-bajszossá, Sztálin-hajúvá maszkírozta. Arkadin azután öngyilkos pilótaként a mennyekből zuhan alá gépével. A bűn Ikarosza? Lucifer-párhuzam?

A Sanghaji asszony szlogenje így hangozhatna: „Naiv óriás a himpellérek világában”. Az ír Michael O’Hara egy szőke milliomosné csábítására kormányosnak szegődik a dúsgazdagok jachtjára. A jachtot bűnöző trió uralja, mindegyikük meg akarja ölni a másik kettőt, s rendkívül agyafúrt terveket eszelnek ki: mindegyik áldozata is, hóhéra is a másiknak.

„A rossz mindenhol jelen van. Nem tudsz előle elmenekülni, se megküzdeni vele. Alkudozni kell, együtt élni és tárgyalni vele...” – oktatja hódolóját a gazdag szépasszony. A naiv ír kormányos módfelett elcsodálkozik a hallottakon. Csodálkozik saját gigászi erején és a hitványul gyengék alattomos gonoszságán. A film végére szeretne ugyanolyan gonosz lenni, mint a többiek, de ez csak részben sikerül: a naivságát kihasználni vágyó gyilkos nőt nem menti meg, otthagyja haldokolva. „Ártatlan vagyok, tehát hülye” – fogalmazza meg a kaland tanulságait, mikor a két főbűnöző, a milliomos és neje lemészárolja egymást.

A jelenet, és a Sanghaji asszony alaphelyzete is részben hasonló Hammet-Huston híres Máltai sólyomához. A Humphrey Bogartot eszközként használó, s vele könyörtelenül elbánó aljas nőbe a szenvtelennek látszó hétpróbás magándetektív ugyanúgy beleszeret, mint Orson a maga csábítójába. A két nőről sem a néző, sem a hős nem tudja biztosan: a bűnözők hálójában vergődő, onnan szabadulni vágyó figura-e, aki viszonozza a férfi szerelmét, avagy hidegen számító játékos.

(Természetesen ez utóbbi fajta: szívtelen és aljas, nőiségükkel pusztító bűnözők, bár a legvégén – talán-talán mégis megmentenék valamiképp a megperzselődött férfit, csakhogy akkor már fordul a kocka... Bogart rezignált keserűséggel, Orson csodálkozó nagykamaszként hagyja őket pusztulni.)

Másutt, több művében is olyan hírességet játszik, kinek példásnak látszó élete végén azt kutatják, nyomozzák, vajon nem hétpróbás gazember volt-e ez a sikeres és nagyhatalmú ember? Az után nyomoznak, hogy ki is, mi is volt régebben, hatalma és hírneve előtt... tán csak nem alja-gazember?

Még érdekesebb, amikor maga a nagyhatalmú főhős nyomoztat önmaga után, pénzt, ügynököket nem kímélve, s addig nem nyugszik, míg bizony ki nem deríti, miszerint ő igenis cégéres gazember, gyilkos csavargó volt homályos ifjúkorában.) Oidipusz, az amerikai mazochista.

A Gonosz érintésében nagyszabásúan hivalgó ripacs-gazfickó bőrébe bújik, aki csak azon bukik le korrupt és gyilkos rendőrfőnökként, hogy mint valami bűnbe vénült és amorálissá hízott Raszkolnyikon, szégyentelen vallomáskényszere támad: képtelen magába fojtani gonoszságát, unja állandó bűndiadalait és büntetlenségét.

Kelet-európai vagy Szicíliába visszahomályló régmúltak rémlenek fel e nyomozások során. Egyszer lenyalt hajú maffiózó, máskor amszterdami bolha-idomár, valami Varsóból szalasztott obskúrus cirkuszi bűvész nyújthat gaz mosollyal arcpirító felvilágosítást... Lázálom? Amerikában ez inkább hóttreál félelemként bujkálhatott sokakban, afféle elfojtandó, kimoshatatlan és tagadott piszokfolt. A tömegnéző tudatalatti félelme az Óvilágban felejtett élete miatt.

Az Orson Welles megtestesítette bűn-Góliátok csak ímmel-ámmal színlelik a jót: szeretnének minél előbb bűnös mivoltukban Betéten megmutatkozni. A filmtörténet legjobb Othelloja érdekes és nagyerejű Jago lehetett volna. Eredeti és szokatlan Jago, mert alig várná, hogy lelepleződjön.

A Welles által életre keltett aljaember sikerei szaporodtán valóban elfeledi minden régi gaztettét, de kínozza is a feledékenység. Az Orson-hős a gonoszság amnéziájának tragikomikus betege. Oidipusz dagadtlábú volt: Welles nemcsak termetével óriás, neki a lelke („egója”) is bűnösen feldagadt. De csak a kíváncsiságtól.

A Mr. Arkadin (eredeti címén Bizalmas jelentés) hőse, a nagyhatalmú milliárdos felfogad egy kisstílű, de rámenős figurát, hogy nyomozzon saját múltja után. Végig eldöntetlen marad, valóban amnéziás-e a pénznek és bűnnek e kolosszusa, vagy a megbízás célja csak régi gengsztertársainak tőrbecsalása és elpusztítása. Mindenesetre két hivatásos zsaroló alkujáról van szó. Arkadin valamikor éppoly pitiáner csavargóként kezdte, mint mostani megbízottja. Varsó alvilágában élt, aztán Atanaszovnak hívták Marseille-ben. A kisebbik kaliberű ifjú kalandor végül azért tud nyerni, mert Arkadin lányát is kihasználja, s a behemótul gonosz Krőzusnak nincs miért élnie, ha az őt makulátlannak hívő lány megtudja az igazságot. Arkadin pusztulása nem akármilyen: saját repülőgépével lesz öngyilkos, az egekből zuhan alá.

Egy jelenetben Mikulásnak öltözik. Lenyűgöző és félelmetes télapó, maga a jószakállú, mesebelinek maszkírozott Gonosz. Kiábrándult egykori hívők képzelhetik így a mindenhatót, aki valóban mindenható, ebben nincs kétség – kétség a Jóságához férkőzik, hiszen az ő mindenható felügyeletével és tevékeny cinkosságával virágzik a bűn. Véres Bűnmikulás. Arkadin azért is emlékeztet Istenre, mert kétes varsói tanoncévei óta nincs bűntársa, egymaga uralkodik az egekben, ahonnan aztán önként a pokolra zuhan. Isten nélkül maradt Sátán volna?

A Mr. Arkadin szemkápráztatóan gyors film. Beállításai, plánozása, vágástechnikája, miként az Othelló is, a mi lassabb, lomhább, fantáziátlanabb érzékelésünkkel nehezen követhető. Olykor a később Godard által kitalált, s a Kifulladásigban csodált kihagyásos, ugró, szabálytalan vágás az eszköze. Hollywoodban, a negyvenes évek végén, megelőzve az új hullám fenegyerekeit? Nemigen tűrte ezt a piac. Elbántak vele, mint annak idején Stroheimmel.

Orson Wellesnek nemcsak a „szeme”, a gondolatai, a reakciói, az asszociációs képessége is gyorsabb, mint a mienk. Ezért nem arathatott sohasem akkora közönség- és (életében) szakmai sikert sem, mint a szándékolt lassúsággal feszültséget vászonra ravaszló Hitchcock, akit egyébként ugyancsak példás erőfeszítései után, és jó sokára, nehezen fogadott el nagynak Hollywood.

Az alig követhető gyorsaság a bűnfilmek vásznán úgy látszik, nagyobb vétek, mint a kimódoltan feszültséget gerjesztő lassúság. A bűnt rettegve átélni s a végén megérteni vágyó néző Hitchcocknál megkapja a maga csalóka és bizonytalan vigaszát. Miként Chandler történeteiben: a magándetektív ugyanis eligazodni segíti a világ reménytelen rothadtságán és e rothadtság áttekinthetetlen bonyodalmain kedveszegett nézőt azzal, hogy megvallja reménytelenségét. A nyomorú néző helyett cinikus (neki szabad), „elviszi a balhét”, a bűn diadalának beismerését, a vereség rezignáltságát, amit oly nehezen szeretünk átélni és bevallani. Humphrey Bogart erre van kitalálva a Chandler alapú filmekben: a bűnvilág profán báránya, magára veszi, és megszabadít kételyeinktől.

Bogart, a maga fáradtan szürke kalapjával? Orson Welles hatalmasabb, Rabelais-i figura annál, hogy elvállalna ilyen szája sarkában elhamvadt cigarettával elénk lépő figurát, a „poklok szelíd báránya” szerepét. Nála kényelmetlenül érzi magát a néző: nem elég, hogy lomhán erőlködünk titkai nyomában – erkölcsi világképünk is meginog, valamiképp hoppon maradunk. Gondolom, Patricia Highsmith is hasonló okok miatt maradt a bűnregényolvasók szűkebb elitjének kultikus szerzője.

 

 

Tántorgó Lucifer

 

Különösen a bűn születése érdekelte, a genezis. Miért? Mikor? Mitől? Hitchcockot, a hozzá hasonlóan túlsúlyos, bár mélynövésű bűnrendezőt az eredet kérdése a legkevésbé: ő természetesnek tartotta a gonosz uralmát. Soha ellentétesebb felfogás és érdeklődés a bűn izzó kazánházában, ahova elmerészkedtek. Hitchet a bűn felcserélhetősége, a technikája, az égiek közönyének fölfestése tette eredetivé. Orson Welles hőseit a lelkifurdalás vezeti felderítési kísérletükben, ezért az önpusztításig vivő, rivalgó önleleplezésük. Nála a bűn szenvedélybetegség, felvillanyozóbb a heroinnál.

A „Valószerűség Barátai”, ahogy Hitchcock nevezi gúnyosan a bűnfilmekben is realizmust firtató korlátolt akar, bizonyára agyrémnek mondják Mr. Arkadin repülőgépes halálát. Ez az egyik leghitchcockosabb Welles-ötlet, sőt a megvalósítás is kicsit a Gyanú árnyékában távoli rokona. Amabban a gyilkost már csak az érdekli, hogy naiv unokahúga ártatlannak higgye. Ebben Mr. Arkadin nem akar többé a világ uraként élni, mert lánya rádöbben, hogy ő bűnöző.

„Ezer dollárt annak, aki elmagyarázza nekem, mi a fenéről szól ez a történet”, pattant fel pulykavörösen a Sanghaji asszony producere. Okkal dühöngött, világosan látta előre a film bukását. Nemcsak azért kellett buknia, mert a nézők nem fogadták el „a gyilkos Rita Hayworth” figuráját.

Minden Orson-film tántorog, soha nem találja egyensúlyát, botladozik. Nemcsak itt: a Gonosz érintése és a Mr. Arkadin is hasonló tulajdonságokkal terhelt (vagy mégis: áldott?). A történet szálai bonyodalmasan, kuszán túlfeszülnek. Sokáig senki nem tud semmit, a közönség gyakran a legkevésbé. Minden szabálytalan: ez hagyján, de a néző ilyen mérvű magára hagyása a film ellen kezd dolgozni. Mégiscsak gyilkosságokról van szó, meg a méltó büntetésről. Hogy miért gyilkolnak a gyilkosok... A máltai sólyom, bár nem igazán eredeti sem formában, sem elbeszélésmódban, lenyűgözően adagolja a részinformációkat – Welles filmje nem.

Orson Welles mindebben kiáltó ellentéte Hustonnak, s főleg a rokon bűnrendezőnek, Hitchcocknak. Nem igazán „profi”, tán nem is célja vagy becsvágya. Leküzdhetetlenül másképp lát, másképp fogalmaz, mint a profik. Dacol Hollywood mestereivel. Hitchcock viszont ultra-főmérnökien profi vágyott lenni, s élete nagy diadalának vélte, hogy őt, a máshonnan jöttei, a filmjeivel is „másmilyent” nagynehezes, sokáig ellenkezve végül mégiscsak elismerte Hollywood. A Psycho és a Vertigo mestere nem remekműveire, erre az eredményére volt büszke igazán.

 

 

A skorpió logikája

 

Orson Welles alapszíne természetesen a fekete. Lebernyeg, árnyék, gondfelhőzte arc. Pufók balek, pufók gyilkos, tekintélyes bűntudattal. Mindig az élet gátlástalan császára, akit azért bármikor letaszíthatnak: bizonytalanabb, esendőbb hatalmasság bárkinél. Örökzsarnok vagy perc-diktátor, maga se tudja, pünkösdi király. Mintha sohasem akarná elhinni, hogy győzhet. Ha végképp győztesnek tartja a világ, ő száll szembe végpusztulásig önmagával.

Bűn-bámulata a kamaszlelkű mazochistákéra emlékeztet. Meggondolandó, hogy mégis Othellót választotta nagy szerepéül, s nem Jagót. Igazán az ős bűnügy, Macbeth érdekelte: egy tépelődve, akaratgyengén bűnberohanó, női hatalom alá vetett harcos őrületig bukása.

Megható, mennyire szerette Falstaff alakját. Hiszen csak bámulta a szörnyetegeket, de nem őket, hanem a jámbor pufi-kolosszusokat érezte közel magához. Maga is közéjük tartozott. Azért kutatta oly dühös kíváncsisággal, undorodó vonzalommal a nagy gonoszokat, mert távoli rokonok talán, de ellentétei: miféle is ez a ragadozó állatfaj? Arkadin „a skorpió logikájáról” tart lenyűgöző kiselőadást: mindhiába. Belebújt a figurába, mégsem érti.

Welles előtt valószínűleg pályája végéig izgalmas rejtély maradt a skorpiók és az áspiskígyók logikája, és rejtély marad a néző számára is. Megoldatlan, de hasznos és termékeny rejtély. Mert e dühös, értetlen bámulatnak köszönhetjük a bűnfilm néhány nagy remekművét. És azt, hogy ez a gazdag filmműfaj még ma, eltűnőfélben is diadalmasan dacol a taszító idézőjellel írandó, nemtelen „krimikkel”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/02 32-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1405